Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (2)
V.

- Hé! Héé!

Bicskey Jánosné Vastagh Ágotha kiáltott a hazafelé igyekvők után.

- Ni, az Ágotha néni - fordult vissza Rőczeyné.

- Ez már valamit megszagolt - jegyezte meg a pap.

Ágotha asszony szinte szaladt, úgy siettette nehézkes testét.

- Hallom, hogy Pestre mentek holnap - lihegte, mikor közelebb ért.

- Mondom, ugye? - dörmögte a pap.

- A cselédem kint állt a kapuban - a haszontalan mindig a kapuban áll, akár kell, akár nem kell - mondom, kint áll a kapuban, s a ti cselédetektől hallotta a hírt - magyarázott sebesen Ágota asszony. - Valamit szeretnék veletek hozatni. De majd elmegyek hozzátok.

S már csatlakozott is a menethez. Fúrta az oldalát a Pestre menés ügye. A legkíváncsibb asszony volt az egész városban, s neki volt a legjobb emlékező tehetsége is. Tudott pontosan minden eseményről, amely emberemlékezet óta a kis mezőváros lakóinak szívében, vagy agyában nyomot hagyott. Tudta, ki mikor született, s természetesen nyilvántartotta a halálozási dátumokat is. Esküvők, keresztelők nem múlhattak el anélkül, hogy sietve fel ne írta volna napjukat memóriájának sziklalapjára. De emlékezete kiterjedt jelentéktelenebb dolgokra is. Ha például belépett egy szobába, amelyben már hónapok óta nem volt, észrevette, hogy ezt vagy amazt a bútordarabot eltolták helyéről, hogy a szőnyeg más irányban futott ezelőtt, s ez vagy az a kép másik falon lógott. Jól megőrizte, s frissen tartotta a csak úgy mellékesen elejtett megjegyzéseket is, s az isteni kinyilatkoztatás megvíhatlan erejével rántotta őket elő az általa célszerűnek vélt időben. Ágotha asszonytól rettegett mindenki, mert emlékező tehetsége oly rendíthetetlen tekintélynek örvendett, hogy egyes dolgok eltusolása, szépítgetése, ferdítgetése, a viszonyokkal kellemesebb összhangba hozása nála, vele szemben egyszer s mindenkorra ki volt zárva. Ha ő egyszer azt mondta: «Így emlékszem», ez azt jelentette, hogy így is van és nincs többé semmiféle alkunak helye.

Estefelé volt már. Langyos, kedves, nyárvégi alkonyat. Az utcákon libák gágogtak, s a levegőben sürgönydrótokon fecskék gyülekeztek. Láthatóan azon tanakodtak, hogy mikor fognak útra kelni a második hazába.

- Tavaly tizenötödikén mentek - mondta Ágota asszony, a fecskék felé, s inkább a fecskéknek, mint az embereknek. Nem bízott a vándormadarak memóriájában, segíteni akart nekik az emlékezésben.

A második oldalon a pincéből ballagtak haza az emberek. Érdekes, a pincejárók mindig a másik oldalt választották. Rossz nyelvek szerint azért, mert annak girbe-gurbább volt a járdája, s indokoltabbnak látszott egy-egy támolygás, vagy falhoz zökkenés. Kulacsokat vittek a hátukon, fonott kosarakat, demizsonokat vittek a kezükbe, s jókedvűek voltak, mosolygósak, megelégedettek, barátságosan köszönők, hogy Isten olyan szüretet adott tavaly, amelynek áldása még az új szüret fölött is itt lengedez.

A piacteret akkorra már nagy embertömeg állta körül.

- Mi van itt? - kérdezősködött a tanító.

- Futás lesz, tanító úr. Kengyelfutó jött a városba.

- No, itt az ősz - állapította meg Ágotha asszony. - Tavaly is, azelőtt is ilyen tájban járt itt a kengyelfutó. Hogy mi mindenre ráérnek ezek a csehek. Mert persze magyar embernek ilyesmi nem jutna eszébe.

