Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XII. ORVOSOK A BETEGÁGYNÁL

Nero lement a kertbe.

Alkonyattájt itt szokott időzni, a szökőkút mellett, mely a levegőt hideg, fehér vízporral fújta tele és zajával ábrándokat fakasztott könnyen elérzékenyülő lelkéből.

Innen átlátott az Esquilinus lankáira, ahol nem is régen a szegények temetője terjedt elé, rabszolgák rendezetlen zegzugos sírkertje nyitott tömegsírjaival, melyek meleg napokon dögletessé tették egész Róma levegőjét. Minthogy a malária rengeteg áldozatot szedett és a Láz istennőjének felállított oltárok semmit se használtak, Maecenas elhatározta, hogy a temetőt nyilvános sétánnyá alakíttatja át. Most vidám gyerekek játszadoztak itten, háromszögű labdát és vaskarikát dobáltak, visongva s kislányok bújócskáztak a bokrokban.

A televényföldnek jót tett az évszázados ugarolás. Egymásután következő nemzedékek trágyázták a talajt s buján nőtt minden cserje és virág. A kertészek írtani se győzték. Kövér indák hevertek a földön, a folyondárok fölmásztak az oszlopokra, a kúszónövények poharaikkal és harangjaikkal a márványistenek tagjaira szemtelenkedtek. Elmúlt életek gazdagsága intett a lombokból és a gyöpön színek pompáztak, rubin, ametiszt és topáz.

Estefelé az illat olyan terhes volt, hogy szédülés fogta el az ott tartózkodókat. A liliomok zsíros, majdnem emberi gőzeikkel megmérgezték a levegőt. Ilyenkor a babonás hegyen boszorkányokat is láttak Varázsló nők jártak ide, kik mezítláb feltűrt fekete ruhában a gazdátlan sírokat keresték, bakvért áldoztak, melyből valaha Caligula császárnak bájitalt főztek és az eszét vesztette tőle. Mirtuszok, pálmák vigyáztak a csöndre. Egy-egy rózsa úgy világított, mint folyton égő piros lámpa.

A császár székre roskadt. Nézte ezt a pompát és hallgatta a vizet, mint mindig, mikor dolgozni készült, hogy ihletet merítsen a hullám ütemes lármájából és hozzá szoktatta fülét a zenéhez. Drámájához tervelte ki azokat a részleteket, melyeket később megírt. De ma nem ment a munka. Kábult volt és lázas. Semmi se jutott eszébe. Alakjait nem látta és nem hallotta, csak Britannicus arcát látta, csak Britannicus hangját hallotta.

Még maga se tudott számot adni arról, mi történt közöttük ott fönn a teremben. Az bizonyos, hogy soha ilyen harca nem volt még emberrel. Folyton vitatkozott még és készült választ adni láthatatlan ellenfelének, egy-egy mozdulatot tett, hogy leszerelje. Minden ízében reszketett, noha már nem is emlékezett arra, mit mondott az öccse.

Kedvetlenül vacsorázott és vacsora után lant-tanítóját Terpnust elküldte azzal, hogy fáradt.

Terpnus másnap is hiába jelentkezett. Az öreg görög, aki állandóan részeg volt és csak akkor józanult ki, mikor lantjához nyúlt, azt tanácsolta a császárnak, igyon egy kis bort, az majd visszahozza erejét. A maga példájára hivatkozott. Ő bizony reggeltől estig iszik s annak köszönheti, hogy zenél és minden ujjából sugárzik a muzsika. Nero megpróbálta, de nem segített. Munkakedvét teljesen elveszítette, állapota pedig nem javult, hanem rosszabbodott.

Egy napon aztán rájött, hogy tulajdonképpen beteg, súlyos beteg, ami annál jobban meglepte, mert eddig soha semmi baja nem volt, és nagyszerű szervezete minden törődést pompásan állt. Nem tudott kihez fordulni. Az istenekben nem hitt, baráti társaságban szellemes élcekkel sértegette őket. Hasonlóan nem bízott az istenek cinkosaiban, az orvosokban sem. Uralkodása elején ugyan az Esquilinuson orvosi egyetemet nyitott s Andromachust, Hippokrates követőjét udvari orvosává nevezte ki, aki tanítványaival, az orvosnövendékekkel vizsgáltatta a Város nyavalyásait, az egészet azonban nem tartotta egyébnek nevetséges hókusz-pókusznál.

