Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám

Reményi József: EDGAR LEE MASTERS

Mulatságos és mulattató axióma, hogy nincsen két ellentmondóbb fogalom, mint Amerika és költészet. Baudelaire mondotta annak idején, hogy a franciák feladata Edgar Allan Poet felfedezni az amerikaiak részére. De bármennyire közhelyszerű az amerikai lélek, a költőinek és művészinek minősíthető őszinte és becsületes hang Amerikában is életjelt adott magáról. Jellemző, hogy az elmúlt néhány esztendőben - pontosan 1914 óta - az irodalmi ízlésű, ha nem is határozottan eredeti költői tehetségű alkotók száma szokatlanul szaporodott az Egyesült Államokban. Tagadhatatlan, hogy évek óta Harriet Monroe «Poetry» nevű chicagói folyóirata olyan költeményeket közöl, amelyek a tucatolvasó előtt alighanem érthetetlenek, de az olvasóban méltán azt a tudatot kelthetik, hogy különös ék hasítódott bele a lapos amerikai szellemi életbe s ez az ék a komolyan számba veendő költészet. Amerikának ezidő szerint nincsen egyetlen egy befejezett értékű költője sem, ellenben egy tucat nevet lehetne felsorolni, amelynek tulajdonosa a költői lélek átkát és áldását hordja magában. Olyan költők, akik Walt Whitmanból indultak ki, de saját magukhoz csak tapogatódzva érkeztek el, mint Vachel Lindsay, olyan költők, akik a japán és kínai költészet finom érzékenységének sűrítettségének utánzásával akarják ellensúlyozni a xilofonos és banjos, jazz zenekarral átharsogott amerikai élet zaját, mint Amy Lowell, olyan költők, akik az emersoni bölcselet eszményiségét és a new-englandi lankás természettel sűrítik versbe, mint Robert Frost, olyan költők, akik lelkük palettájáról lecsalják a rendkívüli színeket s belekeverik versükbe vagy a «vers libre»-hez fordulnak expresszionista hatásokkal, mint Alfred Kreymbourg, s olyan költők, akikben úgy szólal meg a klasszicizmus, ha a forma és hang újszerű is Amerikában, mintha acélkirályról és automobilfejedelemről sohasem hallottak volna, mint Ezra Pound, minden bizonnyal annak az igazolására szolgálnak, hogy a handabandázó és öklöző életben sem lettek hűtlenek a költészet hivatásához. A modern amerikai költő műveiben épp úgy ráakadunk a l'art pour l'art álláspontjára, mint arra a másik végletre, amely a szociális lelkiismeret megnyilvánulását is követeli a költőtől.

A jelenlegihez hasonló méretű és keretű romanticizmust az amerikai költészet eddigi története nem tud felmutatni. Ez az első eset, hogy egy csoport költői tehetség öntudatosan és rendszeresen ráparancsolja az amerikai közönségre, hogy tudomást szerezzen róla. S érdekes, hogy a modern amerikai költők egyik legkiválóbbika, név szerint Edgar Lee Masters, volt az, aki a költészettől általában messze eső körökben a legsikerültebben keltett érdeklődést az új költészet iránt. Tévedés volna azt állítani, hogy olvasott és megértett költő. Csak olvasottabb többi kortársánál és kevesebb felháborodást keltett. Ez a közel ötven éves poéta újabban azzal veszített tekintélyéből az amerikaiak előtt, mert kitudódott róla, hogy nemrégiben elvált feleségétől s állítólag sem az asszony, sem a három gyermeke ellátásáról nem gondoskodott kellőképpen. Poet még ma is sokan azért nem olvassák, mert az a vélemény róla, hogy részeges volt. Edgar Lee Masters két évtizeden át ügyvédkedett Chicagóban s akkor családi bajait nem tárgyalták a szenzációból élősködő újságok. Amerikában a költő magánéletének mozzanatai egyenes arányban vannak alkotásai értékelésével. Ha rossz a hírneve, kiadót is lámpással kereshet.

