Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Hevesy Iván: Katakombáktól a Dadá-ig
Egy faj életenergiáját, teremtő erejét nem abban nyilvánítja meg legjellemzőbben, hogy mennyi kiváló, nagy egyéniséget tud kiemelni önmagából, hanem hogy mennyire tudja energiáinak koncentrálásával önmagát organikus, egységes rendbe szervezni. Más szavakkal: egy faj életképességét az mutatja, hogy mily erejű benne az etikai, a kollektív szellem, milyen mértékűek államalkotó képességei. Az etikai erő, az energiák koncentrálni tudása formát teremt, sajátságos és egyedüli formát, amelyben a faj élete kifejődhet és kiteljesedhet. Az első, kezdetleges és formátlan korszakban a fajnak ez az építő ereje csak lappang és vitalitás inkább csak a szívósságban, szaporodásban és az aktív, de formátlan erőkifejtésekben nyilvánul meg. A második stádium, a tulajdonképpeni kultúra első fele, amikor a faji energiák kollektív összesűrűsödésével kialakul egy folyton tökéletesebb és egységesebb társadalmi rend. Ebben a felfelé haladó folyamatban a nyers faji energia és a formálódó etikai tendencia kölcsönös hatással fejlesztik egymást. A faji energiák erősödése gyarapítja a formáló, etikai erőt, ez viszont, azáltal, hogy formál, lehetővé teszi a lappangó faji erők felszabadulását és akcióba lépését. Az energiák életének harmadik, az architektonikus kultúrának második fázisa a koncentráció szétomlása, az energiák gyöngülése és ezek következményeképpen a formák szétesése, amelyet a kultúrának a bukása követ.
A két nyugati kultúrforma, a görög-római és az ezt felváltó keresztény-feudális árja-kultúra igen gyors fejlődésű és erősen dinamikus. Mindkettőnek a kultúrák életében aránylag rövid idő, másfélezer év volt az élettartama, kifejlődésének és lehanyatlásának az ideje. A tetőponton egyikük sem állott meg: még ki sem fejlődtek egészen, már bomlásnak is indultak. Ebben a gyors, dinamikus lendületben különböznek a nyugati kultúrák a keletiektől, melyek lassúak, statikusak, a tetőponton hosszasan stagnálók.
A nyugati kultúrák evolúciója tehát ebben áll: gyorsan, néhány század alatt kialakul egy forma, hogy ugyanolyan gyorsan felbomoljon. A forma létrehozói és mozgatói a morális, kollektív erők. A forma lényegében egyetlen és szellemi és semmi egyéb, mint egy kollektív építési módnak a belső struktúrája, az erők egymásba kapcsolása a maximális eredmény érdekében. forma egyetlen, de megnyilvánulási arca többféle, amely mind ugyanazt az etikai lényeget tükrözi. Az egyik arc: a társadalmi forma: az Állam, a morális szisztémának egyik megnyilvánulási képe. A másik: a Művészet, amely egy tekintetből absztraktabb és szellemibb, mint a társadalmi forma, mert tartalma ennek tartalmához úgy viszonylik, mint az ige hirdetése az ige megvalósításához. A hirdetés: a Művészet, a megvalósulás: a Társadalom. Más szempontból viszont, az érzéki informálódás, a kifejezés szempontjából a Társadalom formai tekintetben csak relációk összessége, rendszere, míg a művészet az etikai viszonylatoknak szimbolikus testet öltöttsége.
