Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
Kis Mária kacérságai- Kis regény - (1)
I. Vendégek, akik a föld alól jönnek

A retekút, amely egy budai ház pincéjében végződött, már reggel óta különös, visszhangos, morgó hangokat hallatott. Olykor úgy hangzott a zúgás a sötét folyosóból, mintha valahol egy földalatti vízesés dolgozna.

A titok teljes, olykor kürtöléshez hasonlatos búgás, amely dél óta már megszakítás nélkül hallatszott a föld alól: mindenki mást zavarba hozott volna, csak Szuhay Benedek urat nem. Szuhay úr annak a bizonyos budai háznak a gazdája nemcsak annyiban volt a természettudományok barátja, hogy rendes tagja volt a Társaságnak és előfizetője a Közlönynek, hanem valóban ismerője volt bizonyos tudós dolgoknak. Napok óta figyelte a Duna vízállását azon a vízmérő oszlopon, amely a lánchíd pesti oldalán volt elhelyezve. Nem testelte a fáradságot, hogy a Rácvárosból legyalogoljon a folyam túlsó oldalára és személyesen győződjön meg, hogy az "Egyetértés" című napilap valóban igazat írt, midőn újabb emelkedését jelezte a Dunának. A márciusi árvíz rohamosan köszöntött be ez esztendőben, a Duna mellékfolyói környékéről, az indulatos Inn folyó és a szenvedélyes Vág vidékéről komoly árvizeket jelentett az újság. Osztrák falucskák merültek el a vízben, tót háztetők nagyravágyóan tutajnak képzelték magukat.

A kalendáriumok a nyolcvanas esztendők páratlan évszámát jelezték, farkas kalandos, vonat akasztó, kemény tél után hirtelen köszöntött be az olvadás, a Duna folyam napjában két tucat fokot is megmászott az ő lázmérőjén, míg végre Károly napját megelőző napon a budai ház pincéje visszhangozni kezdett és Szuhay uram felnyitotta vasajtót a rejtekút bejáratán.

A Duna emelkedésével a régi, sok szászesztendő alagutat valahol elöntötte az áradás, most már csak az a kérdés, hogy mely ponton talált utat a víz a mélységbe: itt mindjárt Budán, ahol a rejtekút lépcsői negyvenöt fokos, meredek szegben nyúlnak a föld alá, hogy egy nagy, boltozatos üregben végződjenek, amely alkalmatos volt akár száz ember befogadására is, vagy pedig a sashegyi oldalon, ahol ismét meredek lépcsők nyomultak fel a föld alól és a mostani régi temetőben, egy kápolnaszerűen épített sírboltban végződtek, amely sírboltban egykor a nagytekintélyű hédervári család falaztatta be a halottait?

Az alagút lépcsőin lépések közeledtek...

*

Szuhay Benedek jól ismerte a háza alatt nyaló rejtekutat. Ötven esztendős és agglegény ember létére ráért sok olyan dologgal foglalkozni, amely dolgokhoz másnak nem lett volna érkezése. Anyagi gondok sem igen bántották, mert évjáradékából még némi felesleget félre is tudott raknia a budai takarékba. Ez az évjáradék pedig abból állt, hogy Szuhay uramnak bizonyos házrészei voltak odaát Pesten, Boráros téren majdnem egy egész emelet, a Józsefvárosban egy tűzfal, a nagykörúton tán csak egy világító udvar jutott Szuhay uramra a családi vagyonból, amely házrészeket ő soha annyira se érdemesített, hogy megnézett volna. Negyed évenként az a rokona, aki vállalta, hogy a házak lakóival és a házmesterekkel veszekedjen: pontosan megjelent a számadásokkal, valamint a Benedek úrra eső jövedelemmel. Szuhay uram ilyen látogatások alkalmával megkérdezte, hogy mi újság odaát Pesten, még mindig olyan nagy bajusza van Ráth Károlynak, a polgármesternek? Vajon micsoda bajuszpedrőt használ?

Itt, Budán az Angyal patikában csak a Royko-félét árulják.

