Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám · / · FIGYELŐ

KIRÁLY GYÖRGY: VÉGSZÓ AZ ADY- ANTOLÓGIA ÜGYÉBEN

A Nyugat jan. 16-i számában megjelent bírálatomat a Pallas Ady-antológiájáról nagyon zokon vette a szerkesztője, Dóczy Jenő, és a Magyarság jan. 22-i számában nyílt levélben tiltakozik ellene s fölszólítja a «négy legkiválóbb Ady-ismerőt», nyilatkozzanak az antológia ügyében. E nyilatkozatok közül három meg is jelent a Magyarság febr. 12.-i számában. Ennyit a tényekről.

Dóczy felháborodását annál kevésbé értem, mert hiszen bírálatomban róla, mint szerkesztőről a legnagyobb elismeréssel szóltam, s amennyiben magát az antológiát mégis rossznak találtam, azt nem is az ő, hanem a kor bűnéül róttam fel. Úgy látszik azonban éppen ez fájt Dóczynak, valószínűleg azt hitte, én őt azzal vádolom, hogy bizonyos politikai befolyásoknak is engedett, holott ő csak a művészet szempontjait tartotta szem előtt. Ez nekem eszem ágában sem volt, az ő jóhiszeműségét a világért sem akartam kétségbe vonni, de hogy a tényeket végképp leszögezzem, nem tagadhatja Dóczy, hogy a versek megválogatásában, bármily csekély mértékben, idegen, nem művészi befolyás is érvényesült; viszont nem veheti tőlem rossz néven, ha én a proletárversek teljes hiányából azt következtettem, hogy bár akaratlanul és öntudatlanul is, anélkül, hogy maga észrevette volna, kénytelen volt engedni, ha nem is egyéni befolyásnak, de a mai közvélemény nyomásának, mely irtózattal fordul el mindentől, ami a szocializmussal a legkisebb kapcsolatban van és természetesen nem szívesen látta volna ennek érvényesülését egy Ady-antológiában sem. Pedig ezeket a verseket Ady költészetéből épp olyan kevéssé lehet eltüntetni vagy elsüllyeszteni, mint a republikánus verseket Petőfiéből. De tudom azt is jól, hogy a mai viszonyok között igen nehéz a közvélemény nyomásának ellenállni, s meg vagyok győződve róla, ha én szerkesztettem volna az antológiát, én is kénytelen lettem volna engedni, ha talán nem is olyan mértékben, mint Dóczy, hiszen máskülönben az antológia megjelenését kellett volna kockáztatni. Ne haragudjék tehát rám Dóczy Jenő, ha antológiája egyoldalúságának okát nem benne, hanem a korban látom. Ha viszont tévedtem volna ebben a föltevésemben és úgy állna a dolog, hogy Dóczy eleve föltett szándékból, tisztára a művészet szempontjából hagyta volna ki a proletárverseket, akkor valóban egyéni hibájául kell felrónom ezt; mert ezek a versek, ha nem is olyan teljes művészettel, de mégis jellemzően képviselik Ady költészetét s nem helyes, hogy legalább «mutatóba» ne szerepeljenek egy olyan gyűjteményben, mely teljes képet akar adni Ady művészetéről.

Megnyugtatom Dóczyt abban is, hogy bírálatomban nem akartam, mint perdöntő föllépni és az antológia ügyében az utolsó szót kimondani. Az ilyen nagyképű szándék mindig távol állt tőlem; kritikáimban mindig tiszteletben tartottam a mások őszinte igyekvését és becsületes munkáját, s ha kénytelen voltam mégis elítélő véleményt mondani, mindig iparkodtam a sikertelenségnek, mint ebben az esetben is, valami magyarázatot adni. Említett bírálatom sem akar döntő-fórum lenni, nem tudom Dóczy honnan olvasta ezt ki belőle, csupán az én egyéni meggyőződésemet fejezi ki, ettől lehet az antológia jó vagy rossz, s ezen nem változtat a négy felhívott döntőbíró véleménye, akik közül egy nem is mondott véleményt, a másik, Schöpflin Aladár, inkább nekem, mint Dóczynak adott igazat, és csak kettő nyilatkozott határozottan az antológia mellett. Különben is naiv dolog azt hinni, hogy egy jury volna hivatott egy irodalmi kérdésben a döntőszót kimondani, elvégre én is össze tudnék szedni négy kiváló Ady-ismerőt, akik nekem adnának igazat.

