Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Ifj. Bókay János: KÉT MESE

Ifj. Bókay János: KÉT MESE
JÁNOSKA

Jánoska nem született selyemben és bársonyban, mosónő volt az anyja és kocsis volt az apja. Látszatra nagyon szegény volt, nem volt semmiféle kincse, csak a szíve volt aranyból s ezért gazdagabb volt mindenkinél. De bizony az arany nehéz és Jánoska sokszor érezte, hogy nehéz a szíve. Napközben dolgozni mentek a szülei s ő egyedül maradt otthon a fülledt, sötét kis szobában és ha unatkozott, vagy éhes volt, sírt. Az éhséget megszokta, mert nem tudta, milyen az, ha valaki jól lakik, de a verés fájt neki, mert nem bántott soha senkit és nem csinált semmi rosszat. Legföljebb a szögesládát vette elő és játszott a szögekkel: a nagy kampósszög volt a király, a kisebb szögek a katonák. Mily boldogan játszott velük! De este hazajött az apja, meglátta a padlóra szórt szögeket és megverte Jánoskát.

Mikor Jánoska már nagyobbacska volt, egyszer így szólt apja az anyjához:

- Itt az ideje, hogy a gyerek dolgozzék; hiszen már hat éves is elmúlt. Csak eszi a sok kenyeret, a kenyérhez pedig pénz kell. Munkára kell fogni, hogy ne legyen terhünkre.

- Hiszen még olyan gyönge - mondta az anya s a szemébe könny szökött, mert szerette kisfiát.

Jánoska először nagyon megijedt, de mikor meglátta édesanyja szemében a könnyeket, legyőzte ijedtségét, hogy megvigasztalja. Bátran felelte:

- Dolgozni fogok apám!

Pedig Jánoska vézna volt, vékony kis ujjaival alig tudott eltörni egy gyufaszálat és birkóznia kellett a kilinccsel, hogy lenyomja.

- Hát gondolkozzunk csak - folytatta az apa: - milyen munka volna a legmegfelelőbb.

Az anya közbeszólt:

- Bízzuk rá a dolgot; szegényke, hadd válasszon ő maga.

- Ostobaság! Mit érsz vele, ha azt mondja, hogy lovas rendőr akar lenni.

- Engedd meg, hogy megpróbáljuk...

Az apa ráhagyta:

- Nem bánom. Hát lássuk csak, ki vele, mihez volna kedved?

És Jánoska gondolkozni kezdett. Nagy gyerekfeje előrebukott, mert olyan nehéz volt a gondolatoktól, hogy lehúzta vézna kis nyakát.

Az apa türelmét vesztette:

- Egy, kettő, nyögd ki már!

És hirtelen világosság támadt Jánoska agyában. Látott egyszer az utcán egy suhancot, aki léggömböket árult; szép színes gömböket, melyeken mosolygott a napfény. Kész volt a válasszal:

- Apám! Léggömböket szeretnék árulni.

- Szamárság! - mondta az apa, de aztán gondolkozni kezdett:

- Nem is olyan szamárság: a dolog egész jövedelmező lehet.

De az anya féltette kisfiát:

- Ó, dehogy, ez nem Jánoskának való - mondta gyorsan: - hogy tudna boldogulni ügyetlen kis ujjaival.

- Kérlek, mamuskám... - suttogta Jánoska és könyörgően emelte szemeit anyjára.

Jánoska vágya beteljesült: szép színes léggömböket árult. Reggel megtöltötte az apja gázzal a tarka hártyákat, vékony zsineget erősített rájuk és egy vastag kötélre kötötte valamennyit; a kötél végét pedig Jánoska dereka köré fonta. De pontosan megszámolta a gömböket, mert minden egyes gömbért egy hatost kellett hazahoznia Jánoskának.

Milyen boldog volt Jánoska a sok színes gömbbel; s milyen könnyű volt a járása, kis talpa alig érte a földet. És milyen irigykedve nézték a gyerekek! De sokat kellett szenvednie a boldogságáért. Ha este, az apjával való leszámoláskor, egy-egy léggömb ára hiányzott, verést kapott. S ez gyakran megesett. Ahogy ügyetlen kis ujjaival leoldott egy-egy léggömböt a nagy kötélről, a fürge kis gömb bizony könnyen kisiklott kezéből; és Jánoska könnyes szemmel nézte, ahogy fölrepül a háztetők fölé, kecsesen táncol a szél füttyszavára, feljebb és feljebb száll és olyan kicsi lesz, mint a gombostű gombja. Néha megkergették az utcakölykök és éles kavicsokat hajigáltak utána, hogy szétrepesszék léggömbjeit. Vagy az is megtörtént, és erről se tehetett Jánoska, hogy a nyári nap tüzes sugara szétpukkasztott egyet. Ezért is verés járt. De éjjel aztán, amikor Jánoska a földre terített kis vackán csendesen pityergett, édesanyja titokban felkelt, lábujjhegyen hozzáosont s egy könnyes, forró csókot adott neki. Ez mindenért kárpótolta.

