Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XX.

Ezt az arcot vette magára a vacsoránál. Egészen kikapcsolódott a társaságból. Különben is az egész vacsora alatt a báró beszélt, olyan ember módjára, aki nem sokat törődik hallgatóival, csak azért beszél, hogy az idejét töltse és a máján könnyítsen. Mossóczy ránézett a kis báróra: tátott szájjal, elragadtatástól sugárzó arccal hallgatta apja fecsegését a budapesti társaságbeli dolgokról, a mágnási és a színházi chronique scandaleuseről. Aztán ránézett a bárónéra, az ő arcán is nem ugyan elragadtatást, hanem élénk érdeklődést látott, érdeklődést az elbeszélt dolgok iránt, de az elmondó személye iránt is. Még a baroneszka is feszülten hallgatott, mintha értené a dolgokat?! Ők hárman most itthon voltak, az ő saját kasztjuk tónusában, a maguk különleges témái közt, Mossóczy teljesen feleslegesnek érezte magát, ha akart volna se tudott volna a beszélgetésbe beleelegyedni. A báróék egy kerítésen belül voltak, amelyen ő kívül állott és szabad volt rajta bekukucskálni, akár csak mikor, mint kis diák nézte kívülről a katonatisztek és hölgyek tenisz játékát. Érezte néha magán egy pillanatra a báróné pillantását, ez a pillantás közömbös, derült, minden személyes háttér nélkül volt, mintha csak valami bútordarabra esett volna. Mossóczyt nagy szomorúság lepte meg, rettenetes egyedül valóság, elhagyatottság érzése, sohasem érezte magát ennyire árvának, mint ebben a társaságban, amelytől teljesen elszakadt. A bárót annyira idegennek érezte, hogy oda sem tudott figyelni a beszédjére, Sanyi bárótól is elhidegedett a sárgarigó-jelenet óta s a fiú is éreztette vele hidegségét, a bárónét végtelen messze látta magától, igazi valója mintha csak álmok emléke lett volna s aki itt jelen van, csak a külső maszkja lenne annak a bárónénak, akivel a nyarat együtt töltötte. Szerette volna a fejét odanyomni az asztalhoz és úgy leborulva búsulni, egyszer egy pillanatra le is könyökölt és tenyerébe támasztotta homlokát, aztán hirtelen észrevette magát, érezte a báróné gyors, energikus, dirigáló tekintetét és szégyenkezve egyenesedett ki ültében. Ez a tekintet árulta el neki, hogy a báróné gondol mindenre és résen van. Minden erejét megfeszítette, hogy el ne árulja magát.

Vacsora végeztével a báróné felkelt és utána a többiek is. A báró kezet csókolt feleségének és egy bizalmas pillantást vetett rá, melyet a báróné egy könnyű mosollyal viszonzott. Mossóczy megértette a pillantást és még jobban elszomorodott. A kis báró is álmos volt már, ő is elköszönt. Így akart tenni Mossóczy is, de a báró ott tartóztatta.

- Ne siessen, Mossóczy úr - mondta barátságosan - igyunk még meg egy pohár bort.

Mossóczy nem mert ellenkezni. A báró most elővett egy hatalmas nagy szivart, nagyon gondosan levágta a végét, rágyújtott. Mossóczynak cigarettát adott és töltött neki a borából.

- Nem iszik? Dehogy nem iszik! Meg kell tanulni bort inni! Micsoda ember, aki még bort sem iszik!

Mossóczy egész ittléte alatt tartotta magát az első napon tett kijelentéséhez, nem ivott egy korty bort sem. Most mégis ivott, az első poharat kihajtotta egészen, miután a báró koccintott vele.

- No, látja, hiszen tud maga inni, csak akarni kell - mondta a báró jóakaratúan és újra töltött neki. Mossóczynak nagyon ízlett a bor, mi tagadás benne, szerette, most annál jobban, mert rég nem volt benne része. Eszébe jutott, mit mondott azon az első ebéden a főmérnök és most ő maga is szamárnak mondta magát, hogy nem ivott ebből a pompás finom borból.

