Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám

BRAUN RÓBERT: SZABÓ ERVIN KÖNYVE
A 48/49-es forradalom társadalmi és pártharcairól.

Szabó Ervin hátrahagyott művével e folyóirat jan. 1-jei száma foglalkozott. A következő sorokban nem ismertetni akarjuk e munkát, amelyet mindenkinek ismernie kell, aki a mai Magyarország kialakulását akarja megérteni, hanem annak alapvető gondolatát kívánjuk kritika tárgyává tenni.

Ez alapvető gondolat így foglalható össze. A 48/49-es forradalom egészen más fordulatot vett volna, ha a jobbágyság fölszabadítása egyrészt méltányosabb megváltással, sőt lehetőleg kártalanítás nélkül ment volna végbe, másrészt pedig kiterjedt volna a hűbéri viszonynak összes és újabb alakulataira is. Az a mód, ahogy a fölszabadítás föltételeit kimondták (a végrehajtásnak az abszolutizmus idején történt), nem volt alkalmas arra, hogy igazi lelkesedést keltsen a jobbágyságban a dinasztia elleni harcért. Hogy a jobbágyság ereje ily mértékben volt értékesíthető a nemzeti ügy érdekében, azért a felelősség elsősorban Kossuth Lajost terheli, aki osztályönzésből a nemesség érdekeit minden körülmények közt meg akarta védeni és annak vezető szerepét minden áron biztosítani akarta.

Még néhány év előtt ez az érvelés nagyon meggyőző lett volna. Ma azonban már sok mindent egészen másként látunk az utóbbi évek tapasztalatai alapján. Nem tudjuk, igaz-e, hogy a történetírás az élet tanítómestere, de az bizonyos, hogy a történetírás is nagyon sokat tanulhat az élettől. Ma már másként ítélhetjük meg Kossuth politikáját. E politika pedig abban állt, hogy a jobbágyság iránti jóindulatnak is megvan a maga határa, amely ott végződik, ahol a nemesség elkedvetlenedése kezdődik. Kossuthra nézve a legfontosabb érdek a nemzeti érdek volt. A nemzeti ügy védelmére választania kellett a nemesség és a jobbágyság közt. Mert az kétségtelen, hogy a csekély vagy éppen semmiféle kártalanítás a nemességet teljesen a dinasztia és a reakció karjaiba kergette volna. A nemesség ugyan nagyrészt a nemzeti ügy mellett volt, de természetesen, mint az emberiség történetében az összes eddig ismert társadalmi osztályok, a nemesség sem volt hajlandó semmiféle eszméért egy bizonyos határon túl anyagi áldozatokat hozni. Kossuth úgy ítélte meg a helyzetet, hogy vezetés, katonaság és pénz csakis a nemesség segítségével szerezhető a nemzeti ellenállás céljaira és így a nemesség és a jobbágyság közül választása a nemességre esett. Jól tudta és világosan és ismételten fejtette ki, hogy Magyarországon a nemesség az egyetlen igazi, reális politikai erő és hogy a jobbágyság hosszú ideig csak lappangó erő marad. Az utolsó rendi országgyűlésnek az az egyetlen vagy legalább is ritka tagja volt, aki bízott abban, hogy az új választások alapján összeülő országgyűlés összetételében nem fog lényegesen különbözni a régitől. Mihelyt tehát a nemzeti érdekeket föláldozzuk a jobbágyságnak, ez annyit jelent, mint a nemesség buzgóságát, erejét és általa az egyetlen, a nemzeti célokra értékesíthető erőt csökkenteni. Lehet-e mondani ma, hogy Kossuthnak nem volt igaza?

Mert képzeljük el egy pillanatra, hogy mi lett volna, ha Kossuth tényleg a jobbágyság pártjára áll a nemesség helyett. Hihetjük-e ma, hogy a minden szellemi vezetés nélküli parasztság - mert hisz a márciusi ifjúság sietve hagyta ott Petőfit és vonult be a hihetetlen gyorsasággal szaporodó hivatalokba - képes lett volna oly katonai ellenállást kifejteni, mint ez a nemesség vezetésével tényleg megtörtént? A fölszabadítás módja nyilván nem elégítette ki a jobbágyságot. De mit tett? Itt-ott lázongott, Békés vármegyében ágyúkat kellett használni ellene, de egészben véve legrosszabb esetben is csak passzív ellenállást fejtett ki. Valószínű-e, hogy a nemesség hasonló elégületlensége is csak ily passzív módon nyilatkozott volna meg?