A dolgai miatt tehát Szuhay úr nagyobb úr volt, mint akár a szomszédja, a kikötőbeli hajóskapitány, akár a másik szomszédja, a nyugalomba vonult közjegyző, de talán nem cserél vele kalapot a gazdag borkereskedővel, Kriszt Keresztély Máriával sem, aki néha napján megzörgette a földszintes ház ablakát:

- Szervusz, Psezina! - kiáltotta borkereskedők örökös jókedvével.

Mire Szuhay Benedek a fogai között mormogott:

- Sváb lelkét a vén apádnak!

Amire Kriszt Keresztély Mária még vidámabb lett.

De a borkereskedő se jött mindennap Szuhay ablakára, a tudós férfiú tehát ráért lejárogatni a pincébe, ahol mindig állt a sarokban egy-két hordó borocska, dobozban gyertya és gyújtó, kényelmes asztal, rajta könyv, amely rendszerint régi budai históriákat tárgyalt és néha órákig elkönyökölt egy-egy lap felett a pince látogató, ha éppen valami eszébe jutott.

Szuhay uram rendszerint egyféle bort tartott és némileg büszke volt erre a tulajdonságára, mint ez már bogaras emberek szokása. Némelyik ember arra büszke, hogy már harminc esztendő óta nem olt odaát a hídon: Pesten, a másik azt emlegeti, hogy a legforróbb nyárban sem veti le a kötött alsóruhát, a harmadik abban leli hiúságát, hogy születése óta ugyan abban a házban lakik és anyja, nagyapja módjára ötvenéves korában megcsináltatja a jószagú diófa koporsót, amelyet az ágya alatt tartogat. Szuhay Benedek arra volt büszke, hogy "soha életében" nem ivott más bort, mint gellérthegyi fehér szemeltet a kerkápoly-féle szőlőből. Csak a hunyorgató, teli kacagású borkereskedők tudnák megmondani, hogy Szuhay Benedek vélekedésében mennyi volt az igazság? (Némelyek szerint ennek a Kerkápoly-féle szőlőnek már régen híre-hamva sincs a Gellérten.)

Szuhay "odafenn" a szobájában sohasem ivott bort.

Még olykori betegségében, amely a legrendesebb életmódú emberhez is belopódzik, (bizonyosan akkor, amikor a gazdaasszony szellőztet), belebújt bárányszőrrel bélelt télikabátjába, fejébe nyomta vidra sapkáját, leakasztotta a pincekulcsot az ágy mellől és szertartásosan a pincébe ballagott. Szinte hallotta, hogyan ugrálnak mögötte a lépcsőfokon azok az apró, vidám törpék, bolondos manók, vakmerő tündérkék, amelyek a pincekulcs megmozdulására felszabadultak elvarázsolt álmukból és Szuhay uram avatag papucsait nyomon követték. Ám, ha egészséges volt Szuhay uram, akkor rendszerint megvárta, amíg a közeli vén toronyban a háromórai harangszó megszólalt, amikor az "ebéd íze" még a szájában van. Néha késett a harangozó egy-két percet, (amit Szuhay uram nyomban észrevett a falórán,) ilyenkor hangosan dörmögött:

- Csak jöjjön Vízkeresztkor a betyár, majd ellátom a baját!

(A harangozó pontosan beállított Három királyok napján, hogy a hagyományos G. M. B. betűket krétával felírja az ajtó szemöldök fájára, de Szuhay uramnak akkor már csillapodott haragja, mert hiszen, soha pontosabban nem harangoznak Budán és talán másfelé sem, mint Vízkereszt előtt.)

A Kerkápoly-féle fehér bor vagy a tudós kíváncsiság okozta talán, hogy Szuhay Benedek pince látogatásai alkalmával néha-néha leszállott a rejtek útra. Felnyitotta a vasajtót, amely a pince oldalában sötétlett, rozsdásodott és apránként lebátorkodott a nyirkos sötétségbe.

Mi van az ilyen régi rejtek útban, amely szászesztendők előtt hallott utoljára emberi lépéseket visszhangzani penészes boltozatai alatt?

