Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
VII. CSÖMÖR

Napokig élt ebben az önkívületben, majdnem boldogan. Régi nyugalma helyreállt. Aludni is tudott. Újra és újra elolvasta költeményét, mely csillapította fájdalmát. Nézegette magát benne, mint csúnya emberek, kik gyakran vizsgálják arcukat a tükörben, de csak homályban, este. Egyelőre félt a világosságtól.

Majd a mámorra, melyből felébredt, csömör következett. Megint fejfájósan járkált termében, nem mert versére gondolni.

Egyszerre elővette és följajdult a szégyentől.

Milyen kongó és üres minden sora. Az eszme kopott, a jelzők lógnak, a színek zagyvák, össze nem illők, unalmasak. Főképp az unalomtól borzadt meg. Elviselhetetlen, leírhatatlan, kiordíthatatlan unalom lappangott a költemény minden zegében-zúgában. Egyszer, mikor lázas volt, azt álmodta, hogy forró homokot eszik, mely felitta minden nyálát és aztán a homok csikorgott, harsogott fogai között. Ehhez hasonló lidércnyomás kínozta most. Vádaskodott, hogy kontár és ostoba, kéjelgett a vers bamba ürességében, aztán gyötrődve újra nekilátott. Kihagyta a közepét, ami által lyuk keletkezett a versben, az elejét tette a végére és a végét az elejére, fölforgatta a sorokat, a hexametereket pentameterekké alakította, majd visszaállította az egészet, amint volt s megint írni kezdte elölről, hit nélkül, toldotta-foldotta, a költemény pedig nagyobbodott, már tízszer akkora lett, már hússzor akkora, mint valami szörny, mely túlnőtt rajta és elnyeléssel fenyegeti. Tikkadtan megállapodott. Most már el se akarta olvasni. Abbahagyta.

Sápadtan felállt és Senecára gondolt.

- Ments meg - kiáltotta megtörötten, lerongyolt idegekkel - nem bírom tovább. Úgy érzem, elvesztem.

Seneca nem értette, miről van szó. Akkor látta, hogy Nero most is kezében tartja versét és rámutogat. Melléje ült.

- No csöndesebben - mondta, jóságosan mosolyogva.

Azt hitte, hogy a császár már nem is törődik versével és elfelejtette, akárcsak ő.

- Rossz - szólt Nero - rossz, rossz.

Seneca még mindig mosolygott.

- Te mosolyogsz? - kérdezte Nero, szemrehányóan.

- Az arcod rózsás, a szemed fiatal és izzó. Egy bárányfelhő szállt a nap elé.

- Nem vagyok megelégedve - szólt a császár leverten.

- Ismerem ezt - mondta Seneca. Nagyon régóta. Minden költő ilyen.

- A többi is?

- Természetesen - tette hozzá Seneca, atyáskodva. - Azaz nem mind, csak a jó poéták. A rosszak biztosak a dolgukban. azok mindig elégedettek, mert vakok. A jók ellenben látják a nehézségeket, tudják, milyen ég-föld különbség van a közt, amit akartak és létrehoznak.

- Te csak vigasztalsz - sopánkodott Nero.

Seneca rátekintett, látta milyen konok, erőszakos. Elkomolyodott és megszánta.

- Nem - szólt Seneca - neked nincs szükséges vigasztalásra. Igazán nincs.

- Hát nem olyan rossz?

- Nem rossz, hanem - várt - pompás. Egyszerűen pompás.

Nero boldogan és hitetlenül:

- Hihetek neked?

Seneca elkérte a költeményt. Érdeklődve nyúlt utána, de mikor kézbe vette, önkéntelenül olyan mozdulatot tett, mint aki undok és nyirkos férget fog meg, melyet meg kell simogatnia. Holott a vers csak semmitmondó volt és szabályos, tele mithologiai képekkel s kinyalt ütemekkel. A bölcs tudta, hogy a költeményen és tanítványán nem lehet segíteni. Hogy mégis tegyen valamit, az első fogalmazást javallotta - úgy mégis jobb volt - pár sort törölt, aztán együtt elolvasták. Mind a ketten egyaránt el voltak ragadtatva. A császár tombolt a boldogságtól.

- Igazam van? - ujjongott Seneca.

- Igen.

- Megígéred, hogy nem leszel többé kishitű?

