Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · Pataki József: BÁNK BÁN

Pataki József: BÁNK BÁN
- Szereptanulmány -
VI.

Második felvonás. Sötét boltozatú terem Petúr házában. A tetőzetről égő lámpás lóg le. Az asztal körül borral teli nagy ónos kupák és ércpoharak között összeráncolt homlokú bús magyarok, nekikeseredett főurak, ama bizonyos békételenek, akik az idegen származású királyné nemzetellenes politikáját igen sérelmesnek tartják, de akik azért - magyar szokás szerint - még mindig nem tudták egyöntetű tettre elhatározni magukat. Pedig Petúr bán legelső szavaiból kitetszik, hogy már vagy három órája üldögélnek itt. (Ennyi idő telt el, mióta eljöttek a királyné báljáról.) Végre azonban mégis csak felzöndülnek a sűrű vérű magyarok és Petúr heves kapacitálására kimondják, hogy a gyűlöletes királynét leteszik a királyi székből, ha máskép nem, hát akár véresen is! (Milyen igaz színekkel van megfestve ez a bús és nehézkes magyar nekikészülődés!)

Kevéssel ezután érkezik Bánk. Sietve jön, egyenesen a királyné báljáról. Az első felvonásbeli úti köntös van rajta, a magaviseletében azonban jóformán semmi sincs az első felvonásból. A kínos tépelődésektől és gyötrő indulatoktól, melyek ott annyira lenyűgözték - mint láttuk -, már teljesen megszabadult. Itt már egészen nyugodt a nádor és határozott. Bátran, férfiasan és elszántan lép be:

«az Isten e gyülekezet álmodott
céljával, ha az elsül, és igaz Jó!»
köszönti a békétleneket.

E magyaros köszöntés után egy igen jól alkalmazott hirtelen fordulattal egyenesen a tárgyra terelődik a beszéd. U.i. az öreg Mikhál, aki öccsét, az örökké habozó Simont követve, tudtán és akaratán kívül keveredett a békétlenek közé, lelkendezve siet Bánk felé :

«Bánk! Kedves, édes öcsém! Isten hozott
egy ősznek oltalom pajzsúl! Te ments
meg engem e haramiák közül!»

- «Haramia?» - kérdi éles hangnyomattal Bánk és kardjához kap.

A helyzet még élesebbé válik, amikor Mikhál bán elmondja a történteket:

«Úgy vélekedtem, hogy Petúrnak egy
vitézi társaság lesz célja, minthogy
a Kalandosok már elhagyatnak.
Azonba' képzelhedd érzésimet,
midőn felébredék s kiálltni hallom:
le a királyi székből! Pártütés!»

Az örökké szundikáló vén Mikhál álmából felijedve csakugyan azt hihette, s most az ő előadása nyomán az első percben Bánk is azt hiszi, hogy e pártütés a király ellen irányul. Csak így magyarázható, hogy erre Bánk «egészen kirántja kardját.»

- «Való tehát?!» - kérdi nagy felháborodással.
- «Nem egészen,» (siet a felelettel Petúr) «csakhogy egy
asszonynak engedelmeskedni nem
fogunk!»

- «S miért?» - kérdezi Bánk most már sokkal nyugodtabban. (Ebből is látszik, hogy az első percben csakugyan egy királyellenes pártütésre gondolt.)

- «Miért? miért» (vág vissza Petúr) «te kérded
azt Bán? Szegény lélek, sajnálhatom
szép gyengeséged.»

Bánkot zavarba hozza e célzás, hiszen tudja jól, hogy az Melindára vonatkozik. Hamarjában nem is tudja, mit feleljen rá. Hanem aztán mégis csak erőt vesz magán és tettetett csodálkozással, csaknem minden szótagot külön hangsúlyozva kérdi:

«Gyenge-sé-ge-met?!»

Csakis így mondhatja erre Petúr azt, amit mond:

«Ne erőszakoskodjál magadon. Tudom
én jól, hogy elvesztette lelked egy
részét arany-nyugalmának!»

