Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ

KIRÁLY GYÖRGY: KÉT ADY-ANTOLÓGIA

- Ady Endre válogatott versei. Pallas kiadás. 1921. - Andreas Ady, Auf neuen Gewässern, Eine Auswahl. E. P. Tal Verlag. 1921. -

Éveken át hiába lestük-vártuk, hónapokkal megjelenése előtt parázs hírlapi polémia támadt körülötte, végre napfényre került a rejtélyes antológia, melyet még Hatvany Lajos rendelt meg s végül letagadhatatlanul rajta maradt Bangha páter keze nyoma is. Hogy milyen tág területen tapogatóztak a vélekedések, arra legjobb, ha csupán a szélsőségeket idézzük: volt, aki katolikus énekes könyvnek nevezte, és volt, aki kijelentette, hogy a legtökéletesebb Ady-antológia, noha a könyvet nem látta, s bevallotta, hogy Adyt sem ismeri eléggé (egyébként a legkitűnőbb Ady-imitátorok egyike). Most aztán, mint ilyenkor mindig, kiderült, hogy az igazság valahol a középúton van: a gyűjtemény elég változatos képet ad Ady költészetéről, már terjedelménél fogva is (másfélszáznál több verset tartalmaz), viszont elég távol van attól, hogy ezt a képet hűnek és tökéletesnek nevezhessük. S ez korántsem a szerkesztő, Dóczy Jenő hibája, aki el kell ismerni nagy gonddal és felelősséggel végezte munkáját, hanem valljuk meg őszintén, a kor bűne, a mai lezüllött, korlátolt magyar közvéleményé, mely lehetetlenné akarja tenni, hogy Adyt a maga igazi valójában láthassuk. El kell ugyan ismerni, hogy ma már a hivatalból tehetségtelen (az Akadémiától a Petőfi Társaságig ívelő) írókon kívül nincs, aki Ady nagyságát el ne ismerné, sőt szinte a modern irodalmi ízlés siboletjévé lett Ady neve azoknál is, akik valaha a nevetők és csúfolódók hadához tartoztak, természetesen azzal a képmutató sóhajjal: mily kár, hogy rossz társaságba keveredett, hogy tragikus sorsa éppen azok közé sodorta, akik saját fajának és nemzetének vesztét okozták - holott ha annak idején Rákosi Jenő vagy Tóth Béla félre nem ismerték volna tehetségét, bizonyára egy Gyóni Géza vagy legalább is Lendvai István lehetett volna belőle. Vagyunk azonban néhányan, akik mégis csak jobban örülünk annak, hogy versei nem Rákosi előszavával jelentek meg, s nem Tisza Istvánnak vagy Prohászka Ottokárnak ajánlotta, hanem Hatvany Lajosnak és Ignotusnak, sőt Jászi Oszkárnak és Garami Ernőnek, és fontosnak tartjuk azt, hogy költészetével a forradalom előkészítői közé tartozott. Nem vagyunk ugyan annyira elfogultak, hogy Ady politikai verseit a legjobbak közé sorozzuk, de viszont nem tagadhatjuk, hogy éppen annyira beletartoznak költészetébe és azt teljessé teszik, mint legszebb szerelmi költeményei, s Ady képe nem bontakozhatik ki csorbítatlanul egy olyan kötetből, hol A grófi szérűn vagy a Proletárfiú verse vagy a Márciusi naphoz című költemények hiányoznak. Mintha az Utca éneke (Az Illés szekerén), a Jövendő fehérei (Szeretném, ha szeretnének), Szent lélek karavánja (Magunk szerelme) című hatalmas ciklusai egyáltalán nem léteznének, az antológia hallgatag előkelőséggel elsiklik fölöttük.

