Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Hevesy Iván: Katakombáktól a Dadá-ig

Hevesy Iván: Katakombáktól a Dadá-ig
III.

A társadalmi formának és a művészi formának szétválaszthatatlan, belső azonossága mint magától adódó következményt rejti magában a két forma evolúciójának szétválaszthatatlan, belső párhuzamosságát. A vázlatos történeti áttekintésnek éppen ezért csak dokumentálnia kell ezt az azonosságot és párhuzamosságot. A keresztény társadalom és művészet így és így fejlődött ki és hanyatlott le: ez egy önmagában konstatálható igazság, amely - most fordítva - dokumentálja, hogy a társadalmi és művészi forma lényegükben azonosak, illetve azonos gyökerűek. És ezt megmutatja más kultúrák története is, például az antiké. Az antik kultúrának világnézete, etikája és társadalmi formája nagyon eltér a középkoritól és nagy eltérést mutat a két kultúra fejlődése az egyes fázisokban, a kialakulás és a destrukció megjelenési formáiban is. Nem tér el azonban a lényegben: ott is kialakult egy etikus, kollektív szellem, amely azután etikátlanná, individualistává és naturalisztikussá bomlott. Ezt az emelkedést és dekadenciát ott is szorosan követte a művészet vagy helyesebben abban is ugyanúgy végbement a kifejlő és hanyatló folyamat. Kezdetén az archaikus görög korban a művészet primitív formát mutatott és egyetlen célja a vallásos szuggesztió volt. A kultúra hanyatlásával ott is naturalisztikus gazdagodás állott be, amelyet az első nagy ellenlökésben, Perikles korában, a mi reneszánszunkhoz nagyon hasonló, egy már érzékies és naturalisztikus de még sok ideális szellemet és komponáló erőt mutató, esztétikailag tökéletes művészet váltott fel. Ennek felvirágzása után azonban fel nem tartóztatva folytatódott a dekadencia, vált a művészet naturalizmussá, amely azután éppúgy, mint a tizenkilencedik században, a bomlás végső következményeképpen tiszta impresszionista-hedonista művészetben olvadt fel. Az antik kultúrának ez az individualista és impresszionista felbomlása főként Alexandriában és a késő római birodalomban érte el legmélyebb fokát.

Vallásos szuggesztiót szolgáló primitív ideális művészet: ez jellemzi a kultúrák első, felemelkedő korszakát. Individualista hedonizmust kielégítő, érzéki és materialista szellemű impresszionizmus: ez jelzi a kultúra dekadenciáját. biztosabb jelzői ezek a kultúrák életkorának és vitalitásának, mint akármilyen egyéb társadalmi megnyilvánulás, mert mindig megmutatják, hogy a hullám emelkedőben van-e vagy süllyedőben.

A kultúrának különböző fajokban reinkarnálódó hullámai egybekapcsolódásuknál, érintkezésüknél nem mutatnak egymásután lendült folytonosságot. Éppen mivel az új hullámot új faj kezdi, a kezdet: formátlanság, anarchia, úgy amint formátlanságba süllyed a vég is. De a kezdet anarchiája a bizalom és erő bölcsője, a vég anarchiája pedig a nihilizmus és fáradtság koporsója. Így indult el a kisázsiai partokról az antik kultúra egy friss faj bizalmával és erejével, hogy a késő görög és késő római fáradt pesszimizmusba fulladjon, miután halódva végigélte az individualizmus és impresszionizmus minden keservét és feledtető mámorát és így indult el a ma már pesszimista anarchiában fuldokló keresztény kultúra a diadalmas katakombákból, hogy most a lelökött isten helyére a DADÁ-t, az önmagáért, önmagában való örök Zűrzavart tegye az élet egyetlen, értelmetlen értelméül.