Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ
Betegen, alvástalan fekszem kilencven napja, éjfélutánokig s még mindig nem tudok magammal foglalkozni. Ha szememet lehunyom, fáradtan és az erek dagadt sajgását lesem, akkor is sietek másra gondolni. Lelkeket, pozitívumokat, idegen életeket.
Ha önmagam figyelő őrszeme volnék, most naplót írnék.
Így csak jegyzeteket jegyzek föl margókra az éji lámpa halvány fénykévéjében.
*
Laodameia
Még most is a régi érzés zsibongat végig Babits nyelvének e tavaszi friss szelétől, amely kisöpri a klasszikus irodalom dohosságát. Az iskola pállott nyelve után, a latin, görög klasszikusok «puska» szaga után élet és pezsgő friss élet: görög szójegyek alatt.
A szépművű ódon csészékben eleven új bor. Ó Prótesiláos, aki elsőnek pattansz ki a partra, mert:
«Benned ég a tűz, ösztönöz
és úgy nevezed: dicsőség»
«e tűz gyujtja a bűnt, gyujtja a háborút.»
«S téged nagyszerű bűn, nagyszerű háború
meg nem tagadunk örökké.»
A fiatal bor tavaszi erjedése ez a klasszikai darab: forradalom: a természet erőinek harca a becsületért, igazságért, a művészetért.
*
A kiáltásba kitörő fájdalom, már öröm; a szavakba ömlő tehetetlenség már erő; a megjelenő Semmi, már Valami: a Tóth Árpád siráma «Az öröm illan», már a megrögzített, a szépség szárnyán itt táncoló, a versekbe fűzött drága gyöngysorrá vált szegénység, szomorúság és tűnődés soha el nem illanó öröme.
*
«Ketten mentek egymás mellett
ketten, lelkek életén túl.
Szól az egyik: így nem hallom
gondolkozzál hangosabban.
Szól a másik: ne is halld meg,
majd csak sírok csendesen.»
E titokzatos dialóg örökös a férfi lélek s az asszonylélek között.
A
Ez a könyv igen, ez a Százarcú Szerelem vágya, epedése, küzdelme, jajja a Nő szívében. Megdöbbentően Nő. A küzdő kézre esküvő, tenyérbebújt ijedtszívű madár dalai ...
*
Kéjben fogant, teherben tömörült, kínnal kiszült lények, élők, mint az Ember, a
*
Ifjúságom legmélyebb emlékéhez menekültem: Shakespeare Athéni
Bizonyára ez a legtipikusabb Shakespeare darab: feszültsége nem kisebb, mint a Machbeté, III. Richardé, nagyobb mint a Hamleté. S témaköre, az embergyűlölő nemes lélek problémája szélesebb, mélyebb, mint egy valamely mégoly emésztő szenvedélyé is.
De ma, Timonon keresztül kitisztult bennem valami, ami régen kínoz, ifjúságom óta, valahányszor Shakespeare-t olvasom.
Sokszor gondoltam arra, hogy mégis-mégis lehetetlen, hogy az a vadorzó írta e darabokat: de holmi lélektani ok mégis amellett szól, hogy csak civilizálatlan barbár írhatta őket: Shakespeare-nek közös vonása tragikai hőseivel, hogy soha nem rendül meg önbizalma, kitűzött célban s a végrehajtás akció-jogosultságában való hite. Csak egy vadember bír ekkora kezdőenergiával, amely végig s egy életen át hajt, az indulás hevességével.
A Shakespeare hősei nem tragikus hősök, hanem tragikai hősök.
Nem emberek, hanem elgondolások, koncepciók, kompozíciók.
Timon, Lear király, Othello, Machbeth, III. Richard, figurák, nem élő emberek; az élet gazdagságával, színével, nyűgeivel, bajaival, kínjaival, hanem egy határozott lelki vágányon futó figurák: elgondolások, agy produktumok, akik sohasem éltek, hanem magukban, mint fókuszban felgyűjtik az odatartozó karaktervonások erdejét.
S ezzel Shakespeare egy rendkívüli, egy napóleoni hódító lendülettel megteremtette s 300 éve megszabta a színpad művészetét, de el is ugrott az élettől. A shakespearei színpad egy deszkákon nőtt művészet, amelynek csak érintkezési pontjai vannak, az élettel, amelyből merít, de az élettől elszakadtan, magában nő s virágzik ki fantasztikus önlétté.
A kiindulási pontja: az egyén fölfedezése. Az egyén számtalan alakban pattan elő. De a társadalmi, családi, emberek viszonylatából előálló problémákig nem nő ki. Igaz, az egyén, keze közt úgy is sok mindent érint e viszonylatokból, de egyénen túli probléma nem kelti föl alkotó érdeklődését.
Az Ego-nak ez a művészi, sőt mesterségbeli túlzsúfoltsága idézi elő a dikció hallatlan és állandó bőségét: hol volt élő ember, aki néma s megdöbbent szerelmét Romeo szóáradatával fejezte volna ki; elnémító, elkeserítő dühét a Timon szóförgetegével okádja elő; asszony, aki Volumnia áradatát, mely mindent megcsúfol amit az asszonyokról tudunk.
De Shakespeare-nek a valóság nem fontos, neki fontos a színpad. Minden halmozva, kizsigerezve, semmi soha nem zavartan, tétován. Itt a hős hős, a fösvény fösvény, a bősz apa bősz, a szerelmes szerelmes, a dühös dühöngő, a nemes nagylelkű, a ravasz feneketlen, a viccelő viccrakéta, a Hamlet haláláig Hamlet s Timon a síron túl is Timon.
*
Visszajár egy nyári emlékem, kéziratban olvastam
Tersánszky a mi társadalmi életünknek egy olyan mély rétegét tudja: a kisváros züllölt salakját, hogy páratlan ez egzotikus életsorsok igazságában.
*
Epitáfiumra pályázik Gerlemadarával
*
Az asszonyi lélek, az emberi lélek megkísértése a pénz által:
Füst Milán bányász, aki csákányával a pszichikai igazságok aranyerei után kutat: már tartja a telért és egyre dúsabban aknáz.
Nincs senki irodalmunkban, aki az ő kincses hegyeit már furkálta volna: maga fedezte fel s maga bányássza ki a maga Kálvária-Kupját. Már nyakig áll a hegyben és egyre szebb és egyre finomabb kincseket lel.
*
Két év óta etnáz, tombol, harsog: mint a lelkiismeret a
*
*
Az ország ájult élete: fölsikoltás «egy szó nyilallott ...
Félisten születés» ...