Az etikai rendszer két képe: a társadalmi forma és a művészi forma egyazon lényeget reprezentálnak, tehát evolúciójukban is elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva. Egy közös forrásból, együtt indulnak el, együtt fejlődnek ki és halnak lassan el. A társadalmi forma minden fázisával egy időben a művészi formának is egy új alakja bukkan fel. És amint a társadalmi formálódás fejlődésének a vonala sem mutat zökkenő nélküli egyenes felfelé emelkedő vagy lefelé haladó irányt, úgy a művészeti formáé sem. A társadalmi forma kialakulása nem halad biztos és határozott úton, hanem mint általában az élet evolúciója, sok erőpazarlással járó, tapogatózó kísérletekkel. Nem szépen elgondolt, tiszta pályán tör előre, hanem a kényszerűségek és szükségszerűségek szűkítő gátjaival összeszorított mederben. Maga a forma is mindig kényszerűségből születik meg. Az őslényeg a formátlanság, éppúgy mint az élet alapjellem-vonása is az anarchikusság. Ezt az élet lényegéből következő anarchiát megkötik, korlátozzák a szükségszerűségek, amelyek onnan erednek, hogy az emberek az együttélés miatt s az együttélés érdekében kénytelenek lemondani egyéni szabadságuk jó részéről. Megcsonkulnak az egyének, hogy egy együttes, kollektív életre összpontosítsák erejüket. A kollektivitás szisztémája a forma, mint a szűkítés és koncentrálás eredménye. A formátlan csordaélet nem adhat maximális kiélést, mert a sok egymást keresztező egyéni élet folytonosan súrlódik és lemorzsolja egymást. És így az életet sem az egyén, sem az összesség számára nem tudja tökéletesíteni. A társadalmi forma, mint szigorú korlátozás szintén lehetetlenné teszi az egyéni élet teljes kiélését, de mivel a korlátozásban szisztéma van, amelynek eredményeképpen a kiélhetőnek hagyott energiák összpontosulni tudnak, kevesebb energia fecsérlődik el a faj életében befelé és így a faj akcióképessé, teremtővé válik. Kollektivitás, etika, forma - mindhárom szó egyet jelent - látszólag ellentmondó erők az élet kaotikus ősalakjával szemben, mégis az életnek tökéletesedését, a lehetőségekhez képest maximális kiterjedését jelentik.
A kollektivitásnak, a formának kifejlődése, éppen mivel akadályok legyőzésében és kényszerítő erőkhöz való alkalmazkodásban áll, nem is lehet egyenes, sima menetű, a formára, akár mint társadalmi organizációra, akár mint művészi kompozíció-formára gondolunk. De a zökkenők és visszaesések dacára viszont az volna a logikus, hogy azért a fejlődés vonala általában folyton felfelé haladjon, mivel az életorganizáció tökéletesedésének határa, legalább elvben, nincsen. Hogy az nem így van, legalább is a nyugateurópai kultúrák életében nem, annak oka az, hogy a koncentrálódásra képes faji energiák egy bizonyos idő múlva elgyengülnek és így a keret, amelybe az egyedeket összefogták, lazulni kezd. Ezt a lazulást még egy nagyon fontos körülmény is elősegíti. Minden faj kultúrájának egyetlen sajátságos etikai gondolat, etikai szisztéma az alapja és jellemzője.
A szétomlás, a hanyatlás éppúgy nem történik egyenes vonalban, mint ahogy nem volt egyenes vonalú a felemelkedés sem. A bomlasztó erőkkel szemben, megérezve a veszedelmet, összeszedi néhányszor a faj minden erejét és reakciós ellenlökésekkel próbálja megállítani vagy legalább is késleltetni a hanyatlást. De ezek a reorganizációs kísérletek folyton gyengülnek és folyton kisebb eredménnyel járnak: a kultúra feltarlózhatatlanul halad a teljes széthullás felé.
Még egy dolog akadályozza meg, hogy egyetlen folytonos vonalban mutatkozzék a kultúra kifejlődésének az iránya. A faj nem egy nációra vonatkozik, értelme egyetemesebb összefogású. Miként a nyugati keresztényfeudális kultúrát az árja faj alkotta meg, de e fajnak sokfelé differenciálódott ágról vettek részt benne: a különböző germán és latin fajok. Ezek mindegyike más időben képviselte a faji energiák maximumát, a fejlődést a saját területén mindegyik eltolta és nüanszírozta. És azért, ha az árjakultúra fejődési vonalát részletesebben akarjuk vizsgálni, akkor ezeknek a faj-részleteknek a szerepére is erősen tekintettel kell lennünk. Lényegében és általánosságban természetesen mindez nem befolyásolja a kultúrák fejlődésének nagy vonalakban bemutatott képét: hullámzó vonal halad felfelé, mely szintén hullámozva lefelé hanyatlik.
Az evolúciónak ez az egész vázolt menete minden változtatás nélkül érvényes természetesen nemcsak a társadalmi formára, hanem a művészi formára is. Érvényes volna akkor is, ha a művészetet a társadalom életével szemben szekunder jelenségnek tartanánk, de kétszeresen érvényes így, amikor tudjuk, hogy a primer az etikai szisztéma, amelynek Művészet és Társadalom két egyenrangú, de egymással belső azonosságban élő megnyilvánulási formája. Egyik tükrözi a másikat és az egyik története implicité magában rejti a másiknak a történetét is.