Hetvennégy éve annak, hogy a jobbágyság fölszabadítását kimondták. És vajon lehet-e ma habozás nélkül a jobbágyság utódait, a mai kisbirtokosságot avagy éppen a földnélküli mezőgazdasági munkásságot reális politikai erőnek tekinteni? Mert nagy tévedés volna azt képzelni, hogy egy nagyszámú társadalmi osztály azonnal reális politikai erővé válik, mihelyt a politikai jogokat megkapja. Ehhez még sok minden szükséges, így elsősorban céltudatos vezetés, fegyelmezettség, szervezettség. Hol van ez ma a magyar parasztságnál? És lehetett-e szó ilyesmiről 74 év előtt?

Csak néhány hónap előtt hangzott el egy protestáns püspöknek az a panasza, hogy a magyar paraszt nemzeti öntudata a román megszállás idején, mily csekélynek bizonyult. Nagyon természetes, hogy ez 74 év előtt még csekélyebb volt. Szabó Ervin könyvében számos erre vonatkozó adat van. Hadd említsünk egy nála nem szereplő adatot is, amelyet Táncsics Életpályám c. önéletrajzából (III. k. 110. 1.) veszünk. Táncsics a világosi fegyverletétel utáni bujdosása közben a parasztságnál sehol a legcsekélyebb szimpátiát sem találta a magyar ügy iránt. Amikor családostul szekéren ment Szolnok felé, látták, hogy osztrák katonák egy embert üldöznek. Paraszt kocsisa leugrott a szekérről, kitudakolta az esetet és visszatérve ezt jelentette: «A mi katonáink egy erre keresztülszaladó honvédtisztet üldöznek, no hiszen lesz dolguk, míg azokat a veszett, rebellis, kutya honvédeket végkép kipusztítják». Arany Jánostól tudjuk, hogy a parasztság a nemzeti színeket és a nemzeti lobogót nem ismerte. Nem lett volna-e a legtökéletesebb utópia a politikai fejlettség ily alacsony fokán álló tömegektől valami önálló cselekedetet várni?

Gyakran visszatérő vádja Szabó Ervinnek, hogy Kossuth a jobbágyság kérdésében nem volt következetes, hol keveset, hol sokat akart engedni és ezzel szembeállítja a kis centralista csoport (Eötvös, Kemény, Csengery) mérsékelt, de következetes magatartását. Nem hisszük e vádat igazságosnak. Egészen más a helyzete egy reménytelen kisebbségben levő ellenzéknek, mint egy olyannak, amelynek készen kell állnia, hogy bármely pillanatban átvegye a kormányt. Eötvösék könnyen lehettek mereven következetesek, Kossuth ezt nem tehette, hanem a helyzet változásához képest alkalmazkodni volt kénytelen. Ha a nemesség a külpolitikai események folytán jobban félt attól, hogy a dinasztia reá szabadítja a parasztságot, mint (Galíciában), akkor Kossuth többet ígérhetett a jobbágyságnak, amikor azonban azt kellett éreznie, hogy az udvar a konzervatív nemességet bujtogatja, természetesen határt kellett szabnia az ígéreteknek. Hogy hébe-hóba követett el kisebb taktikai hibákat, azt most utólag persze megállapíthatjuk, de főbb vonásokban helyesen ítélte meg a helyzetet, nagyon jól ismerte a magyarságot és amikor a nemzeti ügy védelméről volt szó (mert ez volt Kossuth előtt a legfontosabb), összeszedte mindazt az erőt, amit nagyjában véve e célra egyáltalában egyesíteni lehetett a magyarságon belül.