- Se a lábába - egészítette ki a mondatot a tiszteletes.

A piactér közepén egy rózsaszínű trikós ember szaladgált. Nádpálca suhogott a kezében, ezzel akarta megteremteni a rendet, s megfélemlíteni a rakoncátlan gyerekeket. Még nem futott komolyan, ez csak olyan előszaladgálás volt, amolyan ízelítő-féle. Mutatni akarta, hogy ő akkor is szalad, amikor sétál. Közben komoly tekintetekkel mérte fel a befutandó teret, a nagyvendéglő és a református templom közötti részét a piacnak, melyet a rögtönzött, lámpaoszlopokra és kerítésekre ragasztott plakát szerint harmincszor volt körülkerülendő. A felesége ugyancsak piros trikóban forgott az emberek között, hatalmas lábikrákkal, s egy nagy tányért tartott a feje fölött, hogy lássák kicsinyek és nagyok, mire megy a versenyfutás.

A fák megteltek gyerekekkel, a boltajtóban boltosok és vevők álltak, az ablakok kinyíltak s kíváncsi fejeket engedtek látni. A suszterinasok otthagyták a suszterszékeket, az asztalos inasok a gyalut, a szabóinasok a fényeskét, mely után a fehérke megy, melynek fel van a farka kötve. Még a pincéből jövő emberek is megálltak, hogy lássák az évi rendes szenzációt, és szidják a kerge csehet, aki, ha egyhosszában futja be az utat, sokkal messzebbre ér vele.

A kengyelfutó a nagyvendéglő elé szaladt, hevesen megrázta nyakának és lábának összes csengőit, s megkezdte a futását. Könnyedén, szinte a levegőben lépkedve tette meg az első köröket, s csak az ötödiknél vette szájába zsebkendőjét, hogy a levegőnek tüdejére tódulását mérsékelje. A gyerekek, akik merészen versenyre keltek vele, egymás után dőltek ki, s ültek le lihegve a porba. Futárné asszony közben szemmel tartotta a közönséget, s elébe szökkent annak, aki minden tiszteletdíj mellőzésével óhajtotta ennek az őszi délutánnak visszatérő emlékét elkönyvelni. Titokzatos szavakat kiabált a körbe verejtékező férjének, talán a tányér tartalmát illetően, a barna négykrajcárosok számarányára vonatkozólag. Olykor vele is futott férjével, kint is, bent is, segített lelket önteni bele, mint hű feleséghez illik, s osztozni próbált nehéz munkájában. Egyúttal számolta a köröket, aggódva ellenőrizte férje homlokának duzzadó ereit, figyelte verejtékét, melle emelkedését, lábai szökkenését, keze himbálózását, s le nem tagadható elfáradását.

A tömeg meg volt elégedve, lelkük megkapta őszi táplálékát, mely évek óta sohasem maradt el, s melyről épp a megszokottság miatt nehezen tudtak volna lemondani. Az öregebbek még gyermekkorukból emlékeztek az első kengyelfutóra, s a gyermekek magukkal akarták vinni öregkorukba, az őszbe, az őszből nyargaló futárt.

Az utcák torkolatából még a futás vége felé is lihegtek elő gyermekek és szülők, akik későn értesültek az eseményekről, s otthon hagyva csapot-papot, rohantak legalább az utolsó cirkulust látni.

Hangosan számolt mindenki.

- Huszonkilenc!

- Most jön az utolsó! - zúgott a morgás.

A futár mintha megsarkantyúzta volna önmagát, elfelejtve az előbbi huszonkilencet, fiatalos erővel fogott az utolsó körhöz. Ki akart tenni magáért.

A különféle ipar inasait újra elragadta a dicsőség vágya. Lekúsztak a fákról, felugráltak a földről, s uszályává szegődtek a kengyelfutónak. Volt olyan, aki el is hagyta, volt olyan, aki párhuzamosan nyargalt vele, de a legtöbb megelégedett a második, harmadik és következő díjjal, melyet ők utaltak ki egymás számára változatos csettintések és döfködések alakjában.

