Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám · / · Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL

Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL
IV.

Az első azok közt, akik a regényírás terén a nagy európai irodalomba nemcsak eljutottak, hanem ott megérdemelt vezérszerepet is kaptak, Turgenyev Sz. Iván volt (1818-1881). A negyvenes évek nagytehetségű belletristájának fellépése nemcsak az orosz, hanem az egész európai irodalmi életben erősen feltűnő jelenség. Nem is csodálható, hogy Európa szerte sietve fordítgatják Turgenyevet és más orosz írókat s mentől sűrűbben fordítják, annál nagyobb elragadtatással szemlélik azoknak művésziességet, eszmei tartalmát, utánozzák őket s általában az európai íróművészet legelső termékei közé sorozzák. Látja az értékelni tudó olvasó, hogy ez az irodalom nem az ébredezés gyermeki dadogása, hanem valami megérett, önálló, tapasztalati termék, mely szervesen nőtt ki a saját talajából, amellett pedig tele van azokkal a magasan járó, humanisztikus ideákkal, melyek az összes emberiség vezéreszméi. Szerencsésen egyesült az új iskolában egyfelől a Puskin-féle objektivitás, művészi szemlélődés, figyelembevétele mindannak, ami az orosz életben poétikus természetű, másfelől a Gogol-féle naturalista iskolának szatirikus, korholó szelleme, a tökéletlenségek ostorozása s az új írók műveiben hamarosan megpendült a szocialisztikus eszmék hangja is, mely egyre sűrűbben igyekezett kitörni az ötvenes évek reakcionárius szertelenkedései miatt. Az új belletristák élén Turgenyev állt, kinek származása, neveltetése végzetesen nagy hatással volt irodalmi működésére. Előkelő, gazdag családban született, mely család, ósdi, szigorú, kíméletlen, kegyetlen, zsarnoki erkölcsök között élt, szigorú fegyelmet tartott s félelmet gerjesztett nemcsak a hatalma alá tartozó jobbágyok, hanem a család tagjai közt is. Emellett a Turgenyev-család élete zavaros is volt. Turgenyev apja - akinek típusát az «Első szerelem» cz. regényében rajzolta meg - nem szerette a feleségét, akinél jelentékenyen fiatalabb volt s akit érdekből vett feleségül - zsarnokoskodó anyját viszont «Punin és Baburin» c. elbeszélésében örökítette meg a «bábuska» (nagymama) alakjában. Hatalmaskodó, régi szabású asszony volt ez, aki ellen végre is kifakad a fia: «Van-e valaki, akit te nem bántasz, nem üldözöl? Senki! Ki mer a te jelenlétedben szabadon lélegezni? Ki érzi magát a te környezetedben elégedettnek? Jusson csak eszedbe Polyikov Agatha... mindazok, akiket gyötörtél, kényszermunkára deportáltattál, szívesen szerettek volna téged, ha... de te mindenkit boldogtalanná tettél.»

Ilyen benyomásai voltak Turgenyevnek az ő gyermekkorából s ezért kérlelhetetlen ellenségévé lett a jobbágysági rendszernek. A «Vadász naplójában», ahol élénk színekkel, mélyen érző szívvel rajzolja a földesurak önkénykedését a védtelen jobbágyok felett, csupa közvetetlen tapasztalásából szerzett adalékok álltak rendelkezésére, azért is oly természetesek, igazak, reálisak, szívhez szólók ezek a naplójegyzetek.

Egyetemi tanulmányai elvégzése után Turgenyev sietett külföldre: Berlinbe ment, ott folytatta tanulmányait. «Fejjel vetettem belé magamat a német tengerbe - mondja emlékirataiban - hogy megmosakodjam és megújhodjak s mikor annak habjaiból felbukkantam, úgy kerültem ki belőle, mint nyugati ember és örökké az is maradtam... Nem bírtam egy légkörben élni mindazzal, amit gyűlöltem. Mindenáron messzebbre kellett mennem ellenségemtől, azért, hogy nagyobb nekifutamodással, erővel támadhassam meg őt. Ez az ellenségem a jobbágysági rendszer volt. Ezalatt a név alatt gyűjtöttem egybe mindent, ami ellen végkimerülésig küzdeni akartam. Megesküdtem, hogy soha én ezzel az ellenségemmel kibékülni nem fogok. Külföldre is azért költöztem, hogy ez eskümet annál jobban megtarthassam.»