Maguk az orvosok is harcban állottak egymással. A methodisták, kik a nyavalyákat csakis ártalmas nedveknek tulajdonították és étrenddel, hideg, vagy meleg vízzel gyógyítottak, gyűlölték az új iskolát, mely a ciliciai születésű attalai Athenaeus vezetése mellett azt hirdette, hogy minden a lélek s elsősorban a lelket kell kezelni, akkor a test is felépül. Az utóbbiak, akiket pneumatikusoknak nevezetek, viszont a metodistákat tartották kuruzslóknak. Nero mind a két párton egyformán mulatott.

Hogy állapota tűrhetetlenné vált, mégis az újabb iskolához fordult, melyben a régi varázstudományok felébredését látta.

A varázslókra a köztársaság vége felé nem jó napok jártak. Etruriából és Thesszáliából ezrével űzték ki azokat a bűbájosokat, kik elüszkösítették a kalászokat, épületeket mozdítottak ki helyükből, sőt Hekate segítségével egy ízben magát a holdat is földre csalták. Caligula császár aztán kibékült a papokkal, visszaállította a haruspexek és augurok jogkörét, az orvostudományba újra beiktatta a varázslatot. Nero se bántotta őket. Százával éltek Rómában bűvölő orvosok, egyiptomiak, perzsák, görögök, kik gőzökkel altattak, hogy a beteg álmában tudja meg Alsculapiustól gyógyulása titkát s kézrátétellel és bűvös igékkel gyógyítottak.

Nero őrdöngősnek és megszállottnak tartotta magát. Feküdt az ágyán, fetrengő kínok között. Nem tudott másra gondolni, csak arra, ami a teremben történt. Görcsök rázták testét.

- Nem vagyok nyavalyatörős? - kérdezte Simon mágustól, az egyiptomi orvostól, aki Isis főpapja volt és ismerte a papyrusok minden titkát, a babiloni, asszír, arab szentkönyveket és írásokat. Sokszor mintha szédülnék, a nyelvem habzik - és mutatta ingerülten.

A mágus rátekintett. Nero arca kövér volt, szeme-tükre fényes. Nem tartotta nyavalyatörősnek.

Ellenben a fejét nagyon tapogatta. Hite szerint itt lakozott a gonosz szellem, mely nem hagyja aludni és gondolkozni, csak még nem tudta, melyik rekeszben. Különösen a tizenhatodikat és tizenhetediket tartotta gyanúsnak. A fej az egyiptomi orvostudomány szerint harminckét rekeszre oszlott.

- Szemét kinyitja Ptah, szájat kinyitja Saksi - mondta a mágus, az évezredes bűvös mondást - Isis megöli a rontó csírát. Érzed?

- Igen - mondta Nero - de még mindig rossz gondolataim vannak.

- Akkor köpj a földre hamar. Minden elmúlik. A nyállal elmennek a rossz gondolatok. Jobb most?

- Valamivel.

Kevés javulás mutatkozott.

Simon mágus a mellére száraz tehéntrágyát tétetett, melyet Egyiptomban szentnek tiszteltek és azt tartották, hogy könnyíti a lelket.

Egy perzsa bűvölő Ahriman szellemeit sejtette a császárban s imádkozás közben látta is, amint kiszállt belőle egy nagyobbacska sárkány.

Balbullis, az ephezusi orvos galagonyaleveleket rágatott vele, hogy kissé tisztítsa vérét.

Nero mindent lelkiismeretesen teljesített. De mikor egy napon nagyon nyugtalan volt, mégis Athenaeust hívatta a pneumatikust.

Mosolygó, szelíd görög lépett be, nagy szakállal. Jóságosan üdvözölte. Aztán eltűnt arcáról a mosoly. Kiegyenesedett, félelmesen.

