Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XIII. GYILKOSSÁG

Meddig lehet szenvedni? Csak addig, ameddig elbírjuk. Aztán, hogy a szenvedés túlnő rajtunk, megsemmisíti önmagát. Aki kétségbeesetten gyötrődik és semmi reménye sincsen, ezt a reményt nem veszti el, tudja, hogy mihelyt a fájdalom elviselhetetlenné válik, meg is szűnik, átalakul valami mássá. Senki se szenvedhet többet, mint egy ember.

Nero hajnalig kínlódott. Akkor hirtelen jobban lett. Nem gondolt többé a mardosó iszonyatra, melyet képtelen volt lebírni, nem forgatta jobbra balra szégyenét, melyből gyógyulást remélt, hanem másra szögezte figyelmét.

Felült ágyában. Egy anyóka jutott eszébe, akit kirándulásain a csapszék szurdokában mutattak neki, Locusta, aki füvekből és bogyókból erős, azonnal ható mérgeket készített s ott árusította titokban. Azóta sokan hullottak el főztjétől és börtönbe csukták.

Sötét hajnalban, mikor még mindenki aludt, felöltözködött. Julius Polliot hívatta, a tribunt, meghagyta, hogy a méregkeverő szipirtyót küldje haza vityillójába és az asszony ott várakozzon rá. Még néhány utasítást adott. Ünnepi ebédet rendeltetett, melyre meghívatta a hivatalos személyiségeket, a szenátorokat és katonákat, a költőket is, és Britannicust.

Azzal eltűnt. Fényes, nyugodt reggel ragyogott fel. Olyan mélaság és fáradtság ömlött szét mindenen, hogy az emberek pihentek és mosolyogtak. A szőlőkben a fürtök szüret előtt élni siettek, magukba szívták az utolsó forróságot és a rózsaszín bogyókban, melyek átfülledtek a napsugaraktól, látni lehetett a langy bort, a kibuggyanó cukros nedűt. Amerre a szem tekintett, egyetlen felhő sem mutatkozott. Az ősz néma diadala volt ez.

Nero gyalogszerrel a külső város felé igyekezett és már a görbe utcákat taposta. Minden követ és minden házat ismert erre, mert valamikor, ezen a tájon folyt le élete. Itt kereste a feledést arra, amit nem tudott kikiáltani, ide menekült az elől, amit ott látott, a hálószobában és szeretetet akart, sok-sok szeretetet. Rómát akkor Athénnek álmodta s magát nagy-nagy költőnek. Azóta minden abbamaradt. Az utcák olyanok, mint régen és ő se változott.

Káprázva tekintett körül az éles fényben és borzongott, hogy újra ideérkezett, ezekbe az utcákba, melyeket egykor éjszaka látott és verseire emlékeztették, azok pedig az indulás mámorára, a kezdés perzselő reményére. Tébolyogva, csetelve-botolva járt, mint a részeg. Egy árokparton tövis, beléndek, üröm nyílt. Ijedten tapogatta meg borostás állát, melyen szintén mérges tüskék voltak, csúnya, vörös szőrök, mert már napok óta nem borotválkozott.

Nem bírta tovább a gondolatot és hangosan sikoltozott, hogy ne hallja:

- Csak meg kell tenni - ismételte - olyan egyszerű az egész - és elmosolyodott, annyira egyszerű volt.

Most szaladni kezdett. Úgy ért a vityillóhoz, melyet sáros udvar környékezett, disznóhizlalóval.

Az ajtót belökte. Egy kis töpörödött néni állt előtte, akit felismert.

- Adj mérget - mondta lihegve, mint a beteg.

Locusta eléje tett valamit.

- Nem - szólt - nem hiszek neked. Állás közben elromlott. Főzz frisset. Itt előttem.

Az asszony kiment, gyökeret hozott és szekrényéből kivett egy tégelyt, meg egy üveget, valami pépet kotyvasztott.

- Ez jó lesz? - kérdezte a császár.

- Jó.

- De halálos-e? Olyan kell, amitől felfordul. Mert vannak mások. Ismerem. Azoktól csak hánynak, hasmenést kapnak és azután magukhoz térnek. Azonnal öl?

- Rögtön.

- Látni akarom.

Az asszony a szobába hajtott egy sertést, melyen rengett a háj. Korpába keverte a mérget, egy darabka fával és a sertés elé tette.

Nero felállt a székről. Izgatottan nézte.

A sertés ide-oda turkált sáros orrával. Jóízűen habzsolta a korpát. De alig nyelte le, elterült a földön.

- Vége - mondta az asszony és diadalmasan vigyorgott.

- Nem - szólt Nero - még röfög.

Aztán a sertés elcsöndesedett.

A császár most legörnyedt, gyanakodva. Egyszerre a sertés elrúgta lábait.