És most álljunk meg egy szóra! - Petúrnak ama lovagiasan tapintatos magaviseletéből, melyet Melindával kapcsolatban úgy itt, mint az első felvonásban Bánk iránt tanúsít, világosan látható, hogy a «bichori főispán» nem valami mosdatlan szájú vad-magyar, hanem előkelő, büszke oligarcha, akinek lelkében nem kevés finomság és gyöngédség van. És nem is az a «csupa-tűz» ember ő, ahogy némely kritikus gondolja. A Salvini-féle Bánk előadás Petúrja ugyan tényleg csupa tűz volt, de messze el is maradt a nyavalyás a szerző intenciójától. Egy handabandázó, dühösködő kis olasz briganti volt az, nem pedig az Árpád-ház nagy korából való magyar főispán. Persze az olasz színészt megtévesztették az indulatos szavak, melyeket Katona Petúr szájába ad, s azt hitte, hogy azokat csak pattogó tűzzel lehet elmondani; de a magyar színésznek éreznie kell, hogy e szavak mögött egy nekikeseredett, méltóságteljes, büszke magyar lélek rejtőzik; éreznie kell, hogy az indulatos szavak nem lávaszerű erupcióval, nem rakétázó tűzzel, hanem a magyar nekibúsulás nehézkes tempójában kívánkoznak fel Petúr lelkéből. A «bichori főispán» nem olyan szimplex figura, ahogy némely kritikus úr gondolja! Petúr lázadó fő, de királyához halálig hű; szilaj természet, de méltóságteljes magyar úr; majdnem a kegyetlenségig agresszív; de mégis tele finom gyöngédséggel stb. stb. Ezeket a végleteket a színésznek egybe kell hangolnia, össze kell egyeztetnie. Nem könnyű feladat. Kiforrott színész egyéniség kell hozzá és a szerepnek minél gyakrabbani eljátszása. Máról-holnapra nem teremnek Petúr bánok. A szerepnek legkitűnőbb ábrázolói voltak: Egressy, Szentpéteri, Szigeti József, E. Kovács Gyula és Szacsvay Imre. Petúr nagyszabású alakja azonban bennök is csak lassan formálódott tökéletessé.

A továbbiakban az ország keserves állapotáról beszél a bihari ispán és szava nem egy helyt úgy hangzik, mintha az egész ország mondaná; mintha csak az elnyomott magyar kiváltságok jajkiáltása és félelmetes morajlása dübörögne ki belőle...

Egy régi keserű magyar átok van itt szimbolizálva... Egyetlen nép sincs a világon, ahol a királyság eszméje olyan szerves elválaszthatatlansággal volna beleilleszkedve a nemzet életébe, mint a magyarnál - és mégis éppen a magyar történelem mutatja fel talán a legtöbb olyan királyt, aki a nemzet érdekei ellen cselekedett. Nem csoda hát, ha itt; ezen a földön, soha ki nem haltak a Petúr bánok, akik azonban mégsem tudtak soha igazi forradalmárok lenni, mert beléjök volt gyökerezve a király iránt való tisztelet. - Ezt a keserves magyar sorsot, ezt a szomorú cirkulus viciozust szimbolizálják Bánk bánban a békételenek, akik, bár igen jól tudják (hiszen vezérük nem egy helyen céloz reá), hogy Gertrúdisz nemzetellenes politikája elsősorban Endre király passzív magatartásának következménye, egytől-egyig mégis tántoríthatlan hívei a királynak:

«Mi a királyt imádjuk, (mondja Petúr) ámde egy
Endrében egy férfiú királyt imádunk.
Meráni asszony nem kell itt soha!
- Nem, nem!» - zúgják utána a békételenek.

(A békétlenek szándékosan nincsenek a darabban egyénileg jellemezve, hogy szimbolikus voltuk annál jobban kitűnjék, hogy így - mint tömeg - kizárólag a nemzeti közvéleményt s az általános magyar politikai karaktert képviseljék; ne ruházza fel hát őket külön egyéni akciókkal lehetőleg a színpad se!)

Most ismét Petúr bán veszi át a szót és előbbi beszédének kiegészítéseképpen a következőket mondja:

«Görög, gubás, bojér, olasz,
német, zsidó - nekem, mihelyst fejét
a' Korona díszesíti, mindegy az;
mert szent előttem a királyom!»

