Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · Pataki József: BÁNK BÁN
Kevéssel ezután érkezik Bánk. Sietve jön, egyenesen a királyné báljáról. Az első felvonásbeli úti köntös van rajta, a magaviseletében azonban jóformán semmi sincs az első felvonásból. A kínos tépelődésektől és gyötrő indulatoktól, melyek ott annyira lenyűgözték - mint láttuk -, már teljesen megszabadult. Itt már egészen nyugodt a nádor és határozott. Bátran, férfiasan és elszántan lép be:
«az Isten e gyülekezet álmodott
céljával, ha az elsül, és igaz Jó!»
E magyaros köszöntés után egy igen jól alkalmazott hirtelen fordulattal egyenesen a tárgyra terelődik a beszéd. U.i. az öreg Mikhál, aki öccsét, az örökké habozó Simont követve, tudtán és akaratán kívül keveredett a békétlenek közé, lelkendezve siet Bánk felé :
«Bánk! Kedves, édes öcsém! Isten hozott
egy ősznek oltalom pajzsúl! Te ments
meg engem e haramiák közül!»
- «Haramia?» - kérdi éles hangnyomattal Bánk és kardjához kap.
A helyzet még élesebbé válik, amikor Mikhál bán elmondja a történteket:
«Úgy vélekedtem, hogy Petúrnak egy
vitézi társaság lesz célja, minthogy
a Kalandosok már elhagyatnak.
Azonba' képzelhedd érzésimet,
midőn felébredék s kiálltni hallom:
Az örökké szundikáló vén Mikhál álmából felijedve csakugyan azt hihette, s most az ő előadása nyomán az első percben Bánk is azt hiszi, hogy e pártütés a király ellen irányul. Csak így magyarázható, hogy erre Bánk «egészen kirántja kardját.»
- «Való tehát?!» - kérdi nagy felháborodással.
- «Nem egészen,» (siet a felelettel Petúr) «csakhogy egy
asszonynak engedelmeskedni nem
fogunk!»
- «S miért?» - kérdezi Bánk most már sokkal nyugodtabban. (Ebből is látszik, hogy az első percben csakugyan egy királyellenes pártütésre gondolt.)
- «Miért? miért» (vág vissza Petúr) «te kérded
azt Bán? Szegény lélek, sajnálhatom
szép gyengeséged.»
Bánkot zavarba hozza e célzás, hiszen tudja jól, hogy az Melindára vonatkozik. Hamarjában nem is tudja, mit feleljen rá. Hanem aztán mégis csak erőt vesz magán és tettetett csodálkozással, csaknem minden szótagot külön hangsúlyozva kérdi:
«Gyenge-sé-ge-met?!»
Csakis így mondhatja erre Petúr azt, amit mond:
«Ne erőszakoskodjál magadon. Tudom
én jól, hogy elvesztette lelked egy
részét arany-nyugalmának!»
És most álljunk meg egy szóra! - Petúrnak ama lovagiasan tapintatos magaviseletéből, melyet Melindával kapcsolatban úgy itt, mint az első felvonásban Bánk iránt tanúsít, világosan látható, hogy a «bichori főispán» nem valami mosdatlan szájú vad-magyar, hanem előkelő, büszke oligarcha, akinek lelkében nem kevés finomság és gyöngédség van. És nem is az a «csupa-tűz» ember ő, ahogy némely kritikus gondolja. A Salvini-féle Bánk előadás Petúrja ugyan tényleg csupa tűz volt, de messze el is maradt a nyavalyás a szerző intenciójától. Egy handabandázó, dühösködő kis olasz briganti volt az, nem pedig az Árpád-ház nagy korából való magyar főispán. Persze az olasz színészt megtévesztették az indulatos szavak, melyeket Katona Petúr szájába ad, s azt hitte, hogy azokat csak pattogó tűzzel lehet elmondani; de a magyar színésznek éreznie kell, hogy e szavak mögött egy nekikeseredett, méltóságteljes, büszke magyar lélek rejtőzik; éreznie kell, hogy az indulatos szavak nem lávaszerű erupcióval, nem rakétázó tűzzel, hanem a magyar nekibúsulás nehézkes tempójában kívánkoznak fel Petúr lelkéből. A «bichori főispán» nem olyan szimplex figura, ahogy némely kritikus úr gondolja!