Ebben a pár kikapott mondatban is világosan áll előttünk a meleg, nemes szívű, nagylelkű költő, korának a fia, aki folytonosan ott hordta szívében kora fájdalmát és megoldásra váró problémáit. Ezek a fájdalmak és problémák töltik meg Turgenyev minden írott művét. Szembe állítja a korabeli nemzedéket - a negyvenes évek embereit - a régi, a 20-as évek nemzedékével s már 1845-ben írt «Beszélgetés» című poémájában felismerhető az az ő tétele, hogy az emberek két részre oszlanak: Don Quijotteokra és Hamletokra. Ez a ketté-osztás Turgenyev minden művén végig vonul s ezt később, 1860-ban, egy pétervári felolvasásában, hosszabb értekezésében formába is öntötte.

Első nagyobb sikerét a «Vadász naplójával» érte el. Turgenyev szelíd lelkületével, békés természetével nem fért össze a lázongó éles szatíra, ilyen szatírának tehát nyoma sincs a «Naplóban», amely mintha a Gogol «Holt lelkek»-jének folytatása volna, nem felháborodást, hanem fájó részvételt ébresztve. Hanem aztán lépten-nyomon elbájoló leírásokat kapunk a természetről, tájképekről, szegény emberek életéről, gondolatvilágáról. A «Vadász naplója» mindjárt fel is ébresztette a legszélesebb körökben a legmélységesebb rokonszenvet, részvétet, humanizmust, testvéri szeretetet a szegény, elhagyott, elcsigázott muzsik iránt. Minden isten-adta tehetségével, minden érzésével, szívvel és lélekkel festi azoknak a szerencsétleneknek az élete-sorsát, akikkel soha, senki sem törődik. Olyan alakok, mint Hor és Kalinücs, Jermolaj és a Molnárné, Bírjuk - hangos tiltakozásuk a jobbágysági rendszer ellen. Ezért a «Vadász naplójá»-nak megjelenése oly nagy hatással volt, hogy az akkori moszkvai cenzort, Lyvov herceget csaknem elcsapták azért, mert Turgenyev napló darabjait a cenzúrán áteresztette. A felsőbbség különben is már régebben rossz szemmel nézte, hogy Turgenyev folytonosan külföldön tartózkodik, főképpen Párizsban, mégpedig éppen 1848-ban és hogy olyan emberekkel barátkozik, akik a hatóság előtt nem kedvesek. A «Vadász naplója» olaj volt erre a tűzre, de még inkább Turgenyevnek egy cikke, melyet 1852-ben Gogol halála alkalmából írt. Letartóztatták és egy hónapi börtönre ítélték, minek kellemetlenségét csak az enyhítette, hogy a börtön-felügyelő leányai kérésére apjuk megengedte, hogy Turgenyev a fogságot az ő lakásukon ülhesse le. Ez idő alatt írta meg «Mumu» elbeszélését s ilyen formán a jobbágysági rendszer ellen írt leghevesebb támadását éppen a nagy író bebörtönözésével segítette elő a hatóság! 1855-ben megint külföldre ment. Megismerkedett még Pétervárott az akkoriban hírre kapott művésznővel, Viardó-Garcia Polinával, akivel és annak családjával haláláig szoros, benső barátságban élt. Felváltva Párizsban és Baden-Badenben lakott, mely utóbbi helyen saját villája is volt.

A nyomorgó nép rajzolása után mintegy programszerűen a felsőbb körök, az intelligencia felé fordult. Amit ezekről a körökről tart, azt a «Nakanunye» c. regényében mondatja el, annak egyik hősével, Subinnal: «nincs még nálunk senki; nincsenek emberek, bármerre tekintsünk is. Mindenki vagy kicsinyes, vagy mozgolódó, apró Hamletecske; amit látunk, az köröskörül földalatti setétség és siketség, az emberek hiábavalósággal bíbelődnek, üres dobot vernek. Vannak olyanok is, akik a szégyenletességig kitanulmányozták önmagukat, minden érzéseiknél tapogatják ütő-ereiket és jelentést tesznek erről önmaguknak - hogy azt érzem, ezt gondolom. Hát ez is hasznos, valamit érő foglalkozás.» E keserű, gúnyos felkiáltás komoly jelentőségű lesz, ha olvassuk Turgenyev rajzait az orosz kabátos emberekről, akikre azért mutat rá, hogy megértesse velünk: ilyen emberektől nehéz várni a szegény nép sorsa megjavítását.