Nagy hibája a gyűjteménynek, hogy a költeményeket időrendben közli; ennek csak olyan költőnél van értelme, kinél határozott fejlődés vagy a stílusnak és felfogásnak különös változása vehető észre. Ady azonban - két első, jelentéktelen vidéki kötetét nem számítva - az Új versek-kel mint bevégzett, kész, nagy költő lépett föl, kinél egész haláláig sem emelkedés, sem hanyatlás nem tapasztalható. Viszont Ady minden köteténél rendkívül vigyázott arra, hogy meglegyen a belső kompozíciója, a költemények ne összevissza, az időrend véletlene szerint kövessék egymást, hanem hangulatuk szerint ciklusokra osztva, jól megválasztott, szuggesztív címekkel, úgyhogy az egész kötet a zárt műalkotás benyomását keltse. Ezt kellett volna az antológiában is követni, ez azonban a költő eljárását annyira sem respektálta, hogy még az egyes köteteken belül is teljesen fölzavarta az eredeti sorrendet (kivált a Vér és arany-ban) s így tárgy és hangulat szerint a legszeszélyesebb és legtarkább egyveleget nyújtja, valóságos olla potrida.

Az egyes költemények megválogatásával sem vagyok különösen megelégedve. Igaz, hogy ez ízlés dolga, mindenkinek megvannak a maga kedves versei, miket föltétlenül látni szeretne, de így sohasem lesz gyűjtemény, mely mindenkit ki fog elégíteni. Mégis vannak versek, melyek annyira összenőttek Ady nevével, hogy semmiképpen ki nem maradhatnak egy olyan gyűjteményből, mely a mai viszonyokhoz képest is lehetőleg hű képet akar adni a költőről; íme csak egy futólagos kis lista: Mert engem szeretsz, Tüzes seb vagyok, Az én mennyasszonyom , (Új versek), Szent Margit legendája, A Zozó levele, Mária és Veronika, Dalok tüzes szekerén, Maradhatsz és szerethetsz, A bélyeges sereg (Vér és arany), A nagy cethalhoz, Magyar jakobinusok dala, A te melegséged, Nem jön senki, A fontaineblaui erdőben, Magyar fa sorsa, A lelkeddel hálni, Én régi mátkám (Az Illés szekerén), Esze Tamás komája, Két szent vitorlás, Hágár oltárán, Kató a misén (Szeretném, ha szeretnének) stb. Az egyes kötetek anyaga is igen egyenetlenül van fölhasználva; amilyen gazdagon reprezentálja az első köteteket az antológia, annyira elhanyagolja az utolsókat, kivált a Magunk szerelme és a Ki látott engem? alig jutnak szóhoz. S ha már benne vagyunk a megrovásban, nem mulaszthatjuk el megemlíteni, hogy a könyv kiállítása sem megfelelő, kivált az illusztrációk reprodukálása rendkívül gyarló, néha vetekedik a legutolsó kalendáriumi olcsó szitanyomatokkal, nem tudom Jaschik Álmos meg fogja-e köszönni. A kötet egyetlen érdeme a költemények gondos szövegközlése, a filológiai hűség, melynek még a legkisebb sajtóhibát is sikerült kiüldöznie.

