Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (6)
XV.

Klári szobájában ült. Szombat délután volt. Nem volt tanítás az iskolában, átadhatta magát a másfélnapos nyugalom kellemességeinek.

Már fűteni sem kellett, olyan barátságos volt a tavasz az emberek iránt. A házak ablakai mint kigombolt mellények nyíltak ki a járdák fölé. A sarkokat gyerekek lepték el, s hangos játékukkal gyújtottak örömtüzetek annak a nagy tüzes karikának tiszteletére, melyet az égi mezőn kergetett valami ismeretlen hatalom.

Klári verseket olvasott.

És arra gondolt, hogy ő lehetne most másutt is, ugyanilyen kis városban, s nem olvasna olyan verseket, melyeket hozzá írtak. Nem vetődne lelkére néha-néha árnyék abból a felhőből, mellyé gondolatai tömörülnek. A tanító most várná nyugodtan a kaszinóba indulás idejét, ülne otthon, lovagoltatná térdén a fiát és közben csókolgatná a felesége kezét. És arra gondolt, amit a tanító mondott neki a második vers átnyújtásakor. Mikor vallomást tett lelki forradalmáról, s oly őszintén, oly ridegen jelentette ki, hogy ő nem lehet célja egy leánynak. Nem lehet célja a hétköznapok színvonaláról nézve. Cél... cél... ismételte magában Klári. Az élet célja mindennap más. Ma boldognak lenni, holnap boldogtalannak. Ma írni, holnap a könnyeket felszárítani. Ma menetelni, holnap megpihenni. Ma elindulni, holnap visszatérni. Ma jobbra menni, holnap balra fordulni. Ma zúgolódni, holnap megbékélni. Hol van az az élet, amely kilőtt nyílhoz hasonló? Melyik élet az, amelyiknek csak egy, egyetlen egy célja van? Az nem is élet. A lélek a célok ezréből áll. A lélekben a céloknak láthatatlan, érezhetetlen, kimutathatatlan serege nyüzsög, hol elevenen, hol halottan, hol újra feltámadottan, hol törötten, hol összeragasztottan. Az élet célja... Ki volt az, aki ezt a követ a kútba dobta? Ki volt az, aki ezt a mérget elhintette? Mikor az élet célja nem lehet más, mint elfelejteni, hogy a létnek célja is lehetne.

Klári már tudta, hogy Rőczey szereti. Ha ez a szerelem nem versekben nyilatkozik meg, már régen elaltatta volna. Ha nem költő közeledett volna hozzá, hanem csak férfi, már régen lehűtötte volna.

Még soha sem szeretett. Nem tudta mi az: álmokban élni, álmoknak élni, az élet fölött élni.

Mikor verset kapott, s Rőczey benyitott hozzá, még mindig végigfutott az arcán, a homlokától a szája széléig egy fájdalmasan keserű villanás.

A tanító sóhajtotta is:

- Csak már ezt ne látnám! De Klárika, hiszen mi fent vagyunk, az emberek fölött lebegünk, minket alulról nem érhet támadás.

- Igaza van, - felelte Klári - de mégis... Bánt, hogy hazudni kell. Sohasem hazudtam. Sokat gondolkoztam már azon, hogy ki hazudhatott először és miért? Az állatok nem hazudnak. A növények sem. Az ősember sem hazudott. Mikor hangzott el az első hazugság? A férfi hazudott-e először, vagy a nő? Vagy mind a ketten egyszerre?

- Én ellenkezőleg azt látom, - mondta a tanító - hogy nemcsak az emberek hazugok. A természet is hazudik. A leveli béka a fán, a szalamander a rögök között, a színes lepke a virágon azt hazudja, hogy ő nincs ott. A szivárvány az égen pedig azt hazudja, hogy ott van. Hazugság, ez nagyon csúnya szó. Mi ketten nem hazudunk. Csak elhallgatunk valamit, amihez másoknak, a hozzánk legközelebb állóknak sem, nincs semmi közük. Én otthon és egyebütt, az vagyok, aki voltam. Ha új élet is született bennem, az az enyém s a magáé is, ha úgy akarja.