Talán még sohasem fejezték ki ilyen igaz szavakkal a magyar lojalitást!

Bánk türelmesen és csaknem minden ellenmondás nélkül hallgatja Petúr hazafias kifakadásait, hiszen a lelke mélyén ő maga is érzi, hogy ennek a nemes lelkű, nyakas főúrnak sok tekintetben mennyire igaza van; hiszen ő maga is éppen olyan jól ismeri azokat a szomorú állapotokat, melyekben az ország sínylődik:

«Hazánk külön-külön vidékein
jajt s bánatot találtam; s itt íme
ellenkezőt találok, s nem tudom,
melyik tehet rémítőbbé»

mondta az első felvonásban országos körútjáról visszatérve éppen Petúr bánnak. (L. továbbá a IV. felvonásnak a királynéval való jelenetét: «Bejártam az országot és mindenfelé az elbúsulást találtam» stb. stb.)

Ám ha a bajok meglátása tekintetében meg is egyezik egymással a két bánus, azok orvoslása iránt már igen különböző véleményeik vannak. S ezek a vélemények egyenesen a jellemökből fakadnak. Az agresszív Petúr nyílt felkelést hirdet, a mindent alaposan megfontoló, kontemplatív Bánk azonban - nemcsak mint nádor, hanem mint ember is - ellene van minden zendülésnek és vérontásnak:

«Való, hogy engem
az emberek bolondozása meg -
mulattat, (mondja a békétleneknek)
óh de a' vérekbe, és
az életekbe forró ösztönöm
markolni nem kíván, se játszani!»

Ez az önvallomás igen nagy fontosságú, úgy, hogy egészen a kezünkbe adja Bánk összetett jellemének kulcsát. Íme itt az újabb és bővebb magyarázat arra, hogy a különben is kontemplatív Bánk miért nem rohanja meg az első felvonásban a Melinda előtt térdelő Ottót; miért nem megy tovább a kard kihúzásánál, mikor a rejtekajtó mögül végighallgatja Ottó csábítgatásait; miért határozza el magát később csak hosszas belső tusa után a gyilkosságra; miért halogatja a tettet; s miért öli meg végre is csak akkor a királynét, amikor felkorbácsolt indulatainak teljesen önfeledt rabja lett. Erre a sok miértre, íme itt a rövid felelet: Katona hőse lelki kényszerűség folytán idegenkedik a vérontástól, habár végül mégis embervért kell ontania!

Bánknak eme ragyogóan emberi jellemvonása sarkalatosan bele van kapcsolódva a műbe, tehát a színésznek is következetesen végig kell azt vezetnie az egész szerepen, az első jelenettől az utolsóig. Bánk irtózik a vérontástól. A nagy úr jellemének ebben az egy mondatban van a kiinduló pontja és alaptónusa. Itt van a massza, melyből Bánk színpadi alakját kell a színésznek megmintáznia.

A színésznek általában rendkívüli figyelemre keli méltatnia a II. felvonást; mert Bánkot a maga teljes nagyságában itt mutatja be a költő. Arany János szerint hősünk érzelmi világában itt «oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot.» És csakugyan - mintha végleg eloszlottak volna a sötét felhők - egyszerre éles megvilágításban és ragyogó színekben áll előttünk a Bór-nemzetség hatalmas sarja, a békeszerető nádor, a bölcs államférfi, a jóságos emberbarát, aki vért ontani nem akar, a szuggesztív erejű szónok, akinek sikerül is a békétleneket meggyőzni és teljesen lecsendesíteni.

Mindaz, amit itt Bánk mond, annyira érthető, hogy nem szorul magyarázatra. De mégis van egy mondata, amit félre szoktak érteni.

«Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
mint Bánki sértődés kívántatik!»