1862-ben jelent meg leghíresebb regénye, az «Apák és fiak». Ebben már az orosz fiatalság nihilizmusát veszi tollára (ő tőle is ered a nihilizmus, nihilista elnevezés). És magára vonta vele a fiatalság neheztelését. Hogyne! Hiszen világszerte köztudomású az orosz fiatalság túlzásra hajló természete, hiszen akkor keletkezett a fiatalság körében az a képtelen felfogás, hogy egy csizmadia értékesebb ember, mint minden Raphael, mert a csizmának gyakorlati haszna van, de Raphael műveinek semmi. A fiatalság tehát ő ellene irányzott regénynek tartotta az «Apák és fiak»-at. Pedig nem volt egészen igaza, mert a regény megírásánál Turgenyev alapeszméje az volt, hogy a nagy-úri élet ürességét, pöffeszkedését, henyeségét állítsa pellengérre; szembe állítva ezzel a fiatalság - bár túlzásba menő - liberalizmusát. Érdekes, hogy még a különben eszes és okos Katkov is félreértette Turgenyevet egy kritikai cikkében. Erre vonatkozólag írja Turgenyev egy barátjának a következőket: «Bazarov elnyomja a regény minden más szereplőjét. A hős tulajdonságai nem ötletszerűek; tragikus személyt akartam benne rajzolni - csaknem egészen a gyöngéd dédelgetésig. Bazarov becsületes, igazságos ember és ízig-vérig demokrata s önök nem látják meg jóravaló sajátságait! A «Kraft und Stoff»-ot éppen azért ajánlja, mert az népszerű, azaz üres könyv; a Petrovics Pállal való párbaja csak azt akarja kézzelfoghatóvá tenni, hogy mily hitványság az az elegáns, nemesúri lovagiaskodás, amely csaknem túlzottan komikus színben van feltüntetve, Bazarov pedig csak azért nem hárította el magától a párbajt, mert különben Petrovics Pál megverte volna őt. Szerintem minduntalan Bazarov kerekedik felibe Petrovics Pálnak - nem pedig megfordítva s ha «nihilista» nevet kap, ezt úgy kell olvasni, hogy «forradalmár». Egész elbeszélés a nemes urak, mint vezető osztály ellen irányul. Arra meg esztétikai érzékem vitt, hogy a nemes uraknak éppen is a kiválóbbjait szerepeltessem, azt akarván ezzel megértetni, hogy ha a tejszín rossz, milyen lehet még akkor a tej?» Az akkori fiatalság nem igen előnyös jellemzése pedig igen találó a következő párbeszédben:

Azt mondja a fiatal Árkádnak, Bazarov utánzójának apja:

- Persze, ez a te szülőhelyed; itt neked bizonyára minden valami különös színben tűnhetik fel...

- Nem, papa, az egészen mindegy, hogy az ember hol születik...

- De mégis csak...

- Semmi mégis; az tökéletesen mindegy.

Más helyen meg Bazarov:

- Mondtam már, hogy mi semmiféle tekintélyt el nem ismerünk. A mi cselekedeteinket csak a haszonra való tekintetek irányítják, tehát csak arra törekszünk, amit hasznosnak tudunk; mostanában a tagadást tartjuk hasznosnak, hát mindent tagadunk.

- Mindent?

- Mindent összevéve.

- Hogyan? Nemcsak a művészetet, költészetet, hanem még...

- Mindent! - ismételte Bazarov kimondhatatlan nyugalommal.

Mindezek, ha élesen világítják is meg a fiatalok túlzásait, mégis következtetni engednek arra, hogy Bazarov nem egészen jóravaló tulajdonságok nélkül való. A regény körül támadt félreértések - Tungenyev szerint is - onnan eredtek, hogy az író a Bazarov-típust nem vezethette végig azokon a fokozatokon, amelyeket a hasonló irodalmi típusok meg szoktak járni. Az új személyt, Bazarovot feltűnése pillanatától kezdve tárgyilagosan, kritikusan kezelte: ez vezethette félre az olvasókat s ez talán ha nem is hiba, de némi kis fogyatékosság.

Az azóta világszerte elterjedt «nihilista» szóról azt mondja Turgenyev:

«A tőlem eredő «nihilista» szót akkoriban széltiben használták olyanok, akik azt lesték, hogy az orosz társadalomban megindult mozgalmakat megállítják. Ezt a szót én nem megrovásképpen, nem bántó értelemben használtam, hanem mint egy históriai tény feltűnésének találó és teljes kifejezését; a szót mások formálták át a végleges elítélés, csaknem a megbélyegzés fegyverévé.»

Elkedvetlenítette Turgenyevet, hogy az «Apák és fiak» nem részesült olyan osztatlan tetszésben, mint aminőt ő annak megjelenésétől várt. Kedvét vesztette és egyre jobban erőt vett rajta a pesszimizmus, mely különösen élete vége felé lepte meg, nem annyira mint művészt, hanem inkább mint a hazája sorsán aggódó hazafit. E pesszimizmus nagy erővel nyilvánult meg «Füst» c. regényében (1867), melynek hivalkodó, szószátyárkodó alakjain át az egész orosz életet, annak mozgalmait, pártoskodását, csoportosulásait mint az állhatatlan, hamar elillanó füstöt nézi.

