Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám

Szívós Zsigmond: Üvegszemek

- Dráma egy felvonásban -

Játsszák:: Egy asszony, egy férfi és egy vakember

A szín: Majdnem olyan, mint egy leányszoba. Talán puhább és színesebb. Egy ajtaja és egy ablaka van.

Az asszony: Egy kereveten hever. A szomszéd szobában üt az óra. Hét óra. Te. Te! Csókolgatja a férfikezeit.

A férfi: Te! Mellette ül. Egészen ráhajol: Szeretlek.

Az asszony: Nem bír magával. Boldogan nevet.

A férfi: Gyorsan és ijedten szájára teszi a tenyerét.

Az asszony: Megijed. Szájához húzza a férfi fejét. Halkan és igen forrón susog: Akkor is épp hét óra volt... mikor először itt ragadtál. Emlékszel-e? Nem is tudom, miért? Akkor még nem ezért! Csak úgy. Csicseregve nevet: Csak úgy.

A férfi: Minek emlegeted?

Az asszony: Nagyon szeretlek. És olyan jó emlékezni azóta. Tőle már elbúcsúztál. Bejöttél. Miről is beszéltünk? Igen...

A férfi: Egészen elsötétül.

Az asszony: Ráragyog: Az idő eltelt. Ő bejött. Megkérdezte, van-e itt valaki. Én. Én! Alattomos-huncutul felnevet: Én eltagadtalak.

A férfi: Felejteni szeretne. Ráborul. Csókolja: Ne! Ne!

Az asszony: De igen! Azelőtt sose kérdezte. Épp akkor este. És akkor még semmi oka sem volt, hogy gyanakodjék. Igenis eltagadtalak.

A férfi: Szegény.

Az asszony: Igen. Akkor is haragudtál. És azóta is. Ne is tagadd. Ma is haragszol majd. De letagadlak! Szenvedélyesen átkarolja: De letagadlak!

A férfi: Elterül a villogó karok között.

Az asszony: Forrón. Emlékezéssel: Mi a gyönyör? Ezt akkor éreztem először. Mikor ő idebent volt. És te is. Mi! Mi ketten és ő!

A férfi: Az asszony ölébe süllyeszti fejét: A gyönyör öntudatlanul-mély emlékezés.

Az asszony: Lehet. Akkor a biblia jutott eszembe. Féltem. Úgy ült itt. Ilyen mereven. Mintha nem is vak volna...

A férfi: Te!

Az asszony: Hebeg:Hanem láthatatlan! Féltem. Úgy rémlett, lát. Nevet: úgy-e bolondság?

Vadul csókolóznak.

Az asszony: Akkor éreztem először úgy... hogy meztelenek vagyunk.

Forrón összesimulnak.

Az asszony: Talán nem is egyéb a szerelem... szenvedélyesen: Csak érezni, hogy meztelenek vagyunk és... hogy valaki... néz bennünket, de nem lát!

A férfi: Talán ez a mienk. Hagyjuk. Hagyjuk. Csacsi.

Az asszony: Miért?

A férfi: Mert. Csókolja: Mert... nem érzi?

Az asszony: Felriad: Mit?!

A férfi: Csendesen: Hogy ez istentelenség.

Az asszony: Rámered.

Kopognak.

A vakember: Még odakint: Szabad?

Az asszony: Merev, szerelmes mosolytól terhes arca megelevenedik: Szívecske! Gyorsan.

Rövid csók

A férfi: A függönyös benyílóba terem. Ott leül az ágyra.

Az asszony: Szabad! Szabad!

A vakember: Szemeit tenyerével takarja: Szabad? Édeskésen utánozza az asszonyt: Szabad.

Az asszony: Ijedten: Mi lelte?

A vakember: Nevet. Van-e itt valaki? Éneklő hangon: Ki van itt? Cica. Van-e itt valaki?

Az asszony: Dühösen: Bolond. Izgalommal: Vegye le a tenyereit.

A vakember: Édeskésen nevet: Jaj, nem szabad. Cicus. Határozottan: Van-e itt valaki?

Az asszony: Síró-izgatottan:Bolond. Bolond.

A vakember: Csak én! Csak én! Mért nem mondod, mint mindennap. Csak én!

Az asszony: Igenis. Egyedül vagyok!

A vakember: Vadul nevet. Lekapja a tenyereit, széttárja karjait: Egyedül vagy?!