- A verseiben.

- A verseimben.

A délután ragyogó erőre kapott. A nap fel akarta olvasztani az ablakot.

A kapu alatt kopogás hallatszott. Rőczey jött. Benyitott Klári szobájába, s a küszöbön megállva köszönt.

- Ma orgona-délután lesz. Valami vonz a billentyűkhöz. Eljátszom egy verset az orgonán. A templom nyitva, ha hallja az orgonaszót, s kíváncsi rá, jöjjön be.

- Mikor kezdődik?

- Csak benézek az anyósomhoz. Ez öt perc. Fogok egy fújtatógyereket. Ez másik öt perc. Tizenöt perc múlva zúgni fog az orgona.

- Hányan leszünk?

- Maga, az Isten, meg én. Az Istent kettőnk közé mondtam. Tehát mi nem következünk egymás után.

Klári nem is gondolkozott, hogy menjen-e. Nem talált benne semmit.

Mikor a templomba ért, Rőczey már fent ült az orgonán.

A tavaszi délután átmelegítette egy kicsit a templomot. A napsugarak nemcsak rátüzeltek az ablakokra, hanem úgy látszott, mintha el is kenődtek volna rajta, mint a vaj a kenyéren. Tudták, hogy a templomi hidegnek nem elég a fény, annak meleg kell, a szó kályhai értelmében. De a meleg fényt is adott, a padokon átfekvő fényt, mely beült a jámbor öregasszonyok, s öreg bácsik helyére. Az orgona homloka is kapott a világosságból, s úgy hangzott, hogy a hangok is átfényesedtek.

Rőczey meghajtotta fejét Klári felé. Némán. A templom nem tűr csak zsoltárszót és orgonaéneket.

Azután nem vett róla többé tudomást. Most már tudta, hogy ott van, hogy lent ül a második pad sarkán, s maga elé a pad barnaságába néz.

A játék elhalkult. Álomrétet búgtak a sípok, amelyen elfojtott dal szaladgál. Arany fű nőtt az ezüst hangtorokból, patakocska bugyborékolt végig rajta, hegyet dörgött belé a basszus, s zöld lombokat lengettek a játékos ujjak. Vékony gyerekhang mintha babácska fölött dudorászott volna, s apró lépések kopogtak. Az orgona sóhajtott. Mélyet, hosszút, vágyakozót. Csaknem kivehetően ezt zengte: Klárika! KláriKláriKláriKlárikám!

Az orgona megtanult beszélni. Betűk és szavak voltak, miket kimondott. És színeket festett a szavak közé. Elhervasztotta a füvet s újra kihúzta a földből. Őszöket kergetett nyarak után, s tavaszokat viríttatott dermedt telekre. Lányhanggá erősítette a gyerek hangját, kivette a gyenge karok közül a babát, s szerelmet fektetett helyébe a szívre. Koszorúkat rezegtek az ezüst kürtök, s a hangkoszorúk úgy szálltak és omlottak szét az áhítatban, mint a pipás ember füstkarikái. Melódiákat füstöltek a hangkémények és a hangok füstje koszorúkba kanyargott.

KláriKláriKláriKláriKlárikám!- epedett közben a sípok kara.

A tanítót elragadták a hangok, most már nem ő játszott, az orgona játszott ővele. Nem ő nyomta le a billentyűket, hanem a billentyűk nyomták fel az ujját. A keze nem a vállából nőtt ki, hanem a klaviatúrából. Az orgona pedig tele volt dallammal. Tele volt vággyal, tele volt szerelemmel. Az orgona elfelejtette, hogy templomban áll, hogy pár méterrel fölötte torony kezdődik, mely Isten felé mutat. Az orgonába belecsókolt a tavasz, a fülébe csókolt, a nyakába csókolt, ezüst fogaiba csókolt. Az orgona nem bírt többé magával. Elfelejtette a zsoltárokat, a szívet lenyomó vontatottságot. Elkapta tekintetét a bűnbánat és magábaszállás felfelé kanyarodó, csigavonalú útjáról. Megkapta a tavasz, melyet még nem érzett eddig, az április-vég, mely ki volt tépve naptárából. És fütyült, mint az elszabadult madár, trillázott, lihegett, merengett és vonaglott.

