Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám · / · Figyelő · / · A magyar ritmus problémájához

Kosztolányi Dezső: Az árnyék

Berta, a fiatalasszony, karosszékében ül, hat év óta nem tudja mozgatni kezét-lábát, ideghűdése van. Miért? - kérdezte mellettem egy néző a barátjától. Erre ne kapunk feleletet, de talán nem is fontos. Egyszerűen itt van a lelki kérdés kiinduló pontja, melyet Dario Nicodemi elemez.

Az asszony imádja az urát, ki afféle másodrendű művész, a férj a hosszú, reménytelen betegség alatt elhidegül iránta s távoli műtermében feleségének barátnőjével, egy elvált asszonnyal boldog házaséletet él, kitől fia is születik. Szeretné bevallani feleségének a gyötrelmes titkot, de nem bírja. Az asszonynak is van egy titka. Az, hogy véletlenül meggyógyult, meg tudta mozdítani lábát is, végre talpra áll. Nem lehet oly öröm a röpülés, mint ez a visszatérő élet, kinőni egy karosszék mozdulatlan, szűk távlatából. "Most talpon állva - mondja - úgy érzem, magas leszek, végtelenül magas." És: "Jaj de jó szembenézni valakivel, úgy, hogy nem kell felemelni a fejemet." Szép, jelképes szavak. Mert aztán erkölcsileg csakugyan magas lesz, végtelenül magas és szembenéz a urával, mint egyenlő, anélkül, hogy fel kellene emelnie fejét.

Ez az első felvonás, melynek feszültsége izgalmas, vonalvezetése biztos. Az, ami utána következik, a második és harmadik, a tétel csillogó kifejtése, kissé népszerűbb modorban, mozgalmasabb, külső eseményekkel, szegényesebb lelki történéssel. Eltitkolja meggyógyulását, mert a betegség évei alatt gyanút fogott s betoppan a műterembe, hol találkozik férjével, az új asszonnyal, a gyermekkel. Érzik, hogy csatát vesztett. Erkölcsileg csak féligazsága van. Vádolni igazán senkit sem vádolhat, sem urát, sem barátnéját, sem környezetét, csak betegségét, mely véletlen csapás volt, mint ahogy gyógyulása is véletlen szerencse. Nincs ma megoldás, mint büszkén félreállni, némán elmenni, árnyéknak maradni a diadalmas, egészséges nő mellett, ki gyermeket szült urának és ő is ezt a megoldást választja.

Az író a drámát talpraesett, kikerekített színpadias nyelven fejti ki. Hiába várjuk, az első felvonás nemes tartózkodása és nyugtalansága nem tér többé vissza. Nem maradt anyag. Dario Nicodemi valóban a franciák tanítványa, kik tételeiket ügyvédi és ügyészi fordulatokkal világítják meg, minden oldalról. De nem Bataille jut eszembe, kinek párbeszédei hosszadalmasak és líraiak, hanem inkább Scibe. (Most jön a "scčne "ŕ faire" - szólok és csakugyan akkor jön.) Érdeklődése azonban magasabb, nem csip-csup társadalmi kérdésekre irányul, hanem kizáróan lelki dolgokra. Ahhoz az új olasz nemzedékhez tartozik, mely szakított az otrombasággal s élén a különös, érdekes szicíliai áll, Pirandello. Ha nem is mérhető hozzá, örvendünk az ismeretségnek.

Várady Arankának külön sorokat kell szentelnem. Alakítása az első felvonásban megindító és pompás. Hat év fojtott türelmetlenségét, a beteg álszent megadását, goromba életvágyát érezteti egyetlen mozdulatban, egyetlen sikolyban. Ijedt falsetto-i kitűnőek. Később, mikor a cselekmény más síkba lendül, természetesen játéka is követi a darabot.