Ahogy Serwood Anderson a Középnyugat novella- és regényírója, Edgar Lee Masters az amerikai Középnyugat költője. Tulajdonképpen teremtő mivoltában ő is novellisztikusan gondolkodik, csupán énjének lírai ereje a tömörebb kifejezésformát követeli. Legbecsesebb kötete, a «Spoon River Anthology» verses regénnyé kialakult epizódok gyűjteménye, melyek ugyan a maguk önállóságában is befejezettek, de a kötetben egymás után olvasva a belső szerves kapcsot éreztetik. Ez az egyetlen kötete Edgar Lee Mastersnek, amiért nyugodt lelkiismerettel lehet költőnek nevezni s amiért feltétlenül kollegájának nevezné őt a legarisztokratikusabb koldus, Verlaine is. A «Book of Verses», «Maximilian, a Tragedy in blank verse», «Songs and Satires», «Domesday Book» című verseskötetei és «Mitch Miller» nevű gyermekregénye problematikus értékű alkotások, amelyekben a költőt gyakran elfogja a bőbeszédűség láza. Gyermekregénye, a kalandos s éretlen lélek képzelődése és odysseája, részleteiben egyenesen primitív. «Domesday Book» című verses regénye pedig, amelyben egy leány életének és halálának tragikomédiájával foglalkozik, amerikai eposz, fölösleges munka, sok részletében sikertelenül modernizált longfellowi ömlengés szinte s érthetetlen, hogy Edgar Lee Mastershez hasonló költő ennyire irodalmi ítélőképesség hiányában írjon meg egy munkát, miután azt megelőzőleg már megjelentette a «Spoon River Anthology»-t. Antológiája épp olyan irodalmi eseménye, jelentőségteljes fejezete az elmúlt esztendők alkotó életének Amerikában, mint amilyen Walt Whitman «Leaves of Grass» című költeménykötete volt annak idején.

Ha anekdotaszerű is, de belevilágít a költő gondolatvilágába, lelki mechanizmusa mivoltába, hogy a «Spoon River Anthology»-hoz az eszmét mi adta meg neki. Éveken át nem járt szülővárosában. Édesanyja, ha meg akarta látogatni, felrándult Chicagóba. Egy alkalommal, ellágyuló és színfoltokat hajszoló hangulatában Masters elhatározta, hogy régi otthonába betér édesanyjához. Tervét meg is valósította. Otthoni látogatásakor természetesen a múlt emlékei szállingóztak körülötte, főként akkor, amikor új cégtáblákat, új utcafeliratokat, új arcokat látott. S megkérdezte anyjától, hogy mi történt Elmerrel, Hermannal, Berttel, Tommal és Charleyvel, gyermekkora helyi tényezőivel, a gyenge akaratúakkal, erős karúakkal, a bohócokkal, bokszolókkal, harcosokkal? S édesanyja elmondta azoknak a sorsát, akikről tudott, aztán elvezette fiát a temetőbe s a sírfeliratok tragédiákat elevenítettek fel. Aztán megkérdezte édesanyjától, hogy mi történt Ellaval, Kateval, Maggal, Lizzievel és Edittel, sihederkora távoli nőivel, a gyöngéd szívűekkel, egyszerű lelkűekkel, a hangosakkal, büszkékkel, és boldogokkal? S anyja elmondta ezeknek a sorsát is, amennyire emlékezett rájuk s újra felvitte fiát a dombon lévő parkszerű temetőbe s a sírfeliratok immár víziókba kergették a múltját meglátogató költőt. S csírában meg volt a «Spoon River Anthology» tervezete. A költő visszatért chicagói otthonába, látogatásának emléke állandóan a nyomába volt, ügyvéd lévén, a periratok lapjain is elébe toppant egy-egy emlék s hogy megszabaduljon tőle, írásba fogott. S két év alatt megíródott a modern amerikai költészet remeke. Halottak szólalnak meg egy-egy versben, akiknek a nevét a sírfeliratokról betűzte le s vádolják jól-rosszul leélt életüket. Mindegyik versben saját baját mondja el a halott, örömét is, ha volt s a kétszáznál több elszánt lélek vallomása olyannak tetszik, mintha csak a halál után jöttek volna arra rá, miként kellett volna élni. A leggúnyosabb vádban is benne zeng egy bánatos akkord, ez az élő Edgar Lee Masters hangja, a költőé, aki ezeknek a halottaknak elmúlt életét jobban érti, mint bárki azok közül, aki szülővároskájában maradt s ott folytatta összetoldozott-foltozott sorsát. A megértés hiánya, a kicsinyesség erőszakos diadala ellen emel panaszt a megszólalt halottak ajka. A sírból kizeng a félelmetes és megrendítő hang, amely a fölösleges szenvedés ellen tiltakozik. A temetőről szóló versében a költő a többi között így énekel:

One was passed in a fever,
One was burned in a mine,
One was killed in a brawl,
One died in a jail,
One fell from a bridge toiling for children and wife,
All, all are sleeping, sleeping, sleeping on the hill.

One died in shameful child-birth,
One of a thwarted love,
One at the hands of a brute in a brothel,
One of a broken pride in the search for heart's desire,
One after life in far-away London and Paris,
Was brought to her little space,
All, all are sleeping, sleeping, sleeping on the hill.

