Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám · / · FIGYELŐ
Minthogy Schöpflin megjegyzéseire kétségtelenül nem csak cikkének tárgya, hanem a legfrissebb és legaktuálisabb plágium-affér is alkalmat adott, kénytelen vagyok azokra a magam észrevételeit megtenni.
Visszájáról kezdem a dolgot. Igaza van Schöpflin Aladárnak abban, hogy a parallellák - vagy talán véletlen koincidenciák? - láttára az ember csodálkozva kérdezi, miért kellett ezt szóról szóra átvenni? Hiszen egy kis «átírással» meg lehetett volna menekülni a plágium vádjától! De amint Schöpflin nem tud erre a kérdésre feleletet adni, úgy én sem. Talán azért, mert nem vagyunk pszichiáterek. Azonban van e kérdés mögött más is, és nem hihetem, hogy ez elkerülte volna Schöpflin figyelmét, még kevésbé pedig, hogy azt akarta volna, hogy rosszul értsék meg őt. Mert nem akarom ugyan a logikai bakafántoskodás hangját megütni, de kétségtelen, hogy Schöpflin biztos-járású logikája itt egy kicsit megbicsaklott. Könnyen úgy lehetne érteni szavait, hogy azért, mert a megtámadott író nem csak az eszméket és gondolatokat, hanem még azok köntösét is, minden csipkefodrával együtt, kölcsönveszi, vagy is, mert nem diszkréten, hanem ököllel kitapogatható vaskossággal «vett át» más könyvekből részeket: azért ez nem plágium. (Én nem bánom, ne nevezzük plágiumnak. De hát akkor mi ez? És mi a plágium?) Nem hiszem, hogy Schöpflin Aladár ezt olyan ártatlan dolognak tartaná, amit az irodalmi és tudományos morál megengedne, és amit szabad volna vagy lehetne elhallgatni. Mert csak
Ami Schöpflinnek azt a megjegyzését illeti, hogy csak szavak és mondatok plagizálásáról van szó, erre csak azt mondhatom, hogy ő nagyon elnéző. Bizonyára nincsenek a kezeügyénél a cikkeim, hogy utána nézhetne a dolognak. Hát megnyugtatom: nemcsak szavakról és mondatokról van szó. Hosszú oldalakat tesznek ki a most aktuális esetben az átvett részek, a tavalyi cikkeimben megbolygatott esetekben pedig - ugyanennek a filozófus írónak a műveiről volt azokban is szó - oly átvételek is voltak, amelyek egyvégben oldalakra terjedtek. Már pedig ilyen terjedelmű mondatsorokban - elhiheti Schöpflin Aladár - akadnak eszmék és gondolatok is. És azt még a legügyesebb és legrafináltabb plagizátor sem tudja megcselekedni, hogy amikor átveszi a puszta mondatokat, a gondolatokat kiejtse belőlük.
Hogy az ilyen plágium-afférek nem célravezetők? Hja, az attól függ, hogy a «leleplező», mit vesz célba. Mert abban megint igaza van Schöpflin Aladárnak, hogy ha a «leleplezésen» túlmenő célok is vezetik a rosszmájú plagiosippust, akkor nem fog célba találni. Legalább nálunk nem. Meg aztán attól is függ valami, hogy ki a leleplezett és ki a leleplező. Mert, ha pl. az adott esetben fordított szerepeink lennének, bizonyosak lehetnénk felőle, hogy akkor az affér tovább és sokáig gyűrűzne még, mindaddig, amíg a két viaskodó közül az egyik - hogy aktuális szóval éljek - «erkölcsi halott»-ként a porondon nem maradna. De ma, így és nálunk? Csak azt kell mondani: «Nem törődöm vele!», és már a leleplezetté az erkölcsi fölény. (Roppant paradoxul hatott, hogy Schöpflin cikkéből is ilyesfélét lehetett kiérezni, amikor azt írta: «H. a legokosabban viselkedett ezekkel (ti. a plágium-vádakkal) szemben: nem reagált rájuk, nem polemizált, nem igazított helyre, sajtópört nem indított,») Pedig ez a «nem törődöm vele» nem csak azt jelenti, hogy «ebugatás nem hallatszik a mennyországba», hogy komolyan számba sem veszem, hanem jelenthet egy kényelmes álláspontot és főképpen praktikus számítást is: egyrészt az affér nem marad így napirenden és az emberek majd csak elfelejtik; másrészt meg így még letagadhatom vagy lelegyinthetem a dolgot, míg ha tudós zsűri vagy bíróság ad igazat a leleplezőnek, akkor már a csuda sem segít.
Végül még egyet. Schöpflin azt is mondja, hogy neki «gyanús minden plágium-affér». Őszintén megvallom: ezt nem értem. Elég diszciplinált olvasó vagyok, de ezt nem tudom megérteni. Azt akarja mondani, hogy nem hiszi el, amit a leleplező állít? Akkor erről a leleplező nem tehet. Ha pedig azt akarja mondani, hogy ő nem érez etikai vagy morális közösséget vele, akkor meg úgy hat a dolog, mintha hajlandó volna a vádlottat az ügy meritorikus megvizsgálása nélkül is felmenteni és a «Plató mihi amicus sed veritas amicior» tételt egyszerűen megfordítva vallani. Ezt meg én nem hiszem Schöpflin Aladárról.
(
*
Mindenek előtt ki kell jelentenem Dénes Lajos t. barátom ellenvetéseire, hogy megjegyzésem tárgya kizárólag csak a Heinrichet ért plágium-vádak voltak. Az a bizonyos «legfrissebb és legaktuálisabb» plágium-affér cikkem írásakor nem járt az eszemben; erről nem is tudnék nyilatkozni, mert nem volt módomban a dolgot kellő figyelemmel kísérni. A leleplezett könyvet nem olvastam s a leleplező cikkek sem mind jutottak szemem elé. Az én megjegyzéseim arra vonatkoztak, hogy Heinrich esetében túlozták a plágium vádját, mikor a legtöbb esetben jelentéktelen kis recenziókat vádoltak be, olyan dolgokat, amelyeket nem Heinrich, hanem bármely jobb készültségű filozopter is meg tudott volna írni. A köztünk fennforgó kontroverziáról érdemileg csak akkor nyilatkozhatnék, ha felvetném és megvizsgálnám a plágium egész probléma-komplexumát, amire most sem érkezésem, sem kedvem. Annyit mégis meg kell mondanom, hogy plágium-vád és plágium-vád között a párhuzamosan közölt szövegeken túl is van sokféle különbség.