Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
Kis Mária kacérságai- Kis regény - (1)
Levél a szerelemhez

Piros kalapban jött szemközt márciusi napon az Andrássy úton, - abban a messzi időben, amikor piros kalapot azok tettek a fejükre, akik feltűnni akartak. Úgy emelgette a lábát, mintha valami kis verklit viselne a ruhája alatt és a verkli örökké egy dallamos és merengő keringőt játszana, amelynek hangjainál a régi bálkirálynőt egykor kitáncoltatni akarták az életből. A száján mézeknek az ízét véltük, amely mézek csak egyetlenegyszer kóstolhatók a férfi életében. A homlokán virág hímporát láttuk, amelyben még nem írt egyetlen óra sem felejthetetlen írásjelet. A tavasz szeplőcskéi orra környékén megannyi kijelölt helyek, ahová majd a szenvedélyes csókokat kell elültetni. A vágyaknak fészke volt a haja, karcsún himbálódzó derekán már látszott a nőiesség gyűrűje, amelyet majd a férfikarnak át kell ölelni, bújósdit játszott a szeme avval az ibolya szagú nagy világgal, amely a Fonciértól a Köröndig tartott és az Andrássy út végén még nem volt felépítve minden villa. És mindezekért úgy kell olvasni ezt a levelet, meg az utána következő történetet, mintha egy olyan ember írta volna, aki vagy meghalt szerelem miatt és azóta nem történt vele semmi, azóta nem vette észre, hogy a masamódoknál minden esztendőben új piros kalapokat varrnak, a verkli azóta is nótázik a nők sarkában, az ibolya most is divatban, mint a szentimentalizmus se hal meg soha és legalább is annyi barna nő ment végig az Andrássy úton, akinek hajszálaival ki lehetne cserélni minden fűszálat Pest megyében, minden telegráfdrótot Európában és olyan tüzet lehetne rakni a sok asszony hajból, eléghetne benne minden férfi csontváz, amely harminc év óta a pesti temetőkben fehérlik.

Ámde a Szerelemnek (és némely makacs férfinak), az a szokása, hogy megáll egy kapunál és azt bámulja, olyan hosszú stációt tart egy állomáson, mintha soha többé nem jönne erre vonat, leül egy karosszékbe és folyton sóhajtozik, mint valami mártír, akivel először esett meg a szerencsétlenség. Pedig vándormadár az idő, jönnek-mennek a rossz és jó évek, a hajszál, amelyre felhurkolni akartuk magunkat, kihull, a köröm, amelynek karmolásától féltünk, megöregszik, a szív, amelynek dobogását holdvilágnál hallgattuk, elcsöndesedik és a kis cipők, amelyek után úgy bolyongtunk, mint a szél jár a falevelek után, sarúkká válnak idő múltával.

De mégis szép volt, mint az üdvösség.

Megtanított éjjel nyitott szemmel álmodni, nappal behunyt szemmel járkálni. Rászoktatott, hogy ne vegyük észre a különbséget a vasárnapi tyúkleves és a száraz kenyér között, felvett a hegy tetejére, mint az ördög és elbújtatott a pincébe, ha sírnivalónk volt. Bolonddá tett, hogy a fenyőfa lombjában az ő zöld szoknyáját látjuk, a kendermagos csíz hangjában az ő énekét halljuk, hogy sokáig jó illatot érezzünk a kezünkön, amely az ő kezét fogta. Néha királynői allűrökkel száműzött környezetéből a könnyelmű némberek társaságába, hogy ott is a feketehajú és fehérarcú kísértetet keressük, máskor a messziről pirosló ablakú kocsmába küldött vigasztalásért, hogy ott is a borba írjuk ujjunkkal a nevét az asztal lapján. Kikérdezett más nők játékszereiről, játékosságáról és mi feleltünk neki, mert semmi titkot sem akartunk előtte megőrizni, - talán anyánkat is elárultuk volna, ha rossz szíve ezt tőlünk követeli volna.

De mégis csúnya volt, mint a könny, ha sárrá válik.

Embergyűlölővé tett, hogy ne higgyünk többé a város hangjainak, legfeljebb a szél harsogó zúgásának a falombok között. Gyanakodóvá nevelt, hogy hitszegőnek gondoljuk a baráti kézszorítást, idegen kéjt sejtsünk a feltárt szívvel, csengő odaadással kínált pohárban, zordonná, szilajjá, vagy gyilkossá tegye a kedvünket, amelyről azelőtt azt hittük, hogy oly ártatlan, mint az ég mosolya. Hazuggá formált, mert az kellett elhitetni vele, hogy mindig fél lábon állunk, éjjel-nappal a piros kalapra gondolunk, versben horkolunk és soha sem öklendezünk. Rabbá tett, akinek börtöne előtt cincogva mennek el a cimborák az élet muzsikájával és mind messzebbről hangzanak a nóták, amelyeknek a szövegét már nem tudjuk. Holdkórossá tett, hogy a földön nem éreztük már jól magunkat, hanem mindig az ő házának tetejére kívánkoztunk. Szerencsétlenné és bujdosóvá tett. Ó, de sokat is szenvedtünk Érted!

Tehát csak úgy olvassuk a következő történetet, mintha nagyon régen esett volna meg. Sok évvel ezelőtt, amikor a Szerelem még a földön járt, patkókat tördelt, kártya paklikat tépett, erős volt, mint Robinetti. A Sugár úton minduntalan lehetett találkozni galambszürke frakkos lovászokkal, akik az úrnő paripáját sétáltatták, amíg a hölgy egy vadgesztenyefa alatt a széles cilinder kalapos úr sohasem hallott mondanivalói felett Blaháné legszebb mosolyát próbálgatta, vagy ezüstösen kacagott, mint Pálmai Ilka. Estenden vadludak úsztak el a városerdő felett, a hold vörösen és nagyra nőve bámult Budapestre, ahol még éjnek idején is építették az új, gyönyörű palotákat a város szép hölgyeinek.

Tehát hunyjuk be darab időre a szemünket.