A továbbiakban az ország keserves állapotáról beszél a bihari ispán és szava nem egy helyt úgy hangzik, mintha az egész ország mondaná; mintha csak az elnyomott magyar kiváltságok jajkiáltása és félelmetes morajlása dübörögne ki belőle...
Egy régi keserű magyar átok van itt szimbolizálva... Egyetlen nép sincs a világon, ahol a királyság eszméje olyan szerves elválaszthatatlansággal volna beleilleszkedve a nemzet életébe, mint a magyarnál - és mégis éppen a magyar történelem mutatja fel talán a legtöbb olyan királyt, aki a nemzet érdekei ellen cselekedett. Nem csoda hát, ha itt; ezen a földön, soha ki nem haltak a Petúr bánok, akik azonban mégsem tudtak soha igazi forradalmárok lenni, mert beléjök volt gyökerezve a király iránt való tisztelet. - Ezt a keserves magyar sorsot, ezt a szomorú cirkulus viciozust szimbolizálják Bánk bánban a békételenek, akik, bár igen jól tudják (hiszen vezérük nem egy helyen céloz reá), hogy Gertrúdisz nemzetellenes politikája elsősorban Endre király passzív magatartásának következménye, egytől-egyig mégis tántoríthatlan hívei a királynak:
«Mi a királyt imádjuk, (mondja Petúr) ámde egy
Endrében egy férfiú királyt imádunk.
Meráni asszony nem kell itt soha!
- Nem, nem!» - zúgják utána a békételenek.
(A békétlenek szándékosan nincsenek a darabban egyénileg jellemezve, hogy szimbolikus voltuk annál jobban kitűnjék, hogy így - mint tömeg - kizárólag a nemzeti közvéleményt s az általános magyar politikai karaktert képviseljék; ne ruházza fel hát őket külön egyéni akciókkal lehetőleg a színpad se!)
Most ismét Petúr bán veszi át a szót és előbbi beszédének kiegészítéseképpen a következőket mondja:
«Görög, gubás, bojér, olasz,
német, zsidó - nekem, mihelyst fejét
a' Korona díszesíti, mindegy az;
mert szent előttem a királyom!»
Talán még sohasem fejezték ki ilyen igaz szavakkal a magyar lojalitást!
Bánk türelmesen és csaknem minden ellenmondás nélkül hallgatja Petúr hazafias kifakadásait, hiszen a lelke mélyén ő maga is érzi, hogy ennek a nemes lelkű, nyakas főúrnak sok tekintetben mennyire igaza van; hiszen ő maga is éppen olyan jól ismeri azokat a szomorú állapotokat, melyekben az ország sínylődik:
«Hazánk külön-külön vidékein
jajt s bánatot találtam; s itt íme
ellenkezőt találok, s nem tudom,
melyik tehet rémítőbbé»
mondta az első felvonásban országos körútjáról visszatérve éppen Petúr bánnak. (L. továbbá a IV. felvonásnak a királynéval való jelenetét: «Bejártam az országot és mindenfelé az elbúsulást találtam» stb. stb.)
Ám ha a bajok meglátása tekintetében meg is egyezik egymással a két bánus, azok orvoslása iránt már igen különböző véleményeik vannak. S ezek a vélemények egyenesen a jellemökből fakadnak. Az agresszív Petúr nyílt felkelést hirdet, a mindent alaposan megfontoló, kontemplatív Bánk azonban - nemcsak mint nádor, hanem mint ember is - ellene van minden zendülésnek és vérontásnak:
«Való, hogy engem
az emberek bolondozása meg -
mulattat, (mondja a békétleneknek)
óh de a' vérekbe, és
az életekbe forró ösztönöm
markolni nem kíván, se játszani!»
Bánknak eme ragyogóan emberi jellemvonása sarkalatosan bele van kapcsolódva a műbe, tehát a színésznek is következetesen végig kell azt vezetnie az egész szerepen, az első jelenettől az utolsóig. Bánk irtózik a vérontástól.