Ami azonban őszintén meglepett, sőt megdöbbentett, az a különös érzékenység, sőt merném mondani idiosynkrasia, mellyel valaki, aki maga is kritikus és megszokta, hogy ítéleteket mondjon mások munkája fölött, a kritikát fogadja, holott tudhatná, hogy munkájáért nemcsak jó barátok barátságos üzenetére számíthat, hanem el kell készülve lennie arra, hogy egynéhány kemény szót is zsebre vágjon. Valóban ott tartunk-e még, hogy a kritika egyenlő a becsületsértéssel és őszinte véleménymondás helyett egymást hízelgésekkel kápráztassuk el? Ha Dóczy Jenő ezt várta tőlem és a Nyugattól, akkor igazán nem csodálom, ha csalódnia kellett.

Néhány szóm volna még a döntőbírák nyilatkozatairól. Földessy Gyula igazságtalannak tartja bírálatomat, elismeri ugyan, hogy Ady politikai versei «nem alábbvalóbbak egyéb verseinél» (amit én kétségbe vonok), de «antológiában, szemelvényekben bántóan rikítanának». Már pedig egy antológia nem lehet el valami «pedagógiai tapintat és diszkréció» nélkül. De legyünk logikusak, mennyivel rikítóbbak ezek a politikai versek Ady legtöbb erotikus versénél, melyek a pedagógiai tapintat ellenére helyet foglalnak Dóczy antológiájában? Mennyivel rikítóbb például a Proletárfiú verse vagy A grófi szérűn, melyet bármily felnőtt leányiskolában lehetne olvastatni, mint a Héjanász az avaron, a Dús lovag násza vagy a Hiába hideg a hold? Félek, ha egy modern költővel szemben sokat emlegetjük ezt a pedagógiai tapintatot, nagyon kevés vers fog kikerülni egy antológia számára.

Horváth János azt véli, hogy «semmiféle nyilatkozat nem fogja megváltoztatni a túlsó oldalon állók véleményét. Pártpolitikai elfogultságot nem lehet kívülről eloszlatni». Igazán nem tudom, hogy Adyról szólva, kikről hiszi Horváth János, hogy a túlsó oldalon állnak? Ha talán abban a naiv hitben élne, hogy Ady Endre mint politikus azon az oldalon tartózkodott, melyen Horváth János, akkor ajánlom neki Ady verseinek kissé figyelmesebb tanulmányozását, persze nem a Dóczy-féle antológiából, mert ez ebben az esetben igazán alkalmas arra, hogy Horváth professzor úrban efféle illúziókat keltsen.

Bírálatommal szemben különben fölhozza Horváth János, mintha ez komoly érv lenne, hogy a Nyugat-könyvtárban megjelent Ady-antológia 80 verse között is csupán két proletárvers van, s a 21 vers közül, melyeknek én hiányát érzem a Dóczy-féle antológiában, szintén csak kettő. Így a Nyugat-Antológia «két proletárvers és két nem proletárvers erejéig» emelkedik felül a mai magyar korlátolt közvéleményen. De disztingváljunk egy kicsit! A Nyugat-Antológia 1911-ben jelent meg, amikor Adynak még csak öt verses kötete volt forgalomban s ebből 80 verset közöl, míg a Dóczy-Antológia ugyanezekből a kötetekből 121-et, kerek egy harmadával többet, tehát az én követelt 21 versem majdnem éppen kétszer elfért volna benne! Aztán ne feledjük a proletárversek még ezekben a kötetekben nem jutnak olyan jelentős szerephez, mint később, a kor nem volt olyan, hogy ezeknek a verseknek egész jelentőségét fölismerhette volna, még ha a szerkesztők Fenyő Miksa és Hatvany Lajos voltak is. Ady proletárverseinek igazi jelentősége, vatesi tartalma tulajdonképpen csak napjainkban érthető meg igazán, s aki a költőnek jövőbelátó tulajdonságát megbecsüli, annak igazán nem lett volna szabad megfeledkeznie költészetének erről a részéről «legalább is két proletárvers erejéig». Egyébként Horváth János honnan gondolja, hogy én olyan nagyon el vagyok ragadtatva annak a kornak emelkedettebb közvéleményétől? Lehet, hogy Tisza István liberalizmusa több politikai szabadságot jelentett, mint a mai amnesztiával enyhített általános választójog korszaka, irodalmi, művészeti szempontból azonban alig volt kevésbé korlátolt. Horváth János bizonyára jól tudja saját tapasztalataiból, hogy az akkori közvélemény milyen közönnyel, sőt gúnnyal és kacagással fogadta Ady föllépését és költői működését s neki is nem kis szemrehányásban lehetett része, amiért objektív szempontból értékelni merte költészetét. Egy kis lelkes csoporton kívül csupa ellenség vette körül és hányan vannak mai bámulói közül, akiket akkoriban még a nevetők táborában láttunk. Abban tehát kénytelen vagyok teljesen igazat adni Horváthnak, hogy az akkori kor legföljebb két proletárvers erejéig emelkedik felül a mai korlátolt közvéleményen.