Ha Kossuth nemzetiségi politikáját vizsgálnók, itt persze egészen másként állna a dolog. Itt súlyos hibákat követett el, amit az emigrációban nyilván be is látott és igyekezett jóvátenni. Azt hisszük, e hibás politika magyarázata nem annyira a tények fogyatékos ismeretéből származott, hanem inkább abból a lelki nehézségből, hogy mint a legintenzívebb magyar nemzeti érzés megszemélyesítőjének szinte lehetetlenség volt a nem-magyar nemzeti érzésvilágba annyira belehelyezkednie, hogy annak szempontjából ítélhesse meg a helyzetet. Széchenyi képes volt erre, Kossuth nem. Azonban nem fogadhatjuk el tényként azt, hogy Kossuth a szerb deputációnak azt vágta oda: «Köztünk a kard döntsön!», amit Szabó Ervin inkább csak odavetve, futólag említ. Kossuth Iratai-ban a legnagyobb határozottsággal tiltakozott e vád ellen.

Bár Szabó Ervin a nemzetiségi kérdést csak nagyon futólagosan érinti, egy igen kitűnő megállapítása van. Ti. az, hogy a nemzetiségi parasztságnak egy óriási előnye volt a magyarral szemben: jobb vezetése volt. Az intelligencia nem hagyta úgy cserben, mint a magyar parasztságot. Petőfin és Táncsicson kívül alig volt figyelemreméltó ember, aki akkor, amikor a nemesi és jobbágyi érdekek között kellett választania, a jobbágyság pártjára állt volna. Ez természetesen nem azért történt, mintha a (csekély számú) nem-magyar értelmiség erkölcsileg emelkedettebb színvonalon állt volna a magyarnál, hanem azért, mert a magyar nemesség nem fogadta volna be és így csakis a saját nemzetiségén belül működhetett, amely csaknem tisztára parasztságból állt. Ez a jobb vezetés okozta azt, hogy a nemzetiségi parasztság osztályöntudata a 48/49-i forradalomban a magyar parasztságénál erősebben nyilatkozott meg.

Ha Szabó Ervin könyvében az ipari munkásságra vonatkozó igen érdekes adatokat olvassuk, azt látjuk, hogy az ipari munkásság 1848-ban nemcsak számban volt gyönge, hanem politikai fejlettségben is. Alig van valami jele annak, hogy a parasztságot e tekintetben fölülmúlta volna. Valóban, senki sem sejthette ekkor az ipari munkásság jövő politikai jelentőségét. E nagy haladást és fejlődést a mezőgazdasági munkássághoz képest természetesen a kedvezőbb külső körülmények (a város, a gyakoribb helyváltoztatás stb.) magyarázzák. De ez mit sem változtat a tényeken. Kossuth Iratai-ban (VIII. k. 157-58. l.) olvassuk: «De az 1848-i törvényhozás csak jogot adhatott, képességet a jog üdvös gyakorlásához nem. Ezt csak az értelemfejtés adhatja meg.» Ezt az «értelemfejtést»-t, amelyet Kossuth 1868-ban, amikorból való a fönti idézet, oly szükségesnek tartott és amelyet úgy értelmezett, hogy «az államnak kötelessége faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül gondoskodni, hogy a polgárok magukat politikai jogaik gyakorlására képesíthessék» (i.m. 164. 1.), tehát hogy az a demokrácia céljából elsősorban állampolgári nevelés legyen, a magyar állam a legnagyobb tökéletességgel hanyagolta el. Az ipari munkásság kihasználta a kedvező körülményeket és önerejéből emelkedett arra a fokra, hogy ma semmiféle az övétől idegen társadalmi osztály érdekeire nem használható föl, hogy céljától és irányától huzamos időre semmiféle kívülről jövő vagy belül támadó fondorlatok el nem téríthetik és hogy általában oly politikai és gazdasági szervezeteket létesített, amelyek gyöngeségük és fogyatékosságuk dacára is a legtökéletesebbek Magyarországon. Sok évtizednek kell elmúlnia és sok önfeláldozó munkának kell folynia, amíg a mezőgazdasági munkásság e fokra eljuthat.