Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Szép Ernő: Bűneim

Szép Ernő: Bűneim
4.

Ki tudja hányan néznek rám akik szembe jönnek, olyanok, akiknek fájdalmat osztok mert finomabbul vagyok öltözködve mint ők. Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok! és megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska, s olcsó durva férfiborítékot avval hogy én külsőleg nem vagyok mert sokszor elveszem a szemem a úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából, másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy aki nem tudja rólam hogy ember vagyok, az úrnak nézhet. Olyannak akinek már párbajai voltak, aki nem ad kezet mindenkinek, aki nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és aki nem koporsóba hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni aki a nyöszörgő szegényt fel szeretné köttetni, aki a csillagokra nem kíváncsi csak a magasabb rangú urakra, s aki mikor a dining-roomban összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt, így csinál magában a gőgtől: pöh pöh, mert ha nem csinálna így, akkor a gőg mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas feszültségű gőgjében így fújni: pöh pöh. Igen, ilyen úrnak nézhetnek azok akik a nyomor divatlapjai szerint öltözködnek. És tisztelnek engem és én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom az utcán lépéseim elé hogy: vigyázat, nem úr jön, csak egy ember! Engedem magam a rongyosoktól nagyra becsülni, bámulni! engedem hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint bálványtól aki éhséget és dögvészt fújhat a szájából. Csaló vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik hogy a legjobb barátjuk mellett mentek el. Nem tudom hogy öltözködjem. Senki nem parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyon hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs felírva hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a legérvényesebb hüvelynek. De engem az anyaföld kitett a járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek tájak szerint más más divatot visel, én meg mindenkihez hasonlítani szeretnék aki csak él a földön és a világon, és az elaludt időkben és az ébredezőkben is minden élt és éledő emberrel egynek, ugyanannak érzem magam, meztelen testemnek mint az örök tengernek minden felhőt fel kellene venni!

Hogy kell hát öltözni nekem? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok belső részemben, látom, hogy nem érdemlem ezt a beosztást, és nem is nevezett ki a király poétának hogy elhihessem hogy az vagyok. Semmi sem vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs egyenruhájuk. Én nem is tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó csavargóval hamarabb érzem egynek magam mint egy másik poétával. Szóval a csavargóval, a mocskossal rongyossal kell egyformán öltöznöm, mert ő hozzá húzok legjobban. Igen nekem rongyokban kéne járnom míg a világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értük! Holtrészeg rongyokat kéne testemre vennem, mint a knock aboutnak a Music Hallban mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben. Jaj de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe hogy mérgezzen meg csókjával? És ha rongyaimban egy nő megértene, nem tudnám azt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől aki poétát szeret, én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban a szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt, a kiadó urak meg az igazgató urak miatt akik rongyosnak nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert gyanús lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, hiúságom, gyöngeségem öltöztetnek. Gyáva vagyok. lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. és Testvére cégnek tartozom.