- No, ez is megvolt - mondta Vali néni.

A tömeg eloszlott. Esteledett. A papék hazaértek vendégeikkel. Újra nekiláttak a szőlőevésnek, s Ágotha asszony jól akarta lakatni kíváncsiságát is.

A férfiak kimentek, mert valaki halottat jött jelenteni.

- Jaj, csak nem holnap lesz a temetés! - ijedezett Mária kisasszony.

- Dehogy, dehogy - nyugtatta meg a papné. - Legfeljebb holnapután délelőtt lehet. Bemehetünk azért Pestre.

- És mi az a sürgős ok, ami miatt ilyen hirtelen elhatároztátok magatokat a Pestre utazásra? - kérdezte Ágotha asszony.

- Én volnék az ok - mondta Mária. Beteges vagyok, szeretném magamat megvizsgáltatni. A jó tiszteletes úrék meg Rőczeyék bekísérnek.

- A gyomrod, úgy-e?

- Igen.

- Hány éves vagy? - kérdezte Ágotha asszony, tudós képet öltve, mint ahogy a doktorok szokták kérdezni.

Mária elpirult, de egy máshova irányzott évszámmal kivágta magát.

- Egy éve már, hogy sehogy sem vagyok. Szabadságot akarok kérni a tanfelügyelőtől. Haza megyek a nővéremhez, nekik birtokuk van, ott tudom, összeszedem majd magam.

Ágotha asszony megmaradt az évszámoknál.

- A kor kérdése - mondta - nagyon fontos az ilyen esetekben. Te még nem vagy öreg, s talán fiatalabb vagy Sándorynénál, aki szintén gyenge gyomrú, s aki 1850. március 9-én született. Ott voltam a születésénél, mondhatom, nehezen jött a világra. Nem is felejtem el soha, épp szerda volt, s nagyon esett az eső. Márciusi eső, képzeljétek. Hóval és darával vegyest. Majd kitörtem a nyakam, amíg hazaértem. Neked is nemsokára születésnapod lesz, Mariska. Október negyedikén. Alig vagy valamivel öregebb, mint az urad. Ő február 8-án született. Úgy-e?

- No, hát én hány éves vagyok, tudod-e? - kérdezte a papné.

- Hogyne tudnám! Hatvannégy leszel a tavaszra. Egy év van köztünk, három hónap és hét nap. Én ne tudnám!

És büszkén simította végig homlokát, mely mögött oly csalhatatlan biztossággal sorakoztak a dátumok.

Mária kisasszony elköszönt az asszonyoktól. Készülni akart a holnapi útra.

Vali néni szintén felugrott, s hiába hívták vacsorára, nem akart maradni.

- Ugyan, az istenért, Vali néni, hova tud úgy sietni? - akart rá hatni a tanítóné.

- Csak hagyjatok, hagyjatok - szólt Vali néni elhárító mozdulattal - sietnem kell, hogy le ne késsetek a vonatról.

Végre Ágotha asszony is előrukkolt a megbízással.

- Egy vég pertlit ha hoznátok nekem, drágám. Nem bízom az itteni boltosokban. Csak a jó Isten kegyelme tartja már rajtam az alsószoknyákat.

Azután megcsókolta a papnét, a lányát, a gyerekeket. Felhívta figyelmüket, hogy vigyázzanak a lóvonatok előtt való áthaladásnál, óvakodjanak a pesti svindlerektől, ne hajoljanak ki az ablakon, valahogy előbb ki ne szálljanak, mint kellene - s komoly arccal hazaballagott. Az úton azonban még fáradságot vett magának arra, hogy erkölcsi oktatásban részesítsen egy elvetemült suszterinast, aki nem átallotta fülhasogatóan énekelni az utcán:

Elmentem én a vásárra Schneider Fánival,
Vettem neki piros szoknyát három fodorral.