Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Regény
MÁSODIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ

Budapest, te hamar cseperedett városkamasz!

Mámor és ifjúság szivárványhályoga szemeiden!

Magasztos ábrándok bódultja s tehetetlen léhaságban hentergő te!

Céda némberkacaj reszketteti szíved s füleid cigányaid zenéje andalítja, mialatt mindkettő zsebeid dézsmálja!

Lelked bomlott ellentétekben s féktelen nagyravágyástól zihál!

Keresed önmagad, eszményeket másolván s csüggeszt, hogy nem másulsz azokra, az öröm helyett, hisz önmagad vagy, még gyatraságodban is. Vagy főleg azokban.

Félélet boldog kárhozottja te! Mit kívánhat neked az értés s szeretet?

Szabad-e, hogy légy kevésbé érdekes és inkább üdvös szokványok keretezzenek?

Szabad-e a szorgosság s jólét szürkébb mázát arcodra, semmint lázfoltok ékítsék?

Szabad-e kevesebb esetlenséget délcegségedbe, kevesebb feszélyt gőgöd mögé, kevesebb keservet dévajságodhoz, kevesebb érzelgést szánombánomidnál, kevesebb vásottságot elmésségid közé, kevesebb epét, több szívet, kevesebb gúnyhahotát, több mosolyt kedélyednek, kevesebb fogadkozást s több foganatot, kevesebb öngyilkos tépődést, kevesebb hopp és kevesebb koppot, kevesebb dúskálást s kevesebb szükséget?

Kívánhatni-e hogy élősdieid és szipolyaid nyomor tengesse? Zacisaid éhen vesszenek s uzsiaid földönfutókká legyenek?

Kívánhatni-e meglettségednek több erőt s erélyt, rokkantság s fásultság nélkül?

Nagy, boldog és áldott légy Budapest, minden teljesüléssel!

*

Budapest egyik körútján, tavaszalkonyati sürgés-forgás közepett, egy jól öltözött fiatalember lépdelt, hol tűnődve, hol szemlélődve.

Ha arca mozdulatlan volt, csaknem rúttá lett, de ha fölfigyelt, akkor gyermekes