A színésznek általában rendkívüli figyelemre keli méltatnia a II. felvonást; mert Bánkot a maga teljes nagyságában itt mutatja be a költő. Arany János szerint hősünk érzelmi világában itt «oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot.» És csakugyan - mintha végleg eloszlottak volna a sötét felhők - egyszerre éles megvilágításban és ragyogó színekben áll előttünk a Bór-nemzetség hatalmas sarja, a békeszerető nádor, a bölcs államférfi, a jóságos emberbarát, aki vért ontani nem akar, a szuggesztív erejű szónok, akinek sikerül is a békétleneket meggyőzni és teljesen lecsendesíteni.
Mindaz, amit itt Bánk mond, annyira érthető, hogy nem szorul magyarázatra. De mégis van egy mondata, amit félre szoktak érteni.
«Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
mint Bánki sértődés kívántatik!»
Aranytól elkezdve majdnem mindenki azt hitte, hogy «Bánki sértődés» alatt Bánk a maga egyéni sérelmét (Melinda elcsábítását) érti. Így magyarázza Péterfy is («Bánki sértődés = ha Melindát Ottó elcsábította volna valóban»). Erőltetett magyarázat és teljesen ellenkezik Bánk jellemével. Hogyan, hát a nádor csupán csak egyéni sérelemből ülne a békétlenek közé, a hazafiúi sérelmeket pedig bosszulatlan hagyná? Nem. A mondat valódi értelmét a benne előforduló «csekélyebb» kitétel magyarázza meg. (Ezt kell a színésznek is kiemelnie!) A sértődés ui. nem minőségileg, hanem mennyiségileg van itt latba téve. Mintha csak azt mondaná a nagyúr: amit ti itt elmondtatok, mind csekély ok arra, hogy közétek álljak! Tehát röviden: bánki sértődés annyi, mint nagy sértődés, Bánkhoz illő nagy sértődés.
Miután a békétlenek mind Bánk pártjára állottak, most már csak Petúr lefegyverzése van hátra. Az is megtörténik. Még pedig könnyűszerrel. Bánknak elég a király nevében keményen ráparancsolnia és Petúr rögtön engedelmeskedik.
Gyönyörű jelenet! Kár, hogy Petúrjaink többnyire meghamisítják, amennyiben csak hosszas küszködés után és nagy szégyenkezések közt adják be derekukat; holott a szerző intenciója az, hogy a király nevének puszta említésére rögtön térdre hull a kevély lázadó. (Ismét egy finom vonás Petúr jellemében.) De Bánk nem azért lépett fel a király nevében Petúr ellen, hogy őt elfogassa, hanem, hogy szívére hathasson. Ez teljesen sikerült is neki. Petúr meghatottan borul Bánk kebelére.
Fénypontja a jelenetnek, mikor Bánk a lázadók és Petúr megbékítése felett való diadalmas örömének imigyen ad kifejezést:
«Oh Endre! győzedelmeskedj te bár
országokon; de ily győzedelmet,
mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!»
(ti. Te fegyverrel győzöl, én szeretettel. Az enyém tehát nagyobb és szebb győzelem és keményebb is; mert nekem előbb önmagamat is le kellett győznöm!)
Hanem aztán egyszerre elborul az égbolt. Megjelenik Biberach és haszonlesésből felfedi Ottó gyalázatos céljait, sejtetve, hogy azok talán a közvetlen megvalósulás előtt állanak. Bánk, aki eddig indulatjait mindig vissza tudta fojtani, e hírre önuralmát csaknem elveszti. Most már az indulat viszi magával a nádort. (Bánknak ez az első fékevesztett kitörése.)
Hanem azért Katona itt is következetesen rajzolja hősét. Már az is jellemző, hogy előbb az agresszív Petúrt szólaltatja meg, ezzel is jelezvén, hogy a kontemplatív Bánk a hír hatása következtében az első percben nem tudja magát szóra venni. Jellemző a nekik szóló utasítás is.