- Meg - rebegte Nero lelkendezve. De értsd meg, miért szenvedtem. Én tudom, megtudtam, hogy ez a legjobb és legtöbb: írni. Csak ezt érdemes. Mást nem. Mindig ez akartam. Most bevallom. Ha pedig nem lehet, vagy nem tudok, akkor - és tanácstalanul körülnézett - mit tehetek itten?

- Milyen szerény vagy, császár - mondta Seneca, egy gondolatnyi féltékenységgel, mely minden írót elfog, mikor mesterségét dicsérik mások s látják, hogy a többiek is ismerik azt az örömet,melyet ők.

- Nem, nem vagyok szerény. Te - mondta Senecának bizalmasan - múltkor, hogy készen lett, kikocsiztam. Vágtató lovakkal. Olyan szép és friss volt minden. A nyár velem száguldott. Mintha lángokban repültem volna, fölfelé.

- Igazi költő vagy - szólt Seneca. Csak azok beszélnek így. Lásd, ezt írd meg.

- Ezt?

- Ezt is. Mindent, amit gondolsz. És úgy, azon frissiben. Gyermekem, előtted végtelen út áll: a fejlődés. Hiszen fiatal vagy. Az igazi művészet az aggoké.

Seneca érdekesnek találta, hogy egy költőcske ül a trónon és hízelgett hiúságának, hogy onnan felülről így lesik a szavát. Távlatok nyíltak előtte. A kapcsolat közte és a császár közt csakugyan napról-napra szívesebb és melegebb lett, szinte el se téphető többé. Aztán Neronak ébredő szenvedélye belevágott tervébe. Mint a birodalom mozgatója csínján nyájasságra és szelídségre óhajtotta kapatni a császárt s alkalmasabb mód nem kínálkozott ennél, ami orvosság Neronak is és kilencvenmillió alattvalójának is. Caligula császárból és a többiből talán csak ez a csöpp szeretet hiányzott. Az ötlet kapóra jött. Seneca földhöz vágta utolsó kétségét, melyet eddig végképpen nem tudott legyőzni és beszélt a császárnak. Magasból, mintha ő ülne a trónon.

- Valóban - mondta Seneca - nemcsak költő vagy, hanem okos is és jól választottál. Most lett egészen tiéd a világ. A hatalmasok csak kormányozzák. De a költő egészen bírja, az uralkodik rajta, vállán tartja a földet, mint Atlas. Művészet nélkül csonka a valóság. Még a bölcs se olyan egész és boldog, mint a költő. Az legföljebb elejét veszi a bajnak. De a költő a rosszat akkor is kedvessé varázsolja, miután már megtörtént. Nyolc évig éltem száműzetésben Corsica szigetén, távol a Várostól. Tar szirtek s még kopárabb barbárok között. Társaim a lázhozó szúnyogok és a kövi sasok voltak. Biztosan belepusztulok, ha nem vagyok költő. A borzalmas magányban azonban lehunytam a szemem és ott jártam, ahol akartam. Csak az álom van.

- Csak az álom - susogta Nero és bámulta ezt az égő aggastyánt, ki a tüdővésztől úgy lobogott, mint a fáklya.

- Uralkodj az embereken - szólt Seneca - s a költészettel uralkodj magadon. Csak tovább. Mindig újat és újat, folyton-folyton írj. Nem törődni a régivel, ott hagyni, elrejteni, mint fa a száraz lombját.

Nero hálásan hallgatta. Gyógyíthatatlan beteg, akit áltatnak.

- Ne olvassak? - kérdezte.

- Ne - mondta Seneca riadtan.

- Miért?

Seneca féltette varázsát. Nem akarta, hogy nála nagyobb költőket is megismerjen.

- Azaz - tette hozzá - csak keveset.

- Mit?

Töprengő arccal állott Seneca, akár az orvos, akitől étrendet kérnek.

- Homeros - mondta ő - és Alkaios. Pindarost talán. Tyrteust ne. Azt még ne olvasd.

Végül megkapta a maga orvosi díját. Kétszázezer sesterciust.

- Aztán - szólt Seneca - főképp élned kellene. Te még nem ismered az életet, mely minden tapasztalat kútforrása. A fiatalság csak a fölszint látja, a héjat és kérget, ami alatta van, a mélységet, még nem. Innen a magasból át se tekintheted. Le kellene szállnod kissé. Megnézni mindent. Majd erről is beszélünk.

- Igen - rebegte engedelmesen a császár. - Vezess engem - mondta, mint az alvajáró.