A báró meg elkezdett beszélni. Nem azért, mintha érdeklődést akart volna kelteni Mossóczyban, hanem csak szükségét érezte, hogy beszéljen és ehhez mégis csak kellett neki partner. Közlékeny, fecsegő ember volt és elvégre az üres széknek még sem beszélhetett. Közben sűrűn töltögetett magának is, Mossóczynak is, mikor az egyik üveg elfogyott, bontatott az ajtónál bóbiskoló inassal másikat. A politikát magyarázta Mossóczynak, most már nyíltan beszélt a bukásáról, igyekezett - mintha maga előtt keresne igazolást - bebizonyítani, hogy neki volt igaza, a miniszter azért ejtette el őt, mert érdekelve van a bankoknál, amelyek érdekeit sértette az ő intézkedése, pedig az megfelelt a közérdeknek és így tovább. Mossóczy most nagyon kicsinynek érezte ezt a nagy, vastag, előkelő embert, a beszédje úgy hatott, mint egy elbocsátott cseléd pletykázása. Nem is nagyon érdekelte, azt gondolta magában, hogy hát ezek az előkelő nagy urak is csak olyan kicsiny, hitvány emberek, mint akiket eddig ismert csak a pozíciójuk, a születésük, a vagyonuk mutatja őket különbnek. A báró beszédéből nem kapta egy művelt, okos, horizonttal bíró ember benyomását. Hát ilyen egy híres politikus? Szinte megvetette magában, amint ült előtte és hallgatta a mind borosabbá váló beszédét. Azután a báróné jutott az eszébe - bolond ez a báró, hogy így fecseg és iszik ővele, mikor két ajtóval odébb egy ilyen asszony várja. Már ő is erősen érezte a bor hatását, alig bírt a báró beszédére figyelni.

Kiürült a második palack is és a báró felállott.

- No hát, Mossóczy úr, mára elég volt, tegyük el magunkat holnapra. Egészen jól elbeszélgettünk, úgy-e?

Kezet nyújtott és kiment. Mossóczy is behúzódott a szobájába, kicsit szédült a bortól, kinyitotta az ablakot, kinézett rajta egy darabig, majd levetette a kabátját, mellényét és ledobta magát az ágyra. A halántékában erős lüktetést érzett, kábult volt a bortól, nehéz, rosszízű félálomba merült hamarosan. Valami nagyon kellemetlen álma volt, mikor felébredt, maga sem tudta mi volt, csak a rossz, keserű szájíz maradt utána. Felkelt, megmosdott, belemerítette fejét a hideg vízbe, ettől egy kicsit megenyhült. De nagy nyugtalanság gyötörte, járkált a szobában, próbált cigarettázni, nem ízlett, próbált olvasni, nem értett a könyvből egy mondatot sem. Újra lefeküdt az ágyra és egy darabig gondolattalan, fásultan nézet fel a plafonra. Aztán a gondolatai kezdtek alakulni, előbb homályos foszlányok szállongtak körülötte, majd lassanként képekké alakultak, amelyek gyorsan váltakozva száguldottak el előtte. Valami erős, fájó érzése volt, nem tudta mi, lassanként rájött, hogy a szíve fáj. Hát ez az a fájó szív - gondolta és versekre gondolt, amelyekben szívfájdalomról van szó.

Aztán egyszerre egy nagyon erős kép nyomult elébe. A báróné, amikor először bejött hozzá ebbe a szobába. Olyan eleven volt ez a kép, hogy felnézett az ajtó fölé, vajon igazán ő van-e itt. Rettenetes vágy fogta el, düh a báró ellen, mindenki ellen, az egész világ ellen, általános lázadás. A báróné képe azonban előtte volt folyton, amint sötétszínű ruhában előtte áll és ránéz különös tekintettel, elmosolyodik és lassan leereszti magáról a sötét ruhát. Vakító fehérség tűnt elé, nem is tudta, a fehér alsóruha ragyogása-e, vagy a testé. Belefúrta a fejét a párnába, de a fehér kép így is előtte volt, nem a szemével látta, hanem a gondolatával. Sokáig feküdt így reszkető epekedéssel, aztán felkelt, álmatag mozdulatokkal kiment a szobából, végig a folyosón, mint az alvajáró, nem is tudta, mit akar, hova megy, csak megállott a báróné lakosztályának az ajtaja előtt. Itt lekuporodott, hang nélkül, könny nélkül, fuldokolva sírt. Kuporgott a küszöb előtt, mint egy kutya és egész csöndesen, alig hallhatóan szűkölt kínjában.

Erős, asztmatikus köhögés hallatszott ki a lakosztályból. A báró köhögött és Mossóczy megállapította, hogy a köhögés nem a budoárból hangzik, amelybe az ajtó nyílt, hanem a hálószobából. Nagy ijedség fogta el, mintha a báró jönne és elébe nyitná az ajtót. Felugrott és gyáván, fejét lesunyva, csaknem futva sietett be a szobájába. A foga vacogott a láztól. Úgy ahogy volt, félig levetkőzve levetette magát az ágyra, magára húzta a takarót és eloltotta a lámpát. Halálosan fáradt volt, nagyon betegnek érezte magát. Utolsó gondolata az volt, hogy úgy is elmegy innen, nem holnapután, ahogy tervezte, hanem holnap, nem marad itt többé. Aztán elaludt, fáradtan, összetörten, mélyen elmerülve az álom enyhítő sötétségébe.