Bizony semmi egyéb, mint enyészet, csönd, mint akár a régi sírboltokban, amelyet a kincs ásók bolygatnak. Ilyen régi földalatti útban megláthatni, hogy nem csak az emberek és állatok okoznak mindenféle szemetet a föld felett, hanem a föld mélyében maga az idő is szemétté, porrá, hulladékká változtatja a letűnő századokat. Az egykori kőművesek által jól megragasztott kövek hullatják poraikat, mint odafenn a halandók halálra ítélt leveleiket. Az odvak penésze, doha, gombája: mintha csak azért lett volna az üregben, hogy elriassza innen azokat, akik a régen elment lábnyomok után akarnának menni. Kik jártak erre valamikor. bizonyosan olyanok, akiknek jó okuk volt arra, hogy földalatti úton át hagyják el a várost. Talán ellenség állt a kapuk előtt vagy egyéb veszedelem riadozott az utcán, amikor a régi polgár eltökélte magát a földalatti utazásra? Égett a háztető vagy vérengző hadfi garázdálkodott, mikor a polgár pénzes ládájával a hóna alatt, kezén vezetve rémült feleségét, apró gyerekét: eltökélte magát a földalatti utazásra?

Vagy talán, - mint a második lopózásnál a hordó lyukán át gondolta magában Szuhay uram, - szerelmesek, titkon, lopva, vergődő szívvel menekültek el erre, a tágasabb világ felé? Sápadt, gyötrődő, hajuk is a megfelelő imádságok közepette fésülgető, öregasszonyok babonás esti beszélgetéseitől hidegrázós, tömjén-füstös, böjtös, szívgyengeségtől szinte holdkórossá vált polgárlányok ereszkedte le a lépcsőkön, miközben a kézilámpást kezükkel védelmezték? Vagy talán vérmes, lángoló tekintetű, remegő derekú, szédülő fejű asszonyságok tettek kockára mindent, talán még az életüket is, midőn az unott, nyugodalmas otthonból a veszélyes rejtekútba léptek? Ki tudná, hogy pontos volt-e a szerető? Ki tudná manapság, hogy elég bátorság akadt-e a szívben: visszajönni a meredek lépcsőkön a kaland elmúlásával? Ki mondhatna valamit is e régi-régi dolgokról, amikor a rejtekút lépcsőfokain még világosan látszottak a lépések a hulldogáló porban, - azoknak a lépései, akik húsz-harminc esztendő előtt jártak erre?

Szuhay Benedek rendszerint sokáig könyökölt az asztalra, nézett a gyertyába, eregette hüvelyk-ujja mögül a lopót, (mint valami alvó lényt, akit akkor ébresztett fel, amikor akart), amidőn földalatti kirándulásaiból visszatért és a százesztendős port leveregette kabátjáról. Bár háziúrnak volt beírva neve azokba a kék papirosokba, amelyeket azzal töltenek meg, hogy minden eleven pesti, budai polgárt beírjanak, Szuhay Benedek magányos, gondolkozó életmódja folytán hajlamos volt mindenféle babonaságra, így a költészetre is.

*

A lépések a földalatti vizek mormolásán át mind közelebb hangzottak a lépcsőfokokon, a sötét mélyben feltűnt valami imbolygó világosság, mintha egy eltévedt lámpás keresné az utat felfelé...Szuhay Benedek kezében megmerevedett a szivárványos, régi üveglopó és észre sem vette, hogy dugaszoló ujja mellett csordogál a drága jó, finom bor.

A mélységből egy kézilámpás, majd egy ember vergődött felfelé, Szuhay uramnak átfutamodtak a gondolatain ifjúkor olvasmányai. Talán az ördög jön hozzá látogatóba?

Nyúlánk, szürke kabátos fiatalember lépett át a vasajtó küszöbén, - előbb az árnyéka rajzolódott a pince boltozatára, amely az árnyék játékos kedvénél fogva: először egy szarvas alakjához hasonlított. ("Mégis csak igaz a régi hagyomány, hogy a budai rejtek utak a visegrádi erdőkben végződnek", - gondolta magában pontosan Szuhay uram, aki sokszor büszke volt arra is, hogy szabályszerűen, hűvösen tud gondolkozni.)