- Jaj - kiáltott Nero - jaj, mintha kísértetet látott volna, a falhoz tántorodott rémülten - jaj.

Homlokát kiverte a verejték.

- Most adta ki páráját - csitította a nő.

Sokáig figyelték együtt. A sertés elnyúlt, nem moccant.

- Milyen undok - szólt a császár és ráköpött. Aztán belé rúgott a hasába.

- Ronda - mondta - te ronda. Véged van - és boldogan elkacagta magát - véged van.

Magával vitte a mérget, annyit, hogy egy kondának is elég lett volna. Otthon a dolgozószobájában már várta Zodicus.

- Szóval az ebéd elején? - kérdezte.

- Nem - rázta fejét Nero. - A végén. Hadd egyen előbb.

Thalamus, az udvari borbély belibbent. Fésűkkel és kefékkel a hajában jött, borotvákkal és ollókkal, hajlongott, táncolva közeledett a császárhoz, akit beszappanozott és borotválni kezdett. Visszafojtott lélegzettel babrált a szája és orra körül, majd a forró sütővassal bodorította szőke hullámos haját és csevegett, szaporaszavú szicíliai arról, amit a fórumon hallott, szónokokról, birkózókról, nőkről. Nero kezében a kézitükörrel figyelte az arcát, amelyen még mindig az átvirrasztott éjszakák nyoma sötétedett. Ezért a fürdőbe ment és előbb megmosakodott. Friss akart lenni és fiatalos.

Mikor Zodicus a nyugati szárnyon lévő főebédlőbe ért, már több vendég megérkezett. Csoportosan állottak a szenátorok, kik bámulták ezt a mozgó csodatermet, melyet lenn a pincében éjjel-nappal működő szerkezet forgatott és fönn az elefántcsonttal borított mennyezetén az égboltot mutatta minden csillagával. Találgatták, melyik csillag micsoda. Aztán a padlatról egyszerre illatszerek permetezték le a társaságot. A katonák Vespasianus, Rufus, Scribonius Proculor egy asztal mellé heveredtek. Burrust, a testőrcsapatok parancsnokát hallgatták, aki kacska kezével magyarázott valamit. Zodicus üdvözölte a szenátorokat és a katonai pártot, a császár hű embereit, aztán áthaladva a hatalmas ebédlőn, a konyhába sietett és a borok után nézett.

Agrippina cifrán és ékesen tűnt föl, mint páva a napfényben. Lila ruhát viselt, sok ezüstdísszel. A "legjobb anya" ahogy fia nevezte őt, már őszült. Halántéka körül pár tincs fehérlett, melyet ügyesen elfésült és fátyolokkal takart, hogy még mindig fiatalnak lássék, hervatag ajkát is festette, csak széteső húsán látszott a kor és kövér mellén, melyet a kivágott ruha csupaszon hagyott. Magas és izmos fiúk környékezték, mind szőkék és kékszeműek, a germán testőrszázad katonái, kiket őrizetére rendelt, mert már csak bennük bízott. Ez óriások mellett a kis latin katonák törpéknek és csenevészeknek látszottak.

Lassan haladt előre, ünnepélyességet árasztva. A szenátorok és katonák, kiket gyűlölt, ösztönösen meghajlottak előtte. Érezték, a volt császárné halad el itt, aki egykor diadalszekéren robogott a Capitóliumra, mint istenekkel egyenlő. Pallas követe.

A főhelyen foglalt helyet. Pallas melléje heveredett és fülébe súgta, hogy Britannicus is hivatalos az ebédre. Agrippina felderült, örült, hogy nem lesz egyedül a császár hízelgői között. Ő volt az egyetlen, akit felhasználhatott fiával szemben, kinek növekvő becsvágyát hiába igyekezett csitítani. Nero rohant előre és Seneca vezette.

Octavia néhány katona kíséretében érkezett, Britannicussal együtt. A herceget Agrippina mellé vitték.

Nero könnyedén belépett s Octavia mellé feküdt. Finoman borotvált arcáról illat párolgott. Fehér tógájában, göndör fejével úgy hatott mint egy piperkőc. Csiszolt üveget csippentett bal szemére, mert ez a szeme különösen gyönge volt és körültekintett a vendégeken.

Britannicust kereste, akit első izgalmában nem talált. Végül, hogy többször végigjáratta tekintetét az asztalon, észrevette Agrippina mellett, vele szemben. Szíve megdobbant. Nem hitte, hogy ilyen közel van. Minden mozdulatát szemügyre vehette.

Közönyösnek látszott és a kicsípett udvaroncok között majdnem jelentéktelennek, a rövidre nyírt fekete hajával és a kicsiny, feltűnően kicsiny fejével. Egy pár udvarias szót váltott mindenkivel. Aztán úgy tett, mintha keresztülnézne a társaságon, mely körötte mozog, csak a húgán pihent meg a szeme, szeretettel.

