Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (6)
AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS

Szép és hosszú ősz volt. A nyár lustán belemászott a télbe. A körúti fák makacsul ragaszkodtak leveleikhez, de ezen a reggelen a sárgászöld lombok megszeppenve fonnyadtak bele a hirtelen valahonnan jött, piszkos színű ködbe. Az eső is lassan megeredt és hideg piszokszín fátyolozta be az utcákat.

Horváth csatakosan, fázva botorkált az utcán. Kesztyűtlen, vörös kezeivel összefogta nyakán kabátja gallérját, arcába belecsapott a szitáló eső és ő ment előre. Ezekben a percekben elfelejtett törődni az emberekkel. Talán már vitte is annyira, hogy nem akart törődni velük. Most csak rohant erőszakolt vaksággal és küzdött. Menni akart előre és ment. Dél felé járt az idő, mikor megállt egy ház előtt. Egy pillanatig elfogta régi habozása. Félig elgondolta ezt a szót: - miért? - de a következő pillanatban vadul rácsapott a kilincsre és a lépcsőházba lépett. Itt hosszan nézegette a címtáblán kirakott névjegyet, mintha egyéb dolga se volna, mint a nevek tanulmányozása. Aztán határozott lépésekkel megindult a lépcsőkön és bekopogott az egyik első emeleti ajtón. Egy durva szürkeszoknyás, piszkos kötős, félig cseléd, félig szobalány bocsátotta be és megkérdezte, hogy kit keres. Kezében egy avas törlőrongyot szorongatott és azzal mutatott neki utat.

- Csak mondja meg, hogy egy ismerős van itt.

- De kinek kérem? - kérdezte a cseléd.

Neki semmi oka nem volt haragra, nem is haragudott és éppen ezért dühös, türelmetlen mozdulattal a kiszögezett névjegyre mutatott:

- Hát nem látja, hova jövök? Itt talán más is lakik?

- Dehogy kérem - szabadkozott a cseléd. - De az úr nincs itthon...

- Annál jobb.

Elég ízléstelenül berendezett szobába lépett. A parketten terpeszkedő vörös mintás, vastag szőnyegeket sáros lábával bepiszkította. A fotelek karcsúak, véznák, kopott, rózsaszínű selyemmel behúzottak és kényelmetlenek voltak. A falakon díszes keretű olaj- és akvarell mázolványok függtek feszes, családi fényképek társaságában. A sarokban valami délinövényféle állott. Fényes diófaoszlopon gipsz-juhász búsult illettelenül, bambán, mintha a zöld terítővel letakart néma zongora hangjaira figyelne.

Az asszony öt év óta keveset változott. Frizuráját másképp hordta: kontyba, göndörebben és kacérabban. Húsa teltebb lett, tekintete ugyanaz maradt és arca jólétet árasztott. Járása imbolygóbb és asszonyosabb lett. Ajkai kissé elfonnyadtak. Mellén a lányos, hajlékony csontok ruganyos húspárnák mögé húzódtak. Keblei látszólag valamit vesztettek régi keménységükből.

Első pillanatban nem ismert rá. Megállt és várt. De ő nem szólt, csak figyelmesen nézte, mint a vásárló nézi a portékáját. Itt volt előtte az az eszköz, amelyről hinni akarta, hogy eszköz és hogy testében hordja azt az eredményt, amelyet ő céllá szentelt, valami homályosat. Nem! - Egyszerűt és világosat, aminek elérése visszaformálja majd őt olyanná, amilyen öt évvel ezelőtt volt...

- Maga az a Horváth? - szólalt meg az asszony különös, idegen hangon.

- Igen.

Kezet fogtak. Lám, az asszony azt hitte most, hogy érzelmes drámai jelenet fog lejátszódni. Zavart volt. Állva maradtak.

- Hát hazajött?

- Igen. Hazajöttem.

- Mikor?

- Már vagy két hete.

- Nem szép magától, hogy csak most látogat meg. És az se, hogy öt évig nem írt. De persze azok után...

- Az semmi. Semmi után. Elég az, hogy most itt vagyok.

- De maga megváltozott. Látja én tudom, hogy fogságban volt, pedig nem írta meg. Szegény.

- Én nem vagyok szegény.

