Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám · / · Karinthy Frigyes: Madách

Karinthy Frigyes: Madách
V.

Ádám ő - ez a hasonlat világosan mutatja az érem másik oldalának, a Tragédia formai, ábrázoló tökéletességének titkát, - Madách művészetét is. S így akit mégis a mű jelentésén túl, az alkotás lélektana érdekel: nem kaphat rá plasztikusabb példát, összefogóbb magyarázatot és megoldást, mint amit a Tragédia nyújt. A megoldás és magyarázat ez: a legkiválóbb költők és írók, akik a legtöbb és legtökéletesebb képzelt hőst alkották, a jellemzés és ábrázolás nagymesterei, akiknek különféle figurái legelőbb társai életünknek, - legyenek bár azok a legellentétesebb jellemek, soha nem alkotják a hőst pusztán külső megfigyelések összeállításából. Szemünk előtt a legkülönfélébb hősök panorámája vonul el - a rajz mindenütt eleven és természet hű. Madách a valódi Kepplert, a valódi Dantont, a valódi Tankrédet írja meg, eleven hősöket kívül és belül, olyannak, amilyennek, külön-külön rajzolná meg bármelyiket az epikus képzelet. Maga a téma nem is kívánna ennyit. A Goethe Faustja, átfiatalítva Mefisztó bűvös italától, marad az öreg tudós, a szkeptikus okoskodó, a fiatal ág és szenvedély maszkjában. De a Tragédia Tankrédja és Kepplerje és Dantonja és Miltiádesz, hittel és tűzzel azonosítja magát önmagával - Ádám nem szerepeket játszik, nem Danton és Keppler és Tankréd és Miltiadész szerepét, hanem azonos Dantonnal és Kepplerrrel és Tankréddel és Miltiádesszel. Az összeolvadás azonban tökéletes - a lehetetlenség és ellentmondás szemünk előtt zajlik le és nincs benne semmi lehetetlen és ellentmondó. Tankréd jellem merőleges ellentéte Danton jellemének - de Ádám jellemében mind a kettő benne van: holott Ádám korántsem bizonytalan vagy határozatlan jellem. Nézzétek meg a különbséget. A megfiatalított Fauszt hűvös távolságát, önmagát idegennek szemlélő tárgyilagosságát szerepével szemben - és gondoljatok a minden ízében miltiádeszi és tankrédi és dantoni és kepleri lélek szenvedélyes megnyilatkozásaira, ahogy a Tragédiában élik külön életüket. Ezek mind külön drámai hősök: eleven alakok. De miért azok? Mert belülről ábrázolta őket a nagy epikus: a tulajdon, mindegyikhez hasonló lelkének közös forrásából - a nagy epikus, aki ezúttal, a pompás színjáték ünnepélyes alkalmából, még hozzá le is veti álarcát, megmutatja Ádám személyének jelképes hasonlatával a hős-alkotás szemfényvesztő bűvészetének egyszerű titkát: azt, hogy mindent önmagából teremtett, hogy azért ismer mindenkit, mert önmagát ismeri.

Önmagát, az Embert.