A dekadenciamentes szomorúság könyve a «Spoon River Anthology». Emberi sorsok tükre, amelyek nem lehettek erőtlenek, mert túlságosan kultúramentes hagyományaik voltak. Pesszimisztikus könyv, amely a viharos és tülekedő és széles mellet követelő és edzett idegeket feltételező amerikai életben mint fekete lobogó leng, nem a harcos élet gyászolását jelképező, hanem a harmonikus élet felé igyekvők tragikus sorsára emlékeztető. A Középnyugat emberi panoptikumában a kevésbé ravaszok végzetét állítja szembe a tökéletesen ravaszokéval, a lélek komplikációit sejtőkét a nyers erőt és kíméletlenséget hangoztatókkal szemben, a bátortalanul szárnyalókét azokkal szemben, akik mindig a földön akarnak maradni, mert ez a sors biztosabb, szilárdabb, kényelmesebb és megnyugtatóbb. Aki a lelkével keresi a saját végzete igazolását, az szenved, mintegy ezt zengi Edgar Lee Masters.

Legtöbb verse rövid. Aki monoton hangon olvassa fel ezeket a verseket, annak úgy tetszhetik, mintha prózát olvasna. A kötet költői szépségének egyik titka éppen abban rejlik, hogy a mondatok lélekbe simuló varázsa, minden prózai szerkezet ellenére, nyilvánvaló azelőtt, aki tud olvasni. Egy-egy mondat csak tényt kifejező jelentés volna, ha prózai műfajba kerülne a szemünk elé, de az Edgar Lee Masterstől használt elhelyezésben sorsjelző perspektívát kap. Emily Sparks, az öreg tanítónő életének egyetlen pislákoló emléke a következő ragyogó és tüzet árasztó eseménnyé nő, amikor a költő így szólaltatja meg a tanítónőt a sírban:

Where is my boy, my boy,
In what far part of the world?
The boy I loved best of all in the school?...
I, the teacher, the old maid, the virgin heart,
Who made them all my children.
Did I know my boy aright,
Thinking of him as spirit aflame,
Active, ever aspiring?
Oh, boy, boy, for whom I prayed and prayed
In many a watchful hour at night.
Do you remember the letter I wrote you
Of the beautiful love of Christ?
And whether you ever took it or not,
My boy, wherever you are,
Work for your soul's sake,
That all the clay of you, all of the dross of you,
May yield to the fire of you,
Till the fire is nothing but light!...
Nothing but light!

Csakugyan az amerikai Középnyugat lelkeinek albuma a «Spoon River Anthology». A megszólaltatott sírfeliratról lepattan a vézna ajkú, keserű szájú Minerva panasza, aki a község költőnője volt s halála után is az érdekli, hogy verseivel mi történt s elsóhajtja, «I thirsted so for love! I hungered so for life!». Szomjas volt a szerelemre és szeretetre, éhes volt az életre! A welsh származású s jó polgári eredetével elhivalkodó «Indignation» Jones beismeri, hogy csiga módjára csúszott végig az életen. «I crept, crept like a snail through the days of my life». Doctor Myers elpanaszolja, hogy tekintélyét vesztette el, mert abortálásban közreműködött, holott segíteni akart a szerencsétlen áldozaton. Tragédiája: «They indicted me, the newspapers disgraced me, My wife perished of a broken heart, And Pneumonia finished me.» Bevallja, hogy tüdőgyulladás kergette a halálba, mintha ennél stílszerűbb kimúlást, a bűne penitenciájaképpen, el sem képzelhetne. Ez a sürgöny-tömörség valósággal ökölszerű erővel sújt az olvasóra, aki a sorok közül állandóan kihallja a költő lelkének mellékzörejét, az örökös refrént, hogy kár volt ezeknek az embereknek az életét megzavarni, tönkretenni kicsinyességekkel, lelki rövidlátással. A költő megismertet bennünket Frank Drummerrel, a község futóbolondjával, aki huszonötéves korában az Encyclopedia Britannicát, az emberiség leggazdagabb lexikonát akarta szóról-szóra megjegyezni magának. Tanulni akart, ahol veszedelmes tanulni. Doc Hill az orvos elzengi, hogy szerette a szegények és betegek gondját viselni, mert felesége gyűlölte s fia lezüllött. «My wife hated me, my son went to the dogs, And I turned to the people and poured out my love to them». Valakit szeretnie kellett, miután kedvetlen környezetétől nem kapott szeretetet. Flossie Cabanis, aki tizenhat éves korában egy romantikus színész hatása alatt a New-York-i Broadwayre szökött, kudarccal és bánattal érkezett vissza s azt énekli, hogy «In all this place of silence, there are no kindred spirits, How I wish Duse could stand amid the patos, Of these quite fields. And read these words.» A shakespeari szonett összesűrítő ereje nem nyilvánulhat meg különb eredménnyel, mint ez a megfelelő helyen elhelyezett két sor: «In all this place of silence, there are no kindred spirits!» A csend birodalmában, a neki végzetesen megrendítő csend légkörében sehol sem talál rokonlélekre! A tragédiájuk ezeknek az embereknek nagyobb, mint az értelmi nagyságuk, a lelkük emberi, de érzés-visszhangot kereső, tucatemberek, akiknek a fájdalmuk rendkívüli lesz, mert a költő meglátja a méreteit. A Jack Poquire panasza így kezdődik: «The would have lynched me...» Az amerikai Középnyugat megtorló eszközét, a lincselést leplezi le ez a vers. Ez a bizonytalanul hangzó, általánosító «they», a többes szám harmadik személye ismeretlen és gonosz erők elleni vádat rejt magában. Edgar Lee Masters véres iróniáját, amelyben azonban részvétel könnyezik a lélek, a Dr. Sigfried Isemant jellemző verse világítja meg élénken. Az orvosról szól a tragédia, aki becsületes tudattal és szándékkal kezdi el pályáját, szívét önzéssel piszkítják be a kollégák s végre patentorvosság gyártása miatt a szövetségi bíró börtönbe küldi. A verset érdemes közzé tenni teljes terjedelmében.