Most már nem volt benne rendszer. Nem adott mesét. Képeket adott, apró matricákat, mint amilyeneket a gyerekek dörgöltek ujjukkal a könyvtáblák belső oldalára. Utcákat fektetett le, az utcák sarkára remegő basszust állított, hogy ez kalaplevéve hajoljon meg a tipegő szoprán előtt. A szoprán mosolygott, eltűnt egy hangkapu alatt, de visszanézett. Kerteket ültetett be kései ibolyákkal, árnyas diófával, kőfallal, a kőfalba ajtót vágott, s az ajtón át szerelmes szavakat lopott ki az alkonyatba. Esőt zuhogtatott magányos ablakon, széllel veretett álmokra csukódott ajtót, s napot ragyogtatott elő az éjszakából.

Énekelt a templomban minden. A zsoltáros könyveken felpattantak a kapcsok, nem bírták tovább. A padok közelebb simultak egymáshoz, s megvallották régi szerelmüket. A szószékre árnyék vetődött, mint pap nélküli tóga, s szerelmes igéket énekelt széjjel. Az ajtók kilincsei meleg kezekre emlékeztek, melyek érintése boldogságot hozott börtönéletükbe. A kőkockák a földön kifehéredtek, s márvánnyá váltak a dallam nászmenete alatt. A fehérre meszelt fal likacsai alagutakká mélyültek, s százszorosan visszhangozták a szerelem melódiáit. Az ablakok lekergették magukról a napsugarakat, mert szégyellték elragadtatásukat, s nem mertek egymás szemébe nézni.

KláriKláriKláriKláriKlárikám! - énekelték a zsoltáros könyvek, a padok, a szószék, a kilincsek, a kövek, a falak s az ablakok.

A homály is belekapott a dalba. Észrevétlenül jött, kioltva maga mögött a világosságot. S hangszekrényt hozott magával, mely ölében rezgeti a zöngéket, s magasra emeli őket, mint az anya a mosolygó csecsemőt. A homály mögött és hangok mögött emlékek lámpái gyúltak ki, s a lámpák is zenéltek, s ami fény áradt ki belőlük, muzsikává lett a fülben.

Klári úgy ült a padban, mint a kottafej a vonalon. Tudta, hogy ő az, akit játszanak. Megértette, meghallotta nevét a hangok özönében, ebben a soha nem hallott, soha többé el nem játszható, soha nem kottázható szimfóniában.

Sírt.

Nem tudta miért. Könnyek kopogtak elébe a padra. A tanító ezeket is megérezte, s mintha kottapapírra hullottak volna, lejátszotta.

Az ablak egyre szürkébbé vált. Klári érezte, hogy nem szabad tovább maradnia.

Lábujjhegyen, mint egy akkord, kisietett a templomból.

KláriKláriKláriKláriKlárikám! - süvített, sírt, üvöltött, sóhajtott, mennydörgött, orkánlott az orgona. Mintha a sípok össze-vissza ugráltak volna, a vékonyak a vastagok helyére, a vastagok a vékonyak sorába s mintha tülekedtek volna torkuk kincsével ütlegelve egymást. A homályba merült hangszer eldörögte varázsszavát s magához parancsolta a hegedűk jajgatását, trombiták hörgését, zongorák sóhajtozását, hárfák ábrándjait, dobok pergését, harangok csengését, csellók esengését, bőgők búgását s egyetlen utolsó kiáltásban viharzotta:

KláriKláriKláriKláriKlárikám!

Klári visszanézett. Hisz a nevét mondták.

Ott látta fenn a tanítót a templom estjébe szellemülve.

Mintha nem is ember lett volna. Mintha csak oda orgonázták volna az orgona elé.