Aranytól elkezdve majdnem mindenki azt hitte, hogy «Bánki sértődés» alatt Bánk a maga egyéni sérelmét (Melinda elcsábítását) érti. Így magyarázza Péterfy is («Bánki sértődés = ha Melindát Ottó elcsábította volna valóban»). Erőltetett magyarázat és teljesen ellenkezik Bánk jellemével. Hogyan, hát a nádor csupán csak egyéni sérelemből ülne a békétlenek közé, a hazafiúi sérelmeket pedig bosszulatlan hagyná? Nem. A mondat valódi értelmét a benne előforduló «csekélyebb» kitétel magyarázza meg. (Ezt kell a színésznek is kiemelnie!) A sértődés ui. nem minőségileg, hanem mennyiségileg van itt latba téve. Mintha csak azt mondaná a nagyúr: amit ti itt elmondtatok, mind csekély ok arra, hogy közétek álljak! Tehát röviden: bánki sértődés annyi, mint nagy sértődés, Bánkhoz illő nagy sértődés.

Miután a békétlenek mind Bánk pártjára állottak, most már csak Petúr lefegyverzése van hátra. Az is megtörténik. Még pedig könnyűszerrel. Bánknak elég a király nevében keményen ráparancsolnia és Petúr rögtön engedelmeskedik.

Gyönyörű jelenet! Kár, hogy Petúrjaink többnyire meghamisítják, amennyiben csak hosszas küszködés után és nagy szégyenkezések közt adják be derekukat; holott a szerző intenciója az, hogy a király nevének puszta említésére rögtön térdre hull a kevély lázadó. (Ismét egy finom vonás Petúr jellemében.) De Bánk nem azért lépett fel a király nevében Petúr ellen, hogy őt elfogassa, hanem, hogy szívére hathasson. Ez teljesen sikerült is neki. Petúr meghatottan borul Bánk kebelére.

Fénypontja a jelenetnek, mikor Bánk a lázadók és Petúr megbékítése felett való diadalmas örömének imigyen ad kifejezést:

«Oh Endre! győzedelmeskedj te bár
országokon; de ily győzedelmet,
mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!»

(ti. Te fegyverrel győzöl, én szeretettel. Az enyém tehát nagyobb és szebb győzelem és keményebb is; mert nekem előbb önmagamat is le kellett győznöm!)

Hanem aztán egyszerre elborul az égbolt. Megjelenik Biberach és haszonlesésből felfedi Ottó gyalázatos céljait, sejtetve, hogy azok talán a közvetlen megvalósulás előtt állanak. Bánk, aki eddig indulatjait mindig vissza tudta fojtani, e hírre önuralmát csaknem elveszti. Most már az indulat viszi magával a nádort. (Bánknak ez az első fékevesztett kitörése.)

Hanem azért Katona itt is következetesen rajzolja hősét. Már az is jellemző, hogy előbb az agresszív Petúrt szólaltatja meg, ezzel is jelezvén, hogy a kontemplatív Bánk a hír hatása következtében az első percben nem tudja magát szóra venni. Jellemző a nekik szóló utasítás is. Petúr «mérges kacajjal emeli fel ökleit»; Bánk a «kezeit csapja össze» Az a düh, ez az elszörnyedés mozdulata. A düh hamarabb kirobban, az elszörnyedés később találja meg a szót.

Bánkon még e nagy indulatban is meglátszik, hogy kontemplatív lény. Dühének nincs határozott iránya. Előbb törvényes elégtételre gondol, a királyhoz, a császárhoz, a pápához akar menni, hogy ott lerántsa «a parázna bíborosról» az álarcot. De nyomban ezután (indulatának még nagyobb fokán) már gyilkolásról beszél: «Meggyilkolom ott előtte a bíboros gazembert!» stb. - Biberach felvilágosító szavai után pedig csellel akar bosszút állni... Végre az a reménysugár villan fel fékevesztett lelkében, hogy talán még meg is mentheti Melindát!... Erre meg is indul, de előbb - s ez mutatja, mennyire úrrá lett felette a szenvedély - odakiáltja a békétleneknek, hogy ne menjenek széjjel; hátha még szüksége lehetne rájok. (E nagy horderejű kijelentést, amellyel tulajdonképpen a békétlenekkel azonosítja magát, csak hirtelen való fellobbanásában teszi. Később (l. a III. felv. Tiborccal való jelenést) egészen megfeledkezik e dologról).

