Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · DÓCZY JENŐ: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI

DÓCZY JENŐ: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI
I. (Bevezetés)

«...A tudományok egész alapjokig folytonos rendüléseknek vannak kitéve és fejlődésökben nem is egyebek, mint a kor eszméinek összpontosított és erélyes kifejezései s így egyszersmind a koréi tévedéseik is, melyeket igazában csak egy későbbi kor fedezhet föl.» Gyulai.

Gyulai Pál! Mennyi sokat jelent e név! Milyen gazdag tartalmú és mennyire egységes gondolathegyrendszert! Mint szülőföldjén az erdélyi érchegység, hazánknak e legváltozatosabb, legkincsesebb, legmagyarabb hegylánca, melynek a nemzetközi Kárpátokkal való geológikus összefüggése ma is problematikus. Gyulai Pál! - Szelíd lankájú völgyek, lírai hangulatok, nem túl magas, de bazalt csúcsok, emelkedett, sziklakemény elvek változatos harmóniája. Szorgos bányászmunkára vár: felmérni kincseit s beszámolni gazdagságáról; mi ezúttal beérjük azzal, hogy egységes áttekintésben szemügyre vegyük hegyláncait s a tárnáiból felhozott ércet megvizsgáljuk: vajon ez az érchegység is aranyat termelt? És mennyi benne a színarany?

Nem fogunk irodalomtörténeti megállapításaira kiterjeszkedni és nincs szándékunkban értékeléseinek eredményeit összefoglalni. Munkásságának csak szempontja érdekel, csak azt nézzük: milyen kritikai álláspontból vizsgálta és értékelte irodalmunkat és főleg az egykorú irodalmi élet jelenségeit?

De bevalljuk: munkánk kezdetén némi zavar vesz rajtunk erőt. Egy, öntudatunk melegén életre kelt gondolat nyugtalanít s tétovázóvá teszi tollunkat. A tiszteletreméltó abbé: Coignard Jeromos Vallomásai járnak eszünkben s különösen az a kételytől sugallt mondat, melyet valaha e jeles munka előszavában olvastunk. Az utókor elfeledi az író nevét és műveit s ha mégis emlékszik reá, úgy félre fogja érteni, félre fogja magyarázni. Mert élni, tovább élni az időben, annyit tesz, mint mássá lenni. A szkeptikus bölcsesség őszies mosolya nem tudja bearanyozni eléggé e meggondolás leverő hatását, mert erősen érezzük igazságát. Félünk, hogy a kommentátorok közös hibájába esünk s meghamisítjuk Gyulait. Hangsúlyozzuk, ami nyomaték-nélküli írásaiban, gyengítjük szavai erejét ott, ahol rontana a róla festett kép egységén, zavarná nekünk tetsző harmóniáját. Lehetséges, hogy nagyon is az utókor szemével néztük Gyulait; de ha igen, úgy a hiba közös s csak részben a mienk. Becsületes igazságra törekszünk, tárgyilagosak akarunk lenni s miben állhat másban a tárgyilagosság, mint az arra irányzott komoly törekvésben? - Gyulai Pál maga fog segítségünkre jönni. A kritika legfontosabb kérdéseiben oly sokszor, sok szóval, s oly világosan nyilatkozott, hogy talán sikerülni fog álláspontját megközelítenünk.

Igyekszünk közel férkőzni hozzá s nem tágítunk mellőle, míg minden kérdésünkre nem válaszolt. De egy szóval sem ígérjük, hogy elveihez is mindenben hívek maradunk, hogy nem ellenkezünk vele. Nem a hálás tanítvány fog e lapokon szólani a kiváló mesterről, s az álkegyelet nem fog rávinni, hogy termésének az idő rostáján kihullott ocsúját is tiszta búzának áruljuk. Meggyőződésünk, hogy akik Gyulaival szemben hódolni tudnak csak és nem bírálni, hűtelenebbek e nagy ember szelleméhez, mint mi, akik a bálványozás csorbájától óvjuk optikai lencsénket. Ő maga mondotta: «Honnan tanultuk mi azt, hogy nagy embereinknek árnyoldalait is bálványoznunk kell s egy nagy mozgalom minden nyilatkozata isteni kijelentés? Vajon örvendhetünk-e, midőn... tévedéseiből elmélet, rendszer alakul?» - Igazságos bírálatunk talán irtani fogja az elmélet csökevényeit, de semmiképpen sem árthat Gyulainak, az ő irodalomtörténeti nagyságát, időben megnőtt alakját nem árnyékolhatja be. - - Leonardo festőnek is, szobrásznak is nagy művész, de megírta a Trattato della Pitturát is. Művészetén az idő nem fog, de műelmélete sok helyt már berozsdásodott. Így vagyunk Gyulaival is. Egyik legnagyobb kritikusunk, munkája korszakos, értékelései jórészt ma is helytállók, de sokszor elvei dacára.