A császár Zodicusra pillantott. Ő az asztal végén Fannius mellett hevert, a zúgköltők sötét társaságában. Bólintott, hogy minden rendben van.

Az ebédlőn végigszaladtak az étekfogók, fehér tunikában, fehér vászonövvel, hozták az előételeket.

Nero sokat evett, farkasétvággyal. Amit előző hónapokban elmulasztott, egyszerre kipótolta, feloldotta magát a soványító kúra alól és úgyszólván az előételekből jóllakott. Hörpintette a friss osztrigákat, megízlelte a retket, spárgát és olajbogyót. A struccvelőt, kedves nyalánkságát, falta.

- Te nem eszel? - kérdezte Britannicust. Remélem nem vagy beteg. A színed jobb. Lassanként magadhoz térsz.

Octavia és Agrippina figyelt, az egyik aggodalmasan, a másik szigorúan.

- Egyél, testvér, a költőnek jól kell táplálkoznia. Csak az istenek élnek ambróziából.

Lenn a fűzfaköltők kacagtak. Agrippina felemelte kis, kövér vajsárga kezét. Akkor csönd lett.

- Nem szereted az ajókát? - kérdezte Nero, még mindig ingerkedve. - Vagy a véres hurkát, forrón, szegfűszeggel. Ezt ajánlhatom. A hangot erősíti.

- Az ő hangja eléggé erős - mondta Agrippina.

- Tudom - felelt Nero - de nincs benne tűz.

- A melegség több, mint a tűz - szólt Agrippina.

- Azért kell húst ennie - vetette oda Nero tanácstalanul és zavartan. Az angolna nem jó.

Nero kenyeret kért, hogy megtörölje benne zsíros ujját. Tálcán vitték eléje az ő kenyérszeletkéit, melyeknek héja meg volt aranyozva. Egy kukta kis bíborseprővel eltakarította a terítőn heverő morzsákat.

- Hol van Seneca? - kérdezte Agrippina, aki mindig féltékenyen figyelte legnagyobb ellenfelét.

- Kimentette magát - jegyezte meg a császár, anyja felé fordulva. - Nagy moralistánk beteg, a csúz kínozza. Aztán fáradt is. Most írta meg darabját. Tegnap elküldte nekem.

- Milyennek találod - szólalt meg Fannius, aki tele pofával zabált.

- No - mondta a császár. - Az ő stílusában. Sok közhely és lendület Nem a legjobb dolga. Hiszen már öreg. Kiírta magát.

- Mi a címe? - érdeklődött Octavia, hogy valamit mondjon.

- Thyestes.

- Ah ah - suttogtak a költők.

- Tudod, császárné, ki volt ez az úriember? - szólt Nero Octaviához.

- Nem.

- Ha megengeded, magyarázattal szolgálok. Az ő nagypapája Tantalus. Attól származik.

- Attól - hagyta helyben Nero.

- A híres szakácstól? - kérdezte Zodicus.

- Valóban - folytatta Nero hideg hangon. - No de az unoka se volt méltatlan nagypapájára. Nem ismered a mesét? Azzal kezdődik, hogy Thyestes megfojtja mostohaöccsét - és itt Britannicusra nézett.

Britannicus most szép volt, nagyon szép. Izzó fekete szeme fáradt és fojtott lobbanással égett. Ártatlanul, nyugodtan hallgatta a császár elbeszélését, melynek csattanóját előre tudta. Láthatóan unta is.

- Ez csak rege - igazította helyre Agrippina.

- Az - mondta Nero - de milyen rege - és letörölte szájáról a rózsaszín mártást, mely a kecskehúst fűszeres ízzel itatta át. A kecskét jobban szeretem, mint a tejben főtt kappant. Sót kérek.

Megsózta a combot, kezébe vette és így folytatta:

- Thyestes tulajdonképpen jó fiú volt, de kicsit szerelmes. Atreusnak, a bátyjának elcsábította a feleségét, akitől több gyermeke született. Bátyóka ezért kicsit megharagudott - és itt úgy röhögött, hogy a bor elfolyt száján - a nőt a tengerbe vetette. Ugyebár helyesen cselekedett?

- A moralisták - mondta Zodicus - helyeselnék.

- Seneca is? - kérdezte Fannius, derültség közepette.

- De ezzel még nincs vége, császárné. Atreus se esett ám a feje lágyára. Meg is büntette kikapós öccsét. Színleg kibékült vele, lakomára hívatta. Gőzölgő tálakon gyenge, finom húst szolgált föl. Thyestes torkig lakott vele. Akkor aztán elárulta, hogy saját fiait ette meg.

- Borzalmas - szólt Octavia.