- Maradj nyugodtan - szólt.

A császár mintha megbénították volna, csak állt.

- Nem tudsz mozdulni sem - folytatta az orvos. Merev vagy. Mint a kő.

Majd leültette egy székre. Mutatóujját közvetlen szeme elé tette.

- Mi ez? - kérdezte az orvos.

- Ujj.

- Nem, ez kard.

- Kard - rebegte a császár.

- Nézd, milyen éles a pengéje - és odatette homlokához, mire a császár felszisszent.

Athenaeus megfogta Nero kezét.

- Látsz engem?

- Látlak.

Sárga kendővel betakarta magát.

- Most látsz?

- Nem látlak.

A homályos háttérbe ment. Ott tüzes krétával emberi alakot írt a falra.

- Ki ez? - kérdezte az orvos.

- Ember.

- Nézz rá erősen. Mit érzel?

- Az ember rám néz.

- Most feléd megy ez az ember. Azt mondja, légy nyugodt. Nyugodtabb vagy?

- Igen.

- Ezt a szót - és a fülébe súgta -: halál, nem tudod többé kimondani. Azt mondod helyette: - ezt is fülébe súgta -: élet.

- Igen.

- Mi vet véget az életnek? Felelj.

Kis szünet után a császár:

- Az élet.

Nero egy darabig lekötve, akarattalanul vesztegelt és engedelmesen átadta magát orvosának, aki feje fölött széles, nagy íveket írt le. A beteg azonban nyugtalankodni kezdett. Erre az orvos sűrűbben rajzolta föléje a bűvös jeleket és megfeszített arcán, különösen szemöldöke körül rángatóztak az izmok. Kínos birkózás volt, mindkettejük számára. Az orvos még egyszer lesújtott rá, hatalmasan és kemény akaratával, melynek eddig senki se állhatott ellen, összekötözte a beteget, mintegy farkasgúzsba, úgy hogy egy pillanatig moccanni sem tudott. Nero mindig jobban erőlködött, hogy kiszabadítsa magát, oldozgatta azokat az akarathurkokat, és erőbogokat, melyekkel körülszorította az orvos, emelgette karját és kinyújtotta fejét. Athenaeus nem akarta hinni, de be kellett látnia, nagyobb erővel van dolga, olyannal, amilyennel még sohasem találkozott, s maga is elsápadt, mintha őt delejték volna meg. Ingadozott és visszahanyatlott.

- Nem bírom - mondta Athenaeus bosszúsan -, nem bírom - és a beteget, akit fáradtságos munkával lefogott, kiengedte kezei közül.

Nero pedig talpra szökkent és az ábrára mutatva kiabálta, már ébren:

- Britannicus.

- Kicsoda? - kérdezte az orvos.

- Az az ábra, amelyik rám néz.

- Hallgass - mondta Athenaeus.

Összemorcolta szemét szigorúan. Kézen fogta, ágyra fektette.

- Végy mélyen lélegzetet az orrodon. Tartsd vissza. Számolj hétig. Most bocsásd ki a levegőt. Lassan, nagyon lassan. A szádon.

Amíg mellette volt, valahogy uralkodott magán. De aztán annál rosszabbul lett. Athenaeus ezért szükségesnek tartotta, hogy a varázslatokat akkor is rásugároztassa, mikor távol van és kis táblákat készíttetett, melyeken színes betűkkel nyugtató, csillapító, erősítő mondások állottak.

Az elsőn kékkel és sárgával - a nyugalom színeivel - ez volt:

Nagyon nyugodt vagyok.

A császárnak, aki hanyatt feküdt, rá kellett tekintenie.

Később új táblát mutattak a rabszolgák, melyet ismét pár percig szemlélt a beteg.

Piros és kék betűk raktak ki egy görög mondatot. A hatalom színei ragyogtak rá:

Enyém minden erő.

Később lila és sárga betűk árasztották a szépség varázsát:

Apolló reám mosolyog.

Majd a narancsszín váltakozott zölddel, vidámságot gerjesztve:

Gyönyörűen énekelek.