...Tanulmányunkban különben is inkább kritikai elvekről, irodalomelméleti kérdések revíziójáról lesz szó s valójában csak annyiban Gyulairól, mert ez elvek általa fémjelezve kerültek nálunk forgalomba s foglaltak helyet a magyar közönség tudatában. Hangsúlyozzuk: ha szempontunk retrospektív jellegű is, nem irodalomtörténeti. Csak futólag világítunk rá majd a Taine-féle háromságra, melyből különösen a Brunetiere által is nagyra tartott harmadik: a moment bizonyára erősen befolyásolta Gyulait, hogy olyan kritikus lett, amilyen volt. - Nem keresgéljük ki rendszeresen a hazai és külföldi forrásokat, melyekből meríthetett s nem mutatjuk ki a hatást sem, melyet működése irodalmunk s műbírálatunk fejlődésére gyakorolt. Ismerjük az összehasonlítás módszertani kötelességét, melyre már Bacon figyelmeztet: «Auctores cum ceteris scriptoribus, qui eadem tractant, comparare...», de tapasztalásból tudjuk, hogy az összehasonlítgatás, a források keresgélése könnyen ingoványba visz. Gyulai elmélete pl. a történeti regényről, vagy a tragikumról majdnem minden pontban megegyezik Kemény Zsigmondéval. Merjem-e azt állítani, hogy egyszerűen átvette tőle? Csak azért, mert Kemény pár évvel előbb publikálta irodalmi nézeteit. És ha Kemény Zsigmond valami okból később írta volna meg híres cikksorozatát a Pesti Naplóban, akkor egyszerre megváltozik a viszony s Kemény a tanítvány, Gyulai a mester? Az eredetiség kérdésének problémája csak az életrajzi adatok beható összevetésével volna nagyjában megoldható s akkor is mennyi igazságtalanság csúszhatik ítéletünkbe! Tanúi lehetünk-e azoknak a meghitt társalgásoknak, azoknak az eszmeváltó együttléteknek, mikor két-három rokonlélek együtt-egyszerre pattant ki összeadott lelkéből egy termékeny gondolatot!

És a forráskutatók különben is egyről el szoktak feledkezni: maga a lélek is lehet forrás, amiből valami gondolat eredeti módon fakad. Nem okvetlenül szükséges, hogy mindent, amit más is tud, mástól tanuljunk.

Gyulai számtalanszor hangoztatja, hogy nem maga találta ki elveit. De figyelmeztetjük az irodalomtörténet módszereseit, akik nem térhetnek ki a nagy feladat elől, hogy Gyulai minden tárnáját részletesen felkutassák: sokkal eredetibb elme ő, mint első pillanatra látszik. Egy pont, amit az «i» fölibe tesz, egy kötőjel, amivel elválasztja, vagy összekapcsolja a gondolatot, sokszor úgy megváltoztatja a mástól átvett elv értelmét és főleg a részek hangsúlyát, hogy szinte megújul, mássá lesz az egész. És még egyet! Amint esetleg Planchetól, Maculaytől vesz át látszólag, az a kritikai nézet már a XIX. század második felében teljesen benne élt az európai köztudatban és e szerzők épp úgy nem voltak annak szabadalmazott tulajdonosai, mint Gyulai. - Sohasem volna szabad elfelednünk, hogy annak az irodalomkritikának, mely nem szociológiai, vagy lélektani okmányozás, ősapja Aristoteles; a renaissance, a «nagy század», és - Sainte-Beuve, meg H. Taine iskoláját leszámítva - az egész újabbkori kriticizmus csak újra és újra a keresztvízre tartották, tehát a matrikulában is csak mint keresztszülők szerepelhetnek.