Majdnem általános vélemény, hogy Bánk itt nagyon is sokat beszél, ahelyett, hogy Melinda segítségére sietne. Egyes rendezők úgy vélnek segíteni ezen a - szerintük helytelen - szituáción, hogy a békétleneket állítják Bánk elé, akik őt csillapítni igyekezvén feltartóztassák, hogy így mintegy alkalmat adjanak neki a sok beszédre. - Teljesen felesleges akció és merőben ellenkezik a helyzettel. A sérelem, mely e percben Bánkot fenyegeti, a békétlenekre deprimáló hatással van. A jelenlevő nádor feleségének lehető meggyalázásáról lévén szó, a helyzet nagyon kényes és felette kínos. Ez kell, hogy visszatükröződjék a békétlenek maguktartásából. (A szerzőnek egy rájuk vonatkozó későbbi utasításából kitűnik, hogy ezt Katona is így képzelte.) Dehogy állnak ők Bánk elé, hogy feltartsák, dehogy! Ellenkezőleg: lehorgasztott fejjel néznek maguk elé. Bánk kitörése pedig («Oh csak egyszer őt a karjaim közé vehessem stb.»), melyet különben is indulófélben, menetközben és gyors tempóban vet ki belőle az indulat, egyenesen jelleméből fakad és teljesen a helyzethez illő. Ha a színész elejétől végig következetesen s a szerző intencióihoz híven játssza szerepét, e jelenet nem fog hosszadalmasnak feltűnni.

Bánk és Biberach távozása után egy hosszú, kínos csend következik... Majd Petúr szól a békétleneknek, kik szerző utasítása szerint «elgondolkodtak.» (V. ö. elébbeni észrevételemmel)

«No üljetek le hát - azt mondta, hogy maradjatok.»,

- Jó, jó, maradhatunk» - dörmögik a békétlenek és mogorván letelepszenek.

Látnivaló, hogy itt már nincs semmiféle akció. A hangulat nyomott.

A szereplők az előbbeni jelenet hatása alatt vannak. De akkor igazán érthetetlen, hogy a rendezők miért hagyatják ki Mikhál és Simon jellegzetes tűnődéseit. Hiszen azok nagyon is ideillők:

«Bojóth! Bojóth! (sóhajt fel Mikhál) Kopácsolásokat
lelkem menyasszonyi ágynak gondolá;
pedig becsületünknek egy koporsót
szegeztek. Oh Melinda! (bánatosan lehajtja fejét).
Simon (mellé ül): Még hiszen
tán jóra fordulhat minden!

(maga elébe néz):

de hát
ha nem? Kevély spanyol szív, hol maradsz?
Hamar tűnő öröm remény mi vagy
te? játszi képzete a kívánkozó
észnek: mosolyg s meghal.»

(Péterfy itt ismét balul magyaráz. Szerinte a «kopácsolások» alatt Mikhál az «éjjeli gyülekezők», ti. a békétlenek zaját érti. Holott világos, hogy Melinda menyasszonyi ágyának készítésére gondol. Mikor azt kopácsolták, nem hitte volna, hogy a menyasszony-ágy családjuk becsületének koporsója lesz. - A kép csak így tiszta. Simon tűnődései is mind Melindára vonatkoznak s nem «magzataira» (a hét fiúra), mint azt Péterfy magyarázza.)

Petúrt, aki szintén az előbbi jelenet hatása alatt van, csak jobban ingerli a két bojóthi testvér fájdalmas tépelődése. Véget szeretne hát vetni a kínos jelenetnek, de - testvérhúgukról lévén szó - nem akar irántuk gyöngédtelen lenni, ezzel hallgattatja el őket: «Jó éjszakát!» (Ha tehát a két testvér mondókáját kihagyják, akkor hagyják ki ezt is.)

De menjünk tovább! És szegezzük le az eredményt. A nádor jellemének generális kulcsát sikerült megtalálnunk. Ezzel most már minden ajtót kinyithatunk és könnyűszerrel eligazodhatunk a monumentális palotában.

(Befejező közlemény következik.)