I said when they handed me my diploma,
I said to myself I will be good
And wise and brave and helpful to others,
I said I will carry the Christian creed
Into the praktice of medicine!
Somehow the world and the other doctors
Know what's in your heart as soon as you make
This high-souled resolution,
And the way of it is they starve you out,
And no one comes to you but the poor,
And you find too late that being a doctor
Is just a way of making a living.
And when you are poor and have to carry
The Christian creed and wife and children
All on your back, it is too much!
That's why I made the Elixir of Youth,
Which landed me in the jail of Peoria
Branded a swindler and a crock
By the upright Federal Judge!

Egy helyt «Russian Sonia», az idegen származású táncosnő, aki sokáig szeretője volt egy gazdag amerikainak s aztán negyvenéves korában feleségeként elment vele Spoon Riverbe, azt énekli, hogy a szomszédok mind tisztelték, s biztosra vették, hogy hites neje a milliomosnak, de a sírban is kacag, szinte hahotázik, amikor azt mondja «my very dust is laughing, For thinking of the humorous thing called life.» Életében nem mert volna ilyen becsületesen kacagni Spoon Riveren! «My sorrow has no friend» mondja Pary Mc Neely. Szomorúságának nincsen barátja! Robert Davidson, a mások lelkének uzsorása, a pletykázó veszedelem, azt énekli, hogy szellemileg meghízott a mások lelkének kiszipolyozásából. «I grew spiritually fat living off the souls of men, If I saw a soul that was strong, I wounded its pride and devoured its strenght.» Elliot Hawkings azzal hivalkodott el, hogy Ábrahám Lincolnra hasonlított! Edgar Lee Masters gyöngéd is tud lenni és meghatóan lágy, a vérét és szívét a dús és igenlő életnek felkínáló, amikor például Father Malloyról, a plébánosról azt dalolja, hogy emberséges volt, mert hitt az élet örömében. Ezzel az ujjongó elismeréssel fordul hozzá a többi között:

You were a part of and related to a great past,
And yet you were so close to many of us.
You believed in the joy of life,
You did not seem to be ashamed of the flesh,
You faced life as it is,
And as it changes.
Some of us almost came to you, Father Malloy,
Seeing how your church had divined the heart,
And provided for it,
Through Peter the Flame,
Peter the Rock.

Az ujjongás mámora fogja el a költőt, a pogány életszeretet karolja át, mert Spoon Riverben találkozott valakivel, aki, ha lelkész volt is, megértette az élet szenvedélyeinek hajtóerejét és a testi örömök igenlésétől sem idegenkedett. Ahol a kétszínűség az uralkodó erkölcs, ez a módja az elismerésnek a legszebb. Soha emberek az amerikai Középnyugaton nem tudtak ilyen szépen és közvetlenül vallani, mint a «Spoon River Anthology»-ban. Az életben lefogta szájukat a környezet, mely lelkük-testük felett a puritánizmussal átitatott nérói önkénnyel rendelkezett. Pedig mindegyiknek a lelke szállani akart! A futóbolondé is!

Cleveland.