Egyszer ez történt: Egy előkelő, fényes utcában árulta portékáját. Sok vevője volt, mert a finom úri gyerekek megkívánták a színes gömböket és odahúzták hozzá szüleiket. Egyszerre csak észrevette Jánoska, hogy a túlsó járda szélén egy rongyos, mocskos arcú fiúcska ül, aki sóvárgó szemmel nézi léggömbjeit. Elfordult tőle, mert fáj a tekintete, de tudj' Isten miért, nem bírta ki sokáig, újra meg újra visszafordult s a reménytelen arcú kisfiúra nézett. A szívében megmozdult valami; mintha olvadni kezdett volna az arany... S ahogy egyszer a tekintetük találkozott, Jánoska elmosolyodott, szomorú, megértő, testvéri mosollyal. A kis mocskos arcú pedig mohón felszítta a biztató mosolyt, visszamosolygott, felállt és átbandukolt Jánoskához.

- Te, adj nekem egy gömböt.

Jánoska megijedt:

- Nem lehet.

- Fösvény kutya vagy, hallod; gazdag vagy és mégsem adsz.

Jánoska elsápadt. Síró hangon mondta:

- Én nem vagyok gazdag.

- Hazudsz. Hiszen látom mennyi színes gömböd van.

- Mégis szegény vagyok. Nézd meg a ruhámat - hebegte Jánoska és mentegetődzve tette hozzá: - Nem adhatok, megver az apám.

A kis mocskos arcú végignézte, gondolkozott, majd a gömbökre mutatva megismételte:

- Azért mégis gazdag vagy!

Jánoska vergődött; szerette volna kitépni a szívét, az aranyszívét, s azt odaadni a fiúcskának.

Egy előkelő úr lépett hozzájuk, egy gőgös ajkú kisleánnyal.

- Azt a legnagyobbat - mondta a leány.

Mikor az úr fizetett, Jánoska látta, hogy sok ezüstpénz csillog a tenyerén.

- Bácsi, kérem - mondta nekibátorodva - ennek a kisfiúnak is vegyen egyet.

A gazdag úr gúnyosan felnevetett és továbbment a leányával.

A mocskos arcú szeméből kibuggyant a könny és fehér barázdát vont az arcára; megfordult és lehajtott fejjel elindult. De Jánoska utána kiáltott:

- Gyere vissza!

És a szegény kis ember visszafordult, arca felderült, ragyogtak rajta a könnyek.

- Nesze - mondta Jánoska és letépett egy szép piros gömböt.

- Köszönöm! - És ez a «köszönöm» volt a legnagyobb ár, amit Jánoska valaha léggömbjeiért kapott. Gondosan eltette, hogy örökre megőrizze: szívébe zárta. És valahonnan, egyik ereszből vagy erkélyről egy vízcsepp csöppent Jánoska homlokára; de Jánoska azt hitte, a mennyből pottyant le egy könnycsepp.

Este, mikor apja megszámlálta a pénzt, egy hatos hiányzott.

- Mit csináltál az egyik gömbbel?

Jánoska hazudni akart, de az igazat mondta, mert az igazság szép volt és nem ismerte az életet.

- Elajándékoztam.

És elmondott mindent.

Apja elverte, dühösebben, kegyetlenebbül, mint máskor.

Anyja védelmére kelt.

- Ne bántsd a gyereket! Hiszen jószívűségből tette.

- Hallgass! - mordult rá a férfi és őt is megütötte. És ez az ütés jobban fájt Jánoskának, mint minden verés, amit ő maga kapott. Éjjel ő kelt fel a sötétben és csókolta meg anyját...

De múltak az évek és Jánoskának már csak apja volt. Anyja elhagyta őt: utoljára magához ölelte és behunyta szemét, hogy soha többé fel ne nyissa. És Jánoska tovább árulta a színes gömböket, s ha egy-egy közülük elszabadult, utána tekintett az ég felé, ahol édesanyja lakott.

Egyszer óriási szélvihar dühöngött; elszakította a vastag kötelet, úgy hogy valamennyi léggömb elszabadult és felrepült a boldogság kék tengerébe.

- Ó, bárcsak én is utánuk szállhatnék - zokogott Jánoska és összekulcsolta kezét.

Sokáig kóborolt a lakásuk körül: nem mert bemenni. De mikor már öreg este volt, fáradt lett, elfásult és bement. Apja véresre verte. Ököllel döngette a hátát és a mellét, a csenevész, satnya kis mellét, melyben a lélek oly vékony szálon csüngött, mint a színes léggömbök spárgájukon. Jánoska elterült a földön; behunyta szemét és álmodott: Vastag kötél volt a derekára kötve és a kötél végén ezer tarka léggömb. S ahogy kilépett az utcára, a sok kis gömb felemelte és repítette a házak fölé; elringató, édes dalt danolt a szél, hogy gyorsabban repüljenek, s a város ott feküdt messze alatta, apró kis házaival és nagy gonoszságával; a léggömbök pedig egyre szálltak, szálltak a mennyország békés kék tengere felé. Hófehér felhővitorlások úsztak a tengeren, árbocukon csillag-lámpások ragyogtak. S az egyik hófehér vitorláson Jánoska édesanyja ült és ölébe vette mosolygó kisfiát. Egy csintalan kis angyal pedig kikapta Jánoska kezéből a tarka léggömböket és odatartotta őket közvetlenül a nap fényes arca elé. S ahogy a tündöklő napsugarak keresztülragyogtak rajtuk, az égboltra hosszú szivárvány suhant.