A váratlan jövevénynek ugyanis ernyős posztósapka volt a fején, amilyent II. József császár óta a kereskedők és alkuszok fején szoktak látni Magyarországon, ez a fejfedő okozta a különös árnyékot a falon. Szürke, lebegő felöltője egy vándorló legényé. Csizmái, ameddig a száruk ért, vizesek, sárosak. Egyébként fekete, élénk tekintete megejtő, két szeme feltűnő bátorsággal, mindenre való elszántsággal világított arcából, amelynek olyan barnás, sápadt színe volt, mint az ópium-füstnek.

Mintha valami régi romantikus regényből lépett volna ki szenvedélyes, lobogós hajzatával.

De Szuhay uram megvetette az embereket s ezért azt gondolta magában, hogy: "Ugyan melyik borbélyműhely előtt láttam kipingálva ezt az arcot?" Esze ágában sem volt megijedni, amikor látta, hogy csak emberrel van dolga! Az üveglopó végét a cserép-kancsó felé tartotta és gyönyörködve nézte, hogyan gyöngyözik, habzik, sustorog a fogságából szabadult bor.

- Minek köszönhetem a szerencsét? - kérdezte fitymáló hangon az idegentől, mint valami vándorszínésztől, aki e szokatlan úton át akarja jutalom-játékára megvágni erszényét.

A szenvedélyes idegen meglepetten nézett Szuhay úr veres-boros, egykedvű arcába, miután az a pápaszemet is homlokára tolta, hogy még inkább mutassa közönyét a földalatti látogató iránt. Az öreg budai polgár oly flegmatikusan fogadta a rejtekútból felbukkanó látogatót, mintha legalább is minden héten érkeznének vendégei a vasajtókon át.

Az idegen némán, gondolkozva állt, mire Szuhay úr gondosan helyére (a hordó tetejére) tette a sokat próbált borlopót és közelebb lépett:

- Mi keresni valója van önnek az én pincémben, az én alagutamban? Tudja, meg, hogy könnyen pórul is járhatott volna, ha nem lettem volna lusta vasajtót bezárni a közeledése előtt? Mi dolga van önnek a föld alatt?

- Én telkeket, földeket keresek Budán, - felelt rövid habozás után az idegen. - Ha megegyezünk: az ön rejtekútját is megveszem, mert ez nagyon tetszik nekem.

- Ez mind rendben van, válaszolt száraz, nyugodt hangon Szuhay úr. - De, kivel próbált volna vásárt csinálni urasága, ha én véletlenül nem időzök a pincémben?

Az idegen közelebb lépett és láthatólag elcsípett némi nyugalmat abból a végtelen nyugodalmasságból, amellyel az ő ügyét - Szuhay úr kezelte:

- Most már megvallom önnek, miután nem fogott puskát, sem a policáj után nem kiáltozott, hogy nekem eszem ágában sem volt az ön pincéjébe betörni. Ellenkezőleg: kényszer alatt cselekedtem. Az átkozott Duna, amely elöntötte az alagút egy részét: kényszerített arra, hogy felfelé meneküljek a lépcsőkön, ha nem akartam elpusztulni, mint egy patkány .

- Én is hallottam a víz betörését a földalatti útba. Azt hiszem, hogy valahol a Gellérthegy lábánál talált utat az áradó Duna és valamely láthatatlan kürtőn át beomlott az alagútba. Látom, hogy ön alaposan megtapasztalta odalent a vizet. Lépjen közelebb. Itt van az egyetlen poharam. Én majd a lopóból fogok inni.

Így szólt Szuhay úr és az egyetlen széket a vendég felé fordította. Ő maga a boroshordónak vetette a hátát.

Ám a vendég nem fogadta el a kínált helyet, habozva, fontolgatva nézett Szuhay úr arcába.

- Szeretném az ön vendégszeretetét még kikérni valaki számára, aki odalent maradt a rejtekútban...

Szuhay uram abbahagyta közönyös magaviseletét:

- Hogyan? Ön nem egyedül jött? Hiszen csak egy embernek a lépteit hallottam! - kiáltott fel.

- Igen. Mert a másik vendéget a hátamon hoztam, tekintettel a térdig érő vízre.

- Talán rosszul lett az illető a földalatti levegőben? nem baj. Hozza őt ide, majd kiáltok a gazdasszonyomnak, hogy adjon le még egy széket a földszintről.