Végül piros betűk jöttek, egyedül, keverés nélkül. Biztos, erős, ellenállhatatlan sugallás:

Nagy költő vagyok.

A császár mohón nézte. Aztán a rendelet szerint sokszor, halkan utána mondta a szöveget.

- Nagy költő vagyok.

Mikor el akarta vonni a rabszolga a táblát, rászólt:

- Hagyd még.

És olvasta, mondogatta:

- Nagy költő vagyok.

Ennek a kezelésnek több foganatja volt, mint az előbbinek, de csak ideig-óráig. Arról, hogy írjon vagy énekeljen, még szó sem lehetett. A gyógymód babonássá tette. Most minden jelentett valamit, azontúl amit látott. Ha tüsszentett, rabszolgák szaladtak megnézni a napórát, elmúlt-e dél, mert a tüsszentés délelőtt nagyon jót jelent, délután nagyon rosszat. Sohase ment el hazulról, mikor tógája megakadt egy székben, vagy mikor lába elbotlott a küszöbön. Egy reggel hajadonfőtt rohant Castor templomába, ott egyik fabálványnak fülébe súgott valamit, aztán kiszaladt a templomból és leste, mit mond az az ember, aki a templom előtt először kerül útjába és szavában a feleletet vélte felismerni. Félt a macskától, de annál jobban szerette a méhet és hangyát, s az oroszlánt, melyet különösen jó jóslatú állatnak tartott, annyira, hogy ágya elé márványoroszlánt állíttatott. E sok jelképbe belezavarodott. Már maga se tudta, mit tegyen és mit beszéljen. Varázstetteivel újabb és újabb szerencsétlenséget zúdított magára, melyek elkövetésére ellenállhatatlan kényszer bírta s megint elhárító tetteket kellett véghez vinnie, megcsókolnia egy piszkos követ, vagy mindenki szeme láttára térdre ereszkednie egy kutya előtt, hogy elfordítsa a végzetet.

- Abbahagyom - magyarázta udvari orvosának a krétai Andromachusnak, a hírneves metodistának - mert többet árt, mint használ. Veled nyíltan beszélek. Valami leköti bennem a dalt. Erről van szó. Nem engedi ki mellemből a hangot és a költészetet is rabul tartja. Szabadítsd ki.

- A dolog egyszerű - felelte Andromachus - minden az étrend - mert ő az étrendre esküdött. - Mi az ember? Hús és vér. Az vagy, amit megeszel. Ha megváltoztatod az étrended és előírás szerint élsz, akkor azzá teszlek, amivé akarlak. Boldoggá, és isteni művésszé, aki voltál.

- Száraz vagyok - panaszkodott a császár - száraz és égő. Nedveim nem keringenek, ahogy kellene. Meddő fájdalom emészt, könny sohase buggyan szememből. Hangon érctelen, gyönge. Hallod, hogy nyávog? Nem tudok énekelni és sírni. Érzéseim egy idő óta elapadtak. Add vissza.

- Figyelj tehát reám és kövesd tanácsaimat. Tartózkodj a gyümölcstől, mert az rontja a hangot. Az almától a hang pudvás lesz. Ne egyél többet. A körte elfullasztja a mellet, melyre nagy szüksége van az énekesnek. Hagyd a tányéron. Barackot a világért se. Az a szívet nyálkásítja és el nem tudsz többé érezni. A fügéből, birsalmából, dinnyéből és datolyából csak keveset. Különben édes nyirok sűríti el véred. Nagyon is jól érzed magad és ismét nem alkotsz semmit.

Nero követte az előírást. De nemsokára ezt mondta:

- Kövér vagyok - és domborodó pocakjára paskolt, sovány akarok lenni - és Britannicusra gondolt.

A császár egy idő óta hízott, ami határozottan elrútította, mert termete a közepes alatt maradt és a hegyes kis poh szánalmasan himbált vékonyka gyermeklábai között, mint terhes nők hasa.