- Hát nem szegény. Jó.

Felkacagott. Ez a kacagás bántotta a fülét.

- Üljön le és meséljen nekem.

Leültek.

- Honnan tudta meg, hogy asszony vagyok és hogy itt lakunk?

- A nagybátyja mondta meg, az, akitől ezt a medaliont elnyertem kártyán.

- Mutassa! - kapott az ékszer után az asszony. - Na, a vén, haszontalan! Ez igazán bosszant. Hogy züllhet el egy ember ennyire! Egész bolond lett az öreg. Ellopja és elkártyázza a szívemet!

- Tessék. Visszaadom.

- Köszönöm. Ez igazán szép magától! És hol találkozott vele?

- A kávéházban odaült az asztalomhoz és úti kalandjaival szórakoztatott.

- Úti kalandjaival? Haha! És elhitte neki? Soha életében nem járt túl Magyarország határain. Nyugalmazott földrajztanár és mindenkinek hazudozik.

Horváth gondolt valamit, de közben eszébe jutott, hogy nem szabad gondolkoznia, hanem csak - nyersen neki a célnak.

- Tudja ugye, hogy miért jöttem? - kezdte.

- Hát hogyne - felelt Jolán kacéran mosolyogva. Modora ugyanaz volt, mint régen. - Azért, hogy üdvözölje régi barátját! Eltaláltam?

- Az kevés. Azért jöttem, hogy elvegyem feleségül. Váljon el az urától és jöjjön hozzám.

- Haha! Maga tréfál! Nem is rossz. És egyebet nem akar? - nevetett forró, meglepődött gúnnyal.

Horváthot idegesítette ez a hang, de vakon ment tovább előre:

- Egyebet nem. Csak ennyit. És kérem, ne gúnyolódjék. Ez mutatja, hogy az előbb hazudott, amikor azt mondta, hogy sajnál. Azért tiltakozom ellene. Feleljen. Egyszerűen, ahogy én beszélek. Akarja?

- Maga furcsa. Nagyon furcsa. Egész más, mint azelőtt.

- Ez nem új nekem. Erről majd máskor beszélhetünk. Igen, vagy nem?

- Micsoda igen, vagy nem? Az, amit kér és ahogy kéri, egyszerűen lehetetlen butaság - mondta az asszony és hátradűlt a kis karosszékben. Mosolygott.

- Akkor itt nincs több keresni valóm - szólt Horváth és felállt.

- Ne menjen. Csak maradjon - szólt élénken Jolán. Ebben a pillanatban talán már hitte, hogy Horváth komolyan beszél. És mégis:

- Maga tréfál. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Még regényben sem olvastam. Vagy öt évig nem látjuk egymást, hírt se ad magáról és ahelyett, hogy az első napon megelégedne azzal, hogy szépen elbeszélgetünk, mesélünk egymásnak és barátságot kötünk, ilyen bizarrságokkal áll elő. Barátocskám, türelem. Nem lehet így fejjel nekirohanni a falnak.

Mindezeket kedves, gügyögő hangon mondta, mintha azt várná, hogy Horváth ezekből a kacér, elhadart szavakból szenvedélyes reményt merít és végszóra lángoló tirádával felel. De ő hallgatott és sáros lábaival az ajtó felé indult. Ebben a pillanatban tisztán állt előtte, hogy többé egy ujját sem mozdítja meg erőszakolt életkedvéért. Itt többé nincs mit tenni, csak visszazökkenni megint a régi állapotába, a nagy nyugalomba és megkönnyebbülten lerázni magáról azokat a hazug, önámító, szántszándékkal elvakító cafrangokat, amelyekkel előtörekvő, természetes, beteg gondolatait aggatta körül és függönyözte le.

- Piszok, undok világ. Azt hiszem, csodálkozom rajta, hogy még mindig kísérletezem. Megdögleni. Ez az egyetlen. - Gondolta magában és akkor tért magához, mikor Jolán megfogta a karját. Megdöbbenése, amivel ezt tette, talán őszinte volt.

- Mi baja? Maradjon hát! Beszélgessünk még. Vagy sietős dolga van? Akkor nem tartóztatom.

