Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám · / · Figyelő

Alkalay Ödön: Lenormand: A névtelenek
(Les ratés.)

(Reinhardt rendezői vendégszereplése a Deutsches Volkstheaterban.)

A Deutsches Volkstheaterban csak fél sikert aratott a vendégszereplő Reinhardt. Hát Reinhardt nem tud mindent? - merül fel a kérdés. Ez az előadás ugyanis megmutatta, hogy valamit nem tud egy hatástalan darabból hatásosat csinálni és csekély étékű színészből nagy kvalitásút teremteni. Az ő rendezői művészete ugyanis azon értékek kihangsúlyozásában és átvilágításában áll, melyek a darab és a színész lényegét alkotják. A külsőséges momentum: a nagyszerű színpadi képek sorozatos kitermelése ezúttal is sikerült neki. Ez az ő sajátos alkotóképessége, melyben nem éri el Új Berlin egyetlen expresszionista rendezője sem. A nézők és műértők tetszése azonban csak egy helyütt hangoskodik tapssá, ott nevezetesen, ahol a forgószínpad a teljesen kivilágított ház előtt fordulni kezd és a közönség számára (mely épp az imént látott egy kecses foyert) egy oly művészi ízlésű színház mutatkozik a színpadon, a piros plüss fotelek, páholyok, büfék és szín egész varázslatában, amit aligha látott még a színházlátogató szeme. Szinte lehetetlen már a gardróbok, hotelszobák, pályaudvar csarnokok és a mellék alakok hatásosabb kiemelése. A fődolog azonban a dráma előadása és ábrázolása, nem sikerült, mert a belsejében hatástalan ez a színmű és mert a főszereplő játéka is az volt. Oly hibákról van szó tehát, melyek egy Reinhardt-ensemble esetében sem fordulhattak volna elő.

Lenormad, a darab szerzője, a Vildrac Duhamel csoporthoz tartozik, mely Németországban szimpátiáknak örvend, mert az tartják íróiról, hogy a német színműírás hatással van rájuk. A "Névtelenek" a fiatal tehetség drámájának indul és mint a prostitúció - túláradó szerelemért hozott áldozat - drámája fejeződik be. Az első jelenet pompás. Nagystílű ironikusnak indul benne az író. Egy fantasztikusan öntudatos fiatal költő áll itt szemben egy színház igazgatóval, ki valaha szintén rajongott a művészetért, ki azonban most egy vidéki ripacs társulat élén áll és színdarabok előadásának eldöntésénél a költő által fizetendő 800 franknak adja a döntő szerepet. Rajongó idealizmus fájdalmas cinizmussal szemben. Ez hatásos. (Hogy fogják adni a színészek ezt a nehéz jelenetet? - kérdi a költő. - Hagyja ki - tanácsolja felelet képen a direktor). Miben áll a művész életharca, Oly izzás ez, melyre folytonosan hideg zuhany szakad. Oly igaz és olthatatlan vajon a lélek tüze, hogy a világ összes tűzfecskendői sem volnának elégségesek a kioltására, vagy mégis csak gyöngébb és lassan-lassan, gőzölgés, ropogás és sziszegés közben az elhalás felé pislákol? (A zeneszerzőnek, ki a darab zenéjét írta, azt mondja az igazgató egy érzelmes helyre vonatkozólag: itt egyáltalában csak dobpergést szerettem volna. Ő azon a nézeten van, hogy a zene érthetetlen. A költő vele szemben úgy találja, hogy igen jelentős. Mire a muzsikus így szól: Csak azt ne képzelje be magának, hogy a zenémet érti. Ön semmiképpen sem lehet ennyire haladott.)

Az első jelenetek benyomása szerint művész drámáról van szó. Az öntudatos külső darabjának próbájára azért nem jönnek el a színészek mert filmeznek. Csak egy kevéssé tehetséges színésznő jelenik meg. A költő és színésznő egymásba szeretnek és házasságra lépnek. Ezzel tulajdonképpen a művész drámájának vége is van. A költőnek órákat kell adnia, hogy élni tudjon. Még ír ugyan, de amit alkot, az minden benső tűz és hangulat nélkül való. A költőből irodalmár lesz. Nem hisz többé magában. Ezzel befejeződik a művész drámája és megkezdődik a másik, a szerelmi áldozat készséggel indokolt prostitúció drámája.

Ismét megjelenik a ripacs igazgató és meghívja a fiatalasszonyt, hogy vegyen részt egy vidéki körúton. A fiatal házaspár még rajong a színházért. Az ajánlat csábít. Talán akkor lesz belőlem igazán költő - gondolja a férj -, ha szabad vagyok. Viszont meg is kell élni. De miből. A gázsi nem elég. Magában pedig az asszony nem megy, mert jobban szereti a férjét, semhogy ezt megtenné. Így aztán a férfi vele megy. Nemsokára már éheznek. Tél van. A férjnek nincsen meleg kabátja. Felmerül a kerítőnő is a ruhatárosné személyében. (Egy úr érdeklődik Ön iránt. Bar-le-duc-ban gavallérok a férfiak. Így könnyen vehetne télikabátot az urának.)

A darab azon bukik meg, hogy szimpátiákat akar kelteni a szerelemből fakadó prostitúció mellett, sőt amellett is, hogy a férj ezt ugyancsak szerelemből eltűri. Ez egy pillanatra szinte sikerül is a szerzőnek. Az asszony ugyanis nem titkolja el ura előtt, hogy eladta magát. Ez megérti, hogy mily szörnyű áldozatába került feleségének a lépés és tisztán áll előtte, hogy a bűnt mintegy transz állapotban követte el. Lehet folytatni egy ilyen életet? - De ők folytatják: egy másik városban és új nyomorban, mely nem tudja elutasítani a jelentkező vevőt. Ez alkalommal a férj rosszkor érkezik. De el kell bújnia, hogy útban ne legyen. Miért nem menekül a férfi e szörnyű helyzetből? Nincs erre ereje már. Züllik és iszik. Egy napon pedig megfojtja feleségét és agyonlövi magát.

Van ebben a színműven egy veszélyes pillanat. Az a pillanat ugyanis, amikor a néző másként kezd ítélni a szereplők fölött, mint a szerző, ki folytatja alakjainak dicsőítését akkor is, midőn a néző többé nem követheti. Hiszen még valahogy eltűrnénk az áldozatkész szerelem prostitúciós drámáját - csak azt ne mondja az író, hogy itt nemeslelkűségről van szó, hanem inkább gyöngeségről és közönségességről. A darabban persze a gyönyörű miliő jelenetek és színházi alakok nagy bűsége kínálkozik Reinhardt rendező talentumának, mely az érdeklődést utolsó percig ébren tudja tartani. Itt van a folyton veszekedő naiva, kit felháborít a rendező megjegyzése: "most pedig takarodj". A mesélő hős moszkvai vendégszereplésével és Konstantin nagyherceggel. A negyven év óta játszó, nagyothalló komikus, ki elcseréli szerepeit, amiért a főrendező durván megtámadja. A látványosság és a mellékalakok gazdag bősége szórakoztat, de a fődolog, a dráma, mégis csak félsikert jelent.