Bánkon még e nagy indulatban is meglátszik, hogy kontemplatív lény. Dühének nincs határozott iránya. Előbb törvényes elégtételre gondol, a királyhoz, a császárhoz, a pápához akar menni, hogy ott lerántsa «a parázna bíborosról» az álarcot. De nyomban ezután (indulatának még nagyobb fokán) már gyilkolásról beszél: «Meggyilkolom ott előtte a bíboros gazembert!» stb. - Biberach felvilágosító szavai után pedig
Majdnem általános vélemény, hogy Bánk itt nagyon is sokat beszél, ahelyett, hogy Melinda segítségére sietne. Egyes rendezők úgy vélnek segíteni ezen a - szerintük helytelen - szituáción, hogy a békétleneket állítják Bánk elé, akik őt csillapítni igyekezvén feltartóztassák, hogy így mintegy alkalmat adjanak neki a sok beszédre. - Teljesen felesleges akció és merőben ellenkezik a helyzettel. A sérelem, mely e percben Bánkot fenyegeti, a békétlenekre deprimáló hatással van. A jelenlevő nádor feleségének lehető meggyalázásáról lévén szó, a helyzet nagyon kényes és felette kínos. Ez kell, hogy visszatükröződjék a békétlenek maguktartásából. (A szerzőnek egy rájuk vonatkozó későbbi utasításából kitűnik, hogy ezt Katona is így képzelte.) Dehogy állnak ők Bánk elé, hogy feltartsák, dehogy! Ellenkezőleg: lehorgasztott fejjel néznek maguk elé. Bánk kitörése pedig («Oh csak egyszer őt a karjaim közé vehessem stb.»), melyet különben is indulófélben, menetközben és gyors tempóban vet ki belőle az indulat, egyenesen jelleméből fakad és teljesen a helyzethez illő. Ha a színész elejétől végig következetesen s a szerző intencióihoz híven játssza szerepét, e jelenet nem fog hosszadalmasnak feltűnni.
Bánk és Biberach távozása után egy hosszú, kínos csend következik... Majd Petúr szól a békétleneknek, kik szerző utasítása szerint «
«No üljetek le hát - azt mondta, hogy maradjatok.»,
- Jó, jó, maradhatunk» - dörmögik a békétlenek és mogorván letelepszenek.
Látnivaló, hogy itt már nincs semmiféle akció. A hangulat nyomott.
A szereplők az előbbeni jelenet hatása alatt vannak. De akkor igazán érthetetlen, hogy a rendezők miért hagyatják ki Mikhál és Simon jellegzetes tűnődéseit. Hiszen azok nagyon is ideillők:
«Bojóth! Bojóth! (sóhajt fel Mikhál) Kopácsolásokat
lelkem menyasszonyi ágynak gondolá;
pedig becsületünknek egy koporsót
szegeztek. Oh Melinda! (bánatosan lehajtja fejét).
Simon (mellé ül): Még hiszen
tán jóra fordulhat minden!
(maga elébe néz):
de hát
ha nem? Kevély spanyol szív, hol maradsz?
Hamar tűnő öröm remény mi vagy
te? játszi képzete a kívánkozó
észnek: mosolyg s meghal.»
(Péterfy itt ismét balul magyaráz. Szerinte a «kopácsolások» alatt Mikhál az «éjjeli gyülekezők», ti. a békétlenek zaját érti. Holott világos, hogy Melinda menyasszonyi ágyának készítésére gondol. Mikor azt kopácsolták, nem hitte volna, hogy a menyasszony-ágy családjuk becsületének koporsója lesz. - A kép csak így tiszta. Simon tűnődései is mind Melindára vonatkoznak s nem «magzataira» (a hét fiúra), mint azt Péterfy magyarázza.)
Petúrt, aki szintén az előbbi jelenet hatása alatt van, csak jobban ingerli a két bojóthi testvér fájdalmas tépelődése. Véget szeretne hát vetni a kínos jelenetnek, de - testvérhúgukról lévén szó - nem akar irántuk gyöngédtelen lenni, ezzel hallgattatja el őket: «Jó éjszakát!» (Ha tehát a két testvér mondókáját kihagyják, akkor hagyják ki ezt is.)
De menjünk tovább! És szegezzük le az eredményt. A nádor jellemének generális kulcsát sikerült megtalálnunk. Ezzel most már minden ajtót kinyithatunk és könnyűszerrel eligazodhatunk a monumentális palotában.
(Befejező közlemény következik.)