Az asszony: Rettenetes félelemmel sikolt: Szemei vannak! Ezután minden ízében remeg. Vakon bámulja a vakembert. Torkában dobog a szíve, a kezeit odaszorítja. Hörög.

A vakember: Üvegszemei vannak. Leül a kerevetre. Liheg: Cicus. Te megijedtél!

Az asszony: Kővé váltan és cérnahangon: Megijesztett! Összeszedi magát: Te rossz! Te rossz!

A vakember: Komoran reszeli a torkát: Cicus. Én meg azt hittem, hogy örülni fogsz...

Az asszony: Felcsuklik: Minek?

A vakember: A szemeimnek.

Az asszony: Delejesen nézi: Üvegszemek.

A vakember: Hozzáteszi: És kékek. Nyugtalanul figyel mindenfelé. Minden érzéke szinte észrevehetően működik: És látok is velük!

Az asszony: Idegesen nevet.

A vakember: Makacskodik: Látok velük!

Az asszony: Már bátorodik. Férje vállára teszi a kezeit. Vizsgálgatja a szemeket: Szépek, de merevek. Kis uracskám, de azért szépek. A tieid.

A vakember: Látok velük.

Az asszony: Szép üvegszemek.

A vakember: Most kinevetsz, hamis. Pedig látlak. Látod, látok velük.

Az asszony: Akkor meg minek kérdezed? Mondd meg, hogy ki van itt? Van-e itt valaki?

A vakember: Megragadja az asszony csuklóit: Van! A szeretőd van itt!

Az asszony: Kirántja a kezeit: Megőrült!

A vakember: Lesi.

Az asszony: Arrébb húzódik. Eszelősen nevet.

A vakember: Csendesen megfogja az asszonykezet. Szorítja, de cirógatja is: Pedig ne hidd, hogy ezek a szemek csak olyan egyszerű üvegszemek. Három hónapig törtem rajta a fejemet.

Az asszony: Három hónapja.

A vakember: Azóta! Mára készültek el. Nézd jól meg őket. Ezek a kék üvegszemek: a te lelkiismereted!

Az asszony: Felsikolt. Hebeg: Ne szorítsd úgy a kezemet. Goromba.

A vakember: Nem is szorítom.

A férfi: Felsóhajt.

A vakember: Igen sebesen arra fordul.

Az asszony: Lelkendezik: Te!

A vakember: Te biztosnak hiszed magad magadban.

Az asszony: Mit beszélsz?

A vakember: Figyelj ide. Természetes. Ez a világ az érzékeinkre épült. Te most szeretsz.

Az asszony: Kimerülten ül és hallgat.

A vakember: Minden érzékedet betöltheted. Ez a megáldott bizonyosság. Kínnal, sűrűn, sötéten: Én is szeretek!

Az asszony: Felragyog.

A vakember: Megérzi: Ma. Megloptam a bizonyosságodat! Vadul nevet.

Az asszony: Kezeibe fogja a röhögő fejet. Kéjesen megrázza: Te! Kis bolondom.

A vakember: Nevess. Nevess. Fenyegetőn: Te nem tudod, mennyit töprengtem, sírtam, átkozódtam! Szinte időtlenül. Minden kis pillanatban, öröklétig, én lestelek. Jaj, benned voltam minden kis mozdulatban, ha öleltél, ha csaltál, ha hazudtál.

Az asszony: Mondd! És most már biztosan tudod?

A vakember: Megzavarodik. Határozatlanul: Amilyen biztosan csak te tudod, hogy én nem tudhatom.

Az asszony: Édesen nevet. Fejét az ölébe lehajtja: Én biztosan tudom!

A vakember: Gonosz, feldúlt arccal néz reá: Ládd, ezek a szemek végtelenek. Nincs bennük semmi énbelőlem.

Az asszony: Befogja a füleit: Elég! Elég már!

A vakember: Inkább magának: Csak szép nyugodtan. Így-e. Így-e. Simogatja: Én mindent megfontoltam ám! Szinte az egész világot láttam én ezekkel a világtalan szemekkel. A denevér leragasztott szemekkel is megérzi az akadályokat. Én is. És tudod-e, hogy ez az érzés szabályozza a világot? A tömegérzés, ki a holt tömegeket elevenerőképp fogja fel. E szerint az érzés szerint igazodnak a csillagok. Az állat így érzi meg a veszedelmet. Hallod?