Külső kiállításban annál tökéletesebb Ady verseinek német fordítása, mely Franyó Zoltán és Heinrich Gerhold munkája, míg a kötet kiadása Hatvany Lajos érdeme. Finom metszésű Didot-betűivel, a költemények tág és arányos elosztásával a legszebb Rohwolt-féle Drugulin-nyomtatványokra emlékeztet, tartalmi elrendezése is egészen stílszerű, a költemények hangulati ciklusokra tagolódnak találó címekkel egészen Ady modorában (Gottsuchender Lärm, Der ungarische Fluch, Die Goldstatue der Leda, Paris: mein Bakonyerwald, Unser Herr, das Gold, Der Urbösewicht, Die rote Sonne, Tolle, tödliche Nacht), a verseket a Magyar Pimodán vezeti be és Hatvany finom utószava, néhány szellemes jegyzet zárja be, egyszóval külső formában teljesen Adyhoz méltó és Ady szellemét visszatükröztető antológiát kaptunk, de ezzel aztán el is mondtunk minden jót róla, mert a fordítás maga a leggyöngébbek és legegyenetlenebbek egyike. S tulajdonképpen azt sem tudjuk, kit terhel érte a felelősség? Az utószó csak annyit árul el, hogy Franyó Zoltán megkezdte és abbahagyta a munkát s egy Heinrich Gerhold nevű ismeretlen, aki magyarul sem tud, végezte be. Franyó Zoltán nem egyszer bizonyságot tett műfordítói tudásáról és készségéről, legutóbb is egy sikerült Baudelaire-kötettel ajándékozott meg bennünket, nem hisszük tehát, hogy ő a legkisebb mértékben is vállalná azt a munkát, melyen egyébként is határozottan meglátható a két különböző és értékben eltérő kéz nyoma. Egész sikerült, találó költemények és részletek kerülnek elő helyenként a lapos és silány banalitások özönéből és főként a verselési technika különbsége árulja el, hogy a kontár mellett a művésznek is volt része a fordításban. Ha néha-néha fölcsillan Adynak egy nagyszerű és furcsa ríme a német szövegen keresztül, annál primitívebb a rímtechnika általában; egy-egy lapos, könnyen rímelhető infinitivus kedvéért képes a módbeli segédigék egész hadát beiktatni, pl.

Sárga ákácok bánatos zápora
Veri az arcom

Gelber Akazien schwermütige Last
Muss mich erdrücken

vagy

Lentről nézem szent terebélyed
Piros csodákkal rakott élet

Ins Urgeäst muss ich dir sehen,
Wo roter Wunder Dolden stehen.

Szegény Ady! A rím kedvéért mi mindent muszáj neki!

De ez még semmi. Se szeri, se száma azoknak a példáknak, hol Ady szenvedélyes, gyötrődő vergődéséből a legnagyobb meglepetésünkre a legkedvesebb, önkéntelen humor fakad. Íme egy klasszikus példa:

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Blume blieb auf dem alten Kanapee,
Das ich wild umarme in tiefstem Weh,
Das ich wild umarme in tiefstem Weh.

Ó vé és kanapé, igazi Mikosch-hangulat a kis hotelszobában!

Vagy mit szóljunk ehhez a kedélyes kávéházi jidlizéshez:

Umarmung sollst du mir bereiten!
Vom Brot hängt ab das Heil und Leben,
Oh weh, wir leben böse Zeiten.

Szeress engem s ölelj át, szépen,
Mi, hajh, cudar világot élünk
S kenyértől függ az üdvösségünk.

Fokozzák lépten-nyomon ezt a komikus hatást a nehézkesen kicirkalmazott fordulatok, a folytonos, döcögő participiumok; «werden uns erreichend nie ergreifen», «deine Liebe soll mich wegliebend von den andern tragen», úgyhogy az embernek néha kedve volna Heine Atta-Troll-jából közbekiabálni.

Sehr schlecht tanzend, doch Gesinnung
Tragend in der zottigen Hochbrust,
Manchmal auch gestunken habend,
Kein Talent, doch ein Charakter!

De nem szaporítom a példákat. Ez bizony elvetélt munka és csak azon csodálkozom, hogy Hatvany Lajos képes volt a nevét odaadni hozzá. Azt sem értem, miért mondja az utószavában: «Hier erscheint zum erstenmal eine Übersetzung dieses Dichters»? Talán elfelejtette, hogy létezik egy Horváth Henrik nevezetű szerény, de elsőrangú műfordító, akinek már 1908-ban jelentek meg Ady-fordításai a Bethge-féle antológiában? Én csak abban bízom, hogy az a maréknyi Ady-fordítás, mely a Neue ungarische Lyrik-ben megjelent, s melyet sajnálok a Heinrich Gerhold művével egy lapon említeni, már annyira bevéste a német közönség tudatába Ady igazi karakterét, hogy azt onnan egy egész kötetre való legújabb bécsi műfordítás sem tudja kikoptatni.