- Minden költészet borzalmas - mondta a császár, a költők felé. - Nem cukros víz. Maga a nap is elszörnyűködött ezen az ebéden, s másnap nyugaton kelt föl, tévedésből és keleten áldozott le. Mit eszel Burrus?

- Rigót - szólt az öreg katona.

- Á, rigót. Borssal én is szeretem - és rátekintett a tálra, elérzékenyülten. - Íme, így ér véget az énekes madár pályafutása.

A költők karban nevettek. Nero, hogy kiaknázza a sikert, még hozzátette:

- Kedves kolléga, megdicsőült énekes, lenyellek. Kartársi szeretettel.

Majd folytatta az Atreus család történetét, melyet Agrippina rosszalló fitymálással hallgatott:

- Azt becsülöm ebben a nemes, köztiszteletben álló családban,hogy annyi közvetlenség lakozott benne. Thyestes például meleg kapcsolatot tartott fönn saját leányával. A boldog és példás frigyből leány született. Atreus pedig, Thyestes bátyja szórakozottságból elvette ezt a leányt, aki Thyestesnek leánya is, meg unokája is volt egy személyben. Vagy hogy is van ez? Elhagyom, mert egészen belezavarodom. A családfájuk gyökere egészen a Hadesig nyúlik.

Az ebéd a vége felé járt. Már a gyümölcsöket és befőtteket hozták. Nero kedvére evett almát,körtét, barackot, melyet szigorúan megtiltottak orvosai, de most nem törődött hangjával és falt, beszélt, folyton-folyton beszélt. Zodicus, aki türelmetlenül rátekintett, hogy cselekedjen-e már, leintette. Élvezni akarta a helyzetet.

- Nagy szemük volt ezeknek az atyafiaknak - folytatta - nagy és nyugodt szemük és semmit se lehetett benne meglátni. Tőlük származik különben Agamemnon is, akiről a versem írtam. Azt, amelyik annyira tetszik Britannicusnak. Micsoda?

Britannicus Agrippinával beszélgetett, oda se figyelt.

- Parancsolsz? - ocsúdott később.

- Az elégiámról van szó.

- Igen - mondta Britannicus.

- Arról, hogy mi a véleményed az Agamemnonról?

- Nagy király volt - felelt Britannicus és nem mondott többet.

- Úgy látszik, nem tudsz beszélni - kiáltott Nero jókedvűen. Igyál talán egy korty bort, hogy megjöjjön a hangod.

Pythagoras kancsóban hozta a falernumit. De az aloétól és egyéb fűszerektől annyira megalvadt, mint a méz, s a kancsó fenekéről késsel kellett lekaparni, darabokban beletenni a poharakba és forró vízzel felhígítani. A szolgák a bort szokás szerint megízlelték, aztán átnyújtották uruknak. Britannicusnak is.

Nero csodálkozva nézett Zodicusra.

Britannicus ivott egy kortyot, de túlságosan forrónak találta és hideg vizet kért. Erre Zodicus odaugrott, s beleöntötte pohara tartalmát. Britannicus most fölhajtotta.

Agrippina nyugtalannak találta a társalgást és nem bánta volna, ha vége van az ebédnek. Fogpiszkálóval tisztította fogát. Nero pedig újra belekezdett mondókájába, emelt hangon.

- Agamemnon tehát, a király, akiről a versem írtam...

De ekkor Octavia elkiáltotta magát:

- Rosszul van - és Britannicusra mutatott.

Britannicus egyet nyelt. Feje az előtte lévő arany tányérba bukott.

- Mint a disznó - gondolta a császár - akár a disznó.

És elégedetten nézte, milyen sápadt.

- Csak rohama van - mondta hangosan - hiszen nyavalyatörős. Igyál talán még egy kortyot, öcskös. Szóra se érdemes. Mindjárt elmúlik - és csitította a nőket, akik ijedten felkeltek és hozzárohantak.

Érezte, minden szem reátekint. De meg se rezzent. Tovább beszélt.

- Elég az hozzá, hogy ez a jeles család virult.

Ekkor már sokan felugráltak, halálra rémülten.

- Meghalt - kiabálták és kirohantak a teremből.

Octavia kővé meredve nézte. Bátyja feje csendesen hevert az asztalon és nem mozdult többet. De azért nem mert se sírni, se jajgatni. Agrippina magából kikelve rohant el és elvezette Octaviát.

Britannicus testét kivitték. A lakoma azonban folytatódott. Nehéz görög borokat ittak mostan, rhodusit és ciprusit, fügelével. Vanitiust, a törpét behozatták, leoldották láncait és itatták. Koszorút tettek fejére.

A költők közelebb húzódtak a császárhoz, aki tomboló jókedvében kornyikált, részegen.

- Az énekesmadár - szólt Fannius, Britannicusra célozva.

- Az ám - mondta Zodicus - a rigó - és utánozta a rigófüttyöt.

(Folyt. köv.)