Az asszony: Jaj, szeretnék már lefeküdni.

A vakember: Vonagló ajakkal: Így jön tisztába az egyik ember a másikkal. Ez teremti a társadalmat. Ez a kis semmi és homályos érzés, hogy én sötétben is tudom, vakon és ezerszer megcsalatva, hogy valaki van mögöttem.

Az asszony: Ásít: Te őrült.

A vakember: Persze te neveted. Pedig ez az érzés teremti a társadalmi törvényeket. Ez mondja meg, hogy mivel tartozik a feleség a férjnek! Idétlenül nevet: Eszerint hullnak le a fényes öröknek tetszelgő kis csillagok!

Az asszony: Fel akar emelkedni: Pont.

A vakember: Elszánt erővel lefogja: Te is hulló csillag leszel! Egy kis pisztolyt szedett elő. Az asszony halántékához illeszti: Tudod mi ez?

Az asszony: Fel akar ugrani. Visít: Elég volt!

A vakember: Megőrült. Erősen tartja az asszonyt, elszántan a pisztolyt.

A férfi: Feláll, de megmoccanni sem mer.

Az asszony: Iszonyú félelemmel visít, erőlködik, hörög. Harap.

A vakember: Röhög. Hívd hát! A szeretődet! Te! Te jószág! Ordíts. Üvölts! Üvöltsd ki a nevét. Te állat! Most segítsen! He, itt leselkedik! Vadul körülkémlel: Ember! Ember! Ha megmoccansz, lövök. Nincs irgalom, nincs perc, ki visszatartson, ha a bizonyosságod színét megérzem. Gyere hát, te! Gyere!

Az asszony: Megérzi, hogy a vakember még mindig nem biztos a dolgában. Elönti a remény, érzi, hogy ez az egyetlen módja a menekedésnek. Ez a bizonytalanság. Nyugodtan elterül.

A férfi: Ugyanezt érzi. Meglapul.

A vakember: Hát meghalsz!

Az asszony: Nyöszörög: Anya vagyok.

A vakember: Elképed. Vigyorog.

Az asszony: Nehezen, terhesen szuszog.

A vakember: Tagolatlanul felordít: Hazudsz!

Az asszony: Kimerült. A szemeit lehunyja.

A vakember: Hazudsz!

Az asszony: Mozdulatlan.

A vakember: Vigyorog: Fiad van. Mi? Felelj!

Az asszony: Nem felel.

A vakember: Attól, mi, aki itt van?

Az asszony: Alig hallhatóan: Senki sincs itt.

A vakember: Esküdj meg a magzatod életére!

Az asszony: Csendesen marad.

A vakember: Önhitten felnevet: Esküszöl-e?

Az asszony: Felüvölt: Nem esküszöm!

A vakember: Hát arra, aki itt van megesküszöl-e, te?

Az asszony: Minek?

A vakember: Kétkedőmogorván: Nem vagy te terhes!

Az asszony: Arra esküszöm!

A vakember: Önhitten felragyog. Vonásai egészen kiderülnek. Elengedi az asszonyt.

Az asszony: Nagy óvatosan feltápászkodik. Kikémleli a világtalan arcot. Egyszerre mint a párduc felszökik. A férfihez rohan.

Összefonódnak.

A vakember: Felugrik. Szimatol. Ordít: Hát mégis itt van! Eszeveszetten üvöltve zokog.

Az asszony és a férfi az ajtóhoz lopakodnak.

A vakember: Sötéten: Meghaltok mind a ketten.

Az asszony: Felvisít: Becsukta!

A vakember: Kacag. Feléjük lő. Kacag.

Az asszony és a férfi lebuknak.

A vakember: Vonásai egészen meglazultak. Vonaglanak és merevek. Ötször egymás után ötöt lő. Azután felfigyel.

Csend.

A vakember: Falrengető röhejbe tör ki. Kikaparja a szemeit: Nesztek! A földre dobja őket. Összeroskad. Minden íze megrendült, rángat és reng. Az ablakhoz kerül. Leül a párkányra. Tapogat. Egész lénye sóvárgó kisugárzás. Sírva felordít: Egyetlen biztos pont a végtelenben! A fegyverét a szájába veszi. Rettentő dördülés. Vér, hús és velőcafatok. Ő lebukik.

Az asszony és a férfi: Felemelik verejtékes, jéghideg fejüket a fölről. Az ablakban már csillagok ragyognak.

- Függöny -