1871-ben írta «Tavaszi áradatok» c. bájos regénykéjét, melyben visszatért írói virágkorának régi hangulatába, régi tárgyaihoz, «Ős talaj» c. nagyobb regényében a hitvány életű földesurat írja le, egyúttal pedig élénk képet fest a fiatalság kapkodásáról a népnek forradalomra való képtelenségéről, a meg nem munkált ős talajról. Művészi tekintetben ezek a képek is elsőrendűek. De a 70-es évek fiatal emberei még kevésbé ismertek magukra a felsorakoztatott típusokban, mint a 60-asbeliek az «Apák és fiak»-ban. Hja, Turgenyev messze külföldön tartózkodott, nem élt hazája levegőjében, az orosz élet forgatagában s bár regénye így is elragadóan remek és szép, de mintha csak másolat volna - s mindenesetre osztatlanabb tetszésben részesült külföldön, mint otthon.

Turgenyev mint művész a legelső rangú mesterek közt foglal helyet. Előadása édes, behízelgő, kompozíciói egyszerűek, átlátszók, elbeszélő képessége tüneményesen briliáns, igaz, meleg szíve oly nagy, hogy az egész világot magába fogadja. Senki az orosz nyelvet oly választékosan, mégis egyszerűen nem kezeli, mint ő. Puskin tanítványának vallja magát, de külön Turgenyev-stílust dolgozott ki magának s ebben temérdek követője, utánzója akad. Az orosz művészi novellát úgyszólván ő teremtette meg, egyúttal ő emelte a tökély fokára az ő utánozhatatlan realizmusával. Stílusának sajátsága a színek szokatlan lágyságában, gyöngédségben, világossága mellett is némi ködösségében nyilvánul, Közép-Oroszország levegőjére, éghajlatára emlékeztet. Nem találunk nála sem kirívó, sem vastagabb vonású rajzolást, sem szembeszökő színezést, a rajzolt tárgyak nem egyszeribe ugranak az olvasó elé, hanem lassan nőnek ki a temérdek detailból, de aztán mindig a legpontosabb részletekkel. Leginkább híresek az ő művészi tájképei, különösen szülőföldéről, Közép-Oroszországról. Nem kevésbé híres Turgenyev a gyöngéd érzelmek előadásában; senki jobban nem ismeri a női szívet, mint ő. Úgy is hítták, hogy «a szerelem énekese». Főképpen kitűnően rajzolta a 60-as évek orosz nőit. Megjegyzésre méltó, hogy műveiben a nők sokkal felette állanak a férfiaknak, gyakran mintha csak azért állítaná be őket az ő erkölcsi fensőbbségökkel, hogy elhomályosítsa velök a hitványabb férfiakat.

Említett pesszimizmusa már az «Apák és fiak» után írt «Elég volt» című művében mutatkozott, de még inkább a «Költemények prózában» című apróságaiban. Gondolkozásában mindig szabadságra törekvő és a néphez vonzódó demokrata volt; nyugati ember, de azért megbarátkozott a szlávjánofilek némely eszméivel, hanem azért egyformán elítélte úgy a nyugatiak, mint a szlávjánofilek túlzásait. «Én - írja egy cikkében - javíthatatlan nyugati vagyok s ezt sohasem lepleztem, hanem azért különös kedvem telt abban, hogy Pansin személyében (a «Nemesi fészek» regényben) kicsúfoljam a nyugatiak helytelen, komikus nyugatiaskodását és lecsepültessem őt minden ponton a szlávjánofil Lavreczkijjel.» Viszont a «Füst»-ben a szlávjánofileket tette csúffá.

Említésre méltó, hogy Turgenyev a 60-as években nem nagyon kedvelte a francia Hugo Victort, Dumast, Balzacot stb., de tíz év múlva Párizsba kerülvén, hamarosan megbarátkozott Flaubertrel, Augierval, Dudetval és Goncourtékkal, pártolta Zolát és Maupassant-t, és a francia irodalmat a nyugat-európai irodalmak közt első helyre tette. Sőt 1877-ben még le is fordított két elbeszélést Flaubert-től. Az újabb francia írók magok elismerték, hogy Turgenyev rendkívül nagy hatással volt reájuk s hogy esztétikai kijelentéseit szinte törvényül tekintették. Az irodalomról folytatott beszélgetéseiben arra ösztönözte francia barátait, hogy hagyják el az elavult romantikus formákat, a fantasztikusan és tudákosan kieszelt szövevényeket, szerepeltessenek az életből vett alakokat, hogy csak az életet írják le és semmi egyebet, mint az életet: legyen a regény az élet történelme. De míg a naturalizmust hirdette, ő maga soha sem lépett át bizonyos határvonalat és kérlelhetetlenül elítélte azokat a túlzásokat, ízléstelenségeket, mikbe a francia naturalisták estek.