- Azt nem fogja a gazdasszony tenni, mert nem akarom, hogy bárki is lássa a társamat. Az illető egy hölgy, - szólt a fiatalember olyan különös, régimódi szertartásossággal ejtvén ki a "hölgy" nevet, ahogyan csak az elmúlt világban, a mai jégszívű urak mondták ki e szót.

- Egy hölgy az alagútban? Akit ön a hátán hozott idáig? Rejtélyes dolog, - vélekedett némi gyanakodással Szuhay Benedek. - De nem vagyok kíváncsi természetű ember. Miattam az egész Fraune batalliont is magával viheti a föld alá - folytatta mogorván.

(A Frauen Batallion volt az utolsó színdarab, amelyet Szuhay uram Pesten látott, mikor negyven darab trikós kisasszony rúgta a port a Somosai-színpadon,)

Az idegen komoly és aggodalmas hangon figyelmeztette Szuhay uramat, hogy a földalatti "hölgy" korántsem olyanféle kisasszony, amilyen az öregúr képzeletében él, igen tisztességes, jóravaló és úri családból származott lány az illető, aki pusztán kíváncsiságból követte őt a budai rejtekúton, aminthogy a léghajóba is felszállnak bátor szívű nők, sőt az oroszlánok ketrecébe is belépnek, mint éppen a minap Rentz kisasszony...

- A cirkuszigazgató lánya? - jegyezte meg Szuhay Benedek, s ezzel elárulta, hogy némi sejtelme van a világ folyásáról. - Annak ez a mestersége.

Az idegen még egyszer biztosította Szuhay urat, hogy semmiféle kalandornőt, vagy hasonló női lényt nincs szándékában a tisztes, polgári pincéjébe csempészni, amire Szuhay türelmetlenül vágott szavába:

- Hozza már ki szegény teremtést a lyukból. Szívesen elhiszem róla, hogy szabad óráiban udvarhölgy odafenn a várban.

- Ahhoz nem elég öreg, bár a származása megvan hozzá...

A lovagias idegen ezután visszalépkedett a vasajtón át a rejtekút lépcsőire, ahonnan rövid idő múltán karjaiban egy alélt, magával tehetetlen nővel tért vissza. Hatalmas karjaiban gyermekként tartotta a köpenyeges, csuklyás hölgyet, akinek finom lakkcsizmácskái kinyúltak köntöse alól. Szuhay uram megjegyezte magában, hogy még Carola Cecilnek se volt ilyen kis lába, pedig a művésznőbe titkon szerelmes volt.

Az idegen most kétségbeesett hangon, suttogva szólt Szuhay uramhoz:

- Nincs önnek valamely száraz szobája, ahol ezt a lányt lefektethetném, amíg magához tér? Megfizetem a szívességét.

- Összesen két szobám van, amelyben magányosan élek. Megfizetni pedig engem nem lehet. Én úriember vagyok, felelt ridegen Szuhay.

- Minden esetre kérem tehát önt, hogy mint úriember legyen segítségére egy másik úriembernek, aki akaratán kívül ilyen fatális helyzetbe keveredett.

- Noblesse oblige, - felelt végre Szuhay uram. - Én ugyan nem vagyok vendéglátásra berendezkedve, nem találnak olyan kényelmet nálam, mint valamely fogadóban, de viszont a föld alá sem küldhetem vissza önöket. Csak a neveiket tudakolom, mielőtt a házamba vezetném.

- Az én nevem Kálmánfi. És nem vagyok Lucifer, bár a föld mélyéből jövök, hanem pesti telek tulajdonos, akinek a városligetben vannak a földjei.

- Kálmánfi? - ismételgette a nevet Szuhay uram, mi alatt a rejtekút vasajtaját gondosan bezárta, bedugaszolta a hordó és kezében vette a gyertyát. - Nem hívták véletlenül az ön apját vagy rokonát Kaszeliknek?

- Ő a papi nagybátyám volt, akitől vagyonomat örököltem. De kérem ne beszéljünk erről olyan hangosan, - szólt a fiatalember és az alélt lányra nézett.

- Tehát Kálmánfi úr legyen szerencsém egyszerű otthonomban, - mondta a budai öreg polgár és a gyertyával megindult előre a pince lépcsőin.