- Dehogy van sietős dolgom - kiabált ingerülten Horváth. Kezei úgy reszkettek, mint a gyertya lángja. - Utóvégre beszélhetek magával így. Feleségül akartam venni, de most már nem kell. Hazudik maga is, mint mindenki. Maga is megváltozott a háború alatt, mint az egész csorda, itt körülöttem. Én is megváltoztam, de nem úgy. Nekem a testem ment tönkre, nekem a húsomat, az idegeimet falták fel a háború undok hernyói. Engem csak csupaszra vetkőztettek és belém rúgtak, hogy hasra estem és hason csúszva kell várnom, míg kegyeskednek megdögleszteni. De maguk? Maguk itthon selyemben, lakkban, parfümgőzben jártak, eleinte megrettentek a vér látásától, de később kéjelegve lélegezték magukba a szagát. A szenvedésből, a haldoklók hörgéséből kabarétémát csináltak és illedelemből megsiratták, ahogy megsiratják a Nyavalygó asszonyság ügyes öngyilkosságát a színházban! Divatos sláger lett a hazatérő fogoly kínjaiból, aki feldúlva, hullaszagban, betrágyázva találja otthonát, a honvéd halála nem egyéb a maguk szemében jó zenekarra kívánkozó, hangulatos kuplénál és őrült vakságukban megfeledkeznek arról, hogy mindenki megdöglik és hogy ma is milliók szenvednek nyomorékon, éhezve, fázva. De maguk, ha embertársaikért tesznek is valamit, az póz és hazugság, aljas képmutatás, megmérgezett, hullaszagú erkölcseinknek rögzött fásultsága. És ilyen emberek közt akartam én hinni, hogy a régi leszek! Itt nem lehet a réginek lenni! Itt meg kell dögleni! Itt senki se a régi. Itt az egész, hemzsegő pondrófészek hullaszagú! Itt az, aki gondolkozik, aki beteg, aki megrokkant a csapások súlya alatt, aki elvesztette a hitét, az érzését, az Istenét: csak hason csúszva tud mozogni, mint a giliszta, de felemelkedni nem fog soha, biztos talajt érezni a lábai alatt nem fog soha, elsüllyed vagy megfúl ettől a rothadó bűztől!

Az asszony riadtan:

- Imre, az Istenért!

- Elhitettem magammal vakon, erőlködve, hogy maga talán a régi, aki talán szeretett is valamikor, aki régi beszédjével elaltat ebben az undok valóságban és visszavisz a múltba. Igaz, hogy ezt egy percig se hittem komolyan, de akartam hinni. Csak el akartam foglalni magamat valami tevékenységgel, valami apró áltatással. Mert valahonnan rám szakadt az élet görcsös rohama. És a legszörnyűbb az, hogy nem hiszem mindazt, amit elmondtam, mert hisz semmi felől sem lehetünk bizonyosak. Engem nem az öl meg, amit elmondtam, hanem ez a bizonytalanság, ez a tévelygés, ez a ködbefúlás. Az, hogy gondolkozom és az, hogy hiába gondolkozom. De ezt maga képtelen megérteni...

Elhallgatott.

- Mi az? Megőrültem? - gondolta magában. - Miért mondok le ilyen hirtelen kidolgozott tervemről? Hát csakugyan nem tehetek mást, csak azt? Megint úgy beszélek, ahogy Kelennel, a tanárral, az apámmal beszéltem: megfeledkezve arról, hogy élni akarok, hogy én is varangyarcú hazug akarok lenni vagy legalább is mutatni, hogy rühes béka vagyok, ha már nem lehetek az, aki voltam. De hát mit lehet tenni? Nem akar a feleségem lenni. Ő lenne az egyedüli eszköz. De mégis...

Valami derengett agyában és mintha megbánta volna kitörését, lehorgasztott fejjel bámult maga elé.

Jolán hallgatásával gyönyörködését árulta el. Ami a valóságban idegesség, hipokonária, gyengeség és képzelgés volt ebben a kitörésben, azt ő fájdalomnak, a szenvedés igaz szavának és férfiasságnak érezte. Mintha öt évvel ezelőtt lenne és ezt hallaná: «Szóljon, szóljon, mert felgyújtom a házunkat!» Meghunyászkodott, mint egy gyáva, félénk, gyengébbségét elismerő ellenfél, aki békülni akar.