Elhatározták a soványító kúrát. A császár örömest magára vette minden gyötrelmét és lelkiismeretesen megtartotta. Azokat az ételeket, melyeket kedvelt, föl se tálaltatta az asztalnál, többször napokig nem evett semmit, csak este ivott egy korty forró vizet. Ha pedig lakomán vett részt, nyomban evés után tollal csiklandozta garatját, hogy hányjon. Majd a hánytatót állandóan ott tartotta asztalán, egy serlegben és minden falatra kortyintott egyet. Az orvos később allövetet is rendelt. Ezt az egyiptomi papok készítettek, az íbiszek és gólyák példája után, melyek hosszú csőreikkel tisztogatják magukat.

Nero sikeresen fogyott. Most azonban arról panaszkodott orvosának, hogy teste eltűnik, mellkasa összeroskad. Andromachus ekkor köveket tétetett mellére, hogy kiszorítsák belőle a hangot. Ezekkel kellett feküdnie, naponta három óra hosszat.

Estefelé Terpnus jelentkezett, aki szakavatottan vezette be a művészet titkaiba.

- Nagyon fakó vagy - mondta az énekmester - egyél valamit.

- Nem. Kezdjük.

Nero semmiért se evett volna. A kínt a siker reményében kéjesnek találta. Pillái azonban majdnem leragadtak.

- Talán aludj kicsit - szólt Terpnus, aki látta, hogy a császár elalszik álltó helyében.

- Nem - mondta - még tanuljunk meg ezt a dalt és egy korty forró vizet nyelt. Ha elszundítok, kelts fel.

- Császár.

- De biztosan És ha elhibázom, üss a körmömre, verj meg. Értetted? Azzal az ostorral.

- Nem lesz rá szükség.

- Fejlődök? - kérdezte Terpnust és ránézett, kimerülten.

- Határozottan, de ez a dal még mindig nem megy. A kisujj nem rugalmas. És a hang se sima. Fogd kezedbe a lantot. Keményebben. Csináld utánam.

Terpnus játszani kezdett.

Nero gémberedett ujjal verte a lantot. Egyszerre elengedte.

- Ki az? - kérdezte, ingadozva.

A levegőbe nézett, egy pontra.

Terpnus, aki látta, hogy senki sincs a szobában, intett, hogy téved.

Nero most már határozottan beszélt:

- Te vagy? Állj egyenesen. Ne fordítsd el a fejed.

Majd könyörögve:

- Mért nem beszélsz? Hallgatásoddal meg akarsz bolondítani. Ismerlek. Emeld ki hát kis, vézna arcod a sötétből. Hiszen így is látlak.

Szánakozva:

- Sajnállak. Egészen kicsiny vagy. Eltiporhatnálak.

Terpnus ijedtében megivott egy kupa bort. A császárt pedig vezette szobájába és magára hagyta.

Nero az ágynál csak állt. Tagadóan rázta a fejét:

- Árnyék vagy, semmi. Te semmi vagy. Én erős vagyok.

A rabszolgák az ajtó előtt figyeltek. Nero hangja elcsuklott.

- Bár erősebb lennél - mondta sírva - olyan mint Herakles. De gyönge vagy. Nem bírok veled.

Hosszú szünet. Aztán:

- Mért énekelsz mindig?

A földre bukott és úgy nyöszörgött. Haja a rettenettől égre szökkent. Mert újra látta.

- Britannicus - ordította - szeretlek téged. Csak te nem szeretsz.

A földön kotorászás hallatszott. Egy tálat ragadott meg valahol és teljes erejéből a falhoz vágta.

- Te dög - hörögte - dög.

Percekig nem mozdult semmi. Már a hang is elnémult. A császár felkelt, lámpákat hozatott be. De nem akart aludni. Leheveredett az ágyra, hánytatót ivott és várta hatását. Két rabszolga tartotta a verejtékező fejét.

Később mellére tétette a köveket, melyek alól nehezen szakadozott fel sóhaja és megtörő lehelete. Állkapcáit összeharapta. Arca most halottfehér volt. Szenvedő és megható. Szeme réveteg és lázasan-fáradt.

Így virrasztott.