- Maga most is elhamarkodottan ítél - szólalt meg. - Vádol és még nem ismer. Ha akar menni, menjen, de ígérje meg, hogy estére eljön. Egy társaság lesz nálunk, amely untat engem. Együgyű, unalmas emberek. Eljön, ugye?

- Nem gondolom, hogy...

- Nem, ne beszéljen - vágott közbe. - Ez már igazán udvariatlanság volna magától, ha ennyire hívom.

Horváth belül elröhögte magát:

- Ő illemszabályokkal akar meggyőzni. Nyilvánvaló, hogy nem ért engem.

Ezt mondta:

- Inkább maradok még egy kicsit, ha megengedi és ha nem zavarom...

Újra leült, mintha az «udvariatlanság» szó győzte volna meg. Pedig nem. Egy utolsó lehetőség fénye világított be agyába: végképp leszokni az őszinteségről, tovább folytatni a játékot és érzéseket hazudni az asszonynak, regényesen komédiázva. Milyen bolond is volt, hogy így kezdett bele a tornába és engedte, hogy idegei legyőzzék! Egy percig se számíthatott arra, hogy nyers őszinteségével diadalmaskodni fog egy asszony felett, akinek színes, vérmozgató hazugságok kellenek és ma még inkább romantika: nyafogó álszemérem. Hát jó. Lesz bohóc, lesz trubadúr és küzdeni fog azért az igaznak elhitt célért és hadakozni fog az utálat ellen, amit ez a magára erőszakolt képmutatás táplál benne. Fog élni és ha már másképp nem lehet: bohóckodva, hamis csörgőkkel, kényszeredett grimaszokkal. Nem is lehet olyan nagy dolog a hazudás. Lám, az a kecskeszakállas földrajztanár élni se tudna, ha nem mesélhetné el hazug, soha át nem élt kalandjait. És különben is mi az: hazugság? Az életben minden az ellentéteken és a viszonyokon épül. De ilyenről ne gondolkozzunk most. Ez az asszony várja, hogy beszéljek és elsősorban udvariasnak, érzelmeket szavalónak és a réginek kell látszanom. Ne felejtsd aztán el, te marha, hogy mit vettél a nyakadba!

Igyekezett fájdalmas és bús arcot vágni. Ez elég könnyen sikerült. És mutatta, mintha zavarban lenne:

- Én nem tudom... de olyan furcsa, hogy magával, mint asszonnyal vagyok szemközt. Mindig úgy gondoltam magára, mint szőke, bolondos lányra, aki él és szeret, mert teremtették és akit Jolánnak neveznek... Nem is vagyok képes másképp szólítani.

Nézte az asszonyt: Brr, most ez a szép bőrű nőstény bámulja ezt a hirtelen változást és büszke öröm cikázik végig rajta. Hisz a hatalmában, testének és szellemének ellenállhatatlan, mágikus erejében, amely egy perc alatt lecsendesítette őt, a «dühöngő oroszlánt». Büszke és fölényben érzi magát. Hazug, megszelídült, félreismerhetetlenül epekedő hangom édes bizsergést futtat ereibe.

Ezt suttogta Jolánnak:

- És az előbbi hevességemért ugye nem haragszik? De jóformán azt se tudom, hogy kell az emberekkel beszélni. Maga nagy segítségemre lesz abban, hogy ezt megtanuljam. De nem is csuda. Öt évig úgyszólván nem érintkeztem másokkal, csak fogolytársaimmal, akik épp úgy eldurvultak, mint én. De hisz én magától nem is akarok mást, csak ezt. Maga ott hordozza magában, a tekintetében az én egész elvesztett múltamat, ártatlan, vak, öntudatlan fiatalságomat, amely élt bennem és magában. Maga visszaadhatja ezt nekem. Érzem. Csak ezt akarom.

Gondolatban: Jolán ezt az egész beszédet csak szórakozásból hallgatja és szívesen hallgatja. Elhiszi, amit mondok. Érzi értékét és nem kételkedik abban, hogy én is érzem.

Az asszony:

- Jól van, ha azt hiszi - mondta. - De nem elég ahhoz, ha egyszerűen jó barátok leszünk?

- Nem, én többet nem gondolok a holnapra. Hisz a holnapra gondolni: idealista pöffeszkedés, amiből mind a ketten kinőttünk már. Elég nekem a ma, a perc, amelyet együtt töltünk és jön, amit az Isten, a véletlen hoz. De a maga szelleméből, Jolán, engedje meg, hogy így nevezzem, olyan jóleső, szelíd nyugalom árad, mint valami szép zene. Nem olyan, amilyet egyszer egy éjszaka hallottam. Tudja, az felkorbácsolta minden idegemet és a padlóra vágott. Egy fals bősendorfer klimpírozása. De a maga hangja elaltat és bizalmat önt belém. Mintha a múltakban járnék. Ott abban a kis városban, ahol megismerkedtünk. Sokszor sétáltam esténkint a kertben, a nyírfák alatt és bámultam a kivilágított ablak narancsszínű függönyét. Azt a boldogságot irigyelem. Meg amikor kijártunk a mezőre sétálni, a hátsó kis kapun...

Elhallgatott, mert a keze reszketett ettől az utálatos önmegerőltetéstől és a gyomra émelygett:

Mi a fenének is beszélek? Jolán azt hiszi, hogy elérzékenyedtem és ez meghatja. Az előbbi izgalmas kitörés után jólesik neki ez a lanyha, lírai csolnakázás. Akárcsak úgy, mint öt évvel ezelőtt, gondolja és épp azért, mert jólesik neki ez a gondolat, megijed ettől a langyos élvezettől...

- Hagyjuk ezeket a fiatalkori csacsiságokat - mondta Jolán - Szép ugyan visszaemlékezni rájuk, de kissé veszélyes. Beszéljen inkább arról, hogy merre járt?

Horváth, mint egy fuldokló küszködött. Szívesen beszélt volna, de valami leküzdhetetlen akadály meredezett előtte. A fogságáról csak azt bírta volna mondani, amit gondol is. Még nem lendült bele annyira a képmutatásba, hogy a legérzékenyebb és legkövérebb témából hazug dramolettet gyúrjon és hogy ezt beadja ennek a balladára és férfihúsra éhes asszonynak.

- Kár erről beszélni. Nagyon szomorú dolgok ezek. Majd egyszer, máskor beszélek sokat - Talán egy pillanatig hitte, hogy akkorra belegyakorlódik a hazudásba. - De én most a szomorúságot akarom levetkőzni. Vidám akarok lenni és feledni itt, maga mellett minden búsat. És ez csak a múlt segítségével lehetséges. Igen. Ha hallgatom a hangját - épp olyan, mint azelőtt és nézem a tekintetét és szemeiben azt a kis, piros pettyet. Ez mindent vissza fog hozni nekem. Én már régen megbocsátottam magának, hogy akkor megcsalt és hogy férjhez ment.

- Ebben nincs semmi megbocsátani való - mondta Jolán - maga volt az oka mind a kettőnek. De hát, ami elmúlt, azt nem lehet visszacsinálni.

- Nem lehet visszacsinálni - ismételte Horváth. - Maga is azt hiszi? Pedig mégis lehet. Épp ezt az illúziót akarom magamba gyűrni. Miért ne lehetne? Ha felejteni lehet, akkor visszahátrálni is lehet a múltba. És mindent ott folytatnánk, ahol elhagytuk. Tudja, hogy a múltkor, amikor a színházban megláttam... - azt akarta mondani, káromkodtam... és hirtelen elhallgatott.

- Maga látott engem a színházban? Mikor?

- Mikor? Tudom is én, mikor. Maga nem tudja azt, mi az, mikor hirtelen belemarkol agyamba egy kéz és a hátamon olyan nyomást érzek, mintha cérnaszálat rángatnának a gerincemben. És a kezem reszket. Látja? Nézze, hogy reszket! Most felmondja agyam a szolgálatot. Nem bírok tovább ilyen jó modorú és hízelgő lenni. Nem bírok tovább színlelni és hazudni. Csömör fog el és utálat. Vagy ördög tudja mi az! Mert minden szavammal hazudok. Tovább nem maradok, mert friss levegő kell. Jaj, te undok, piszok élet! Miért kell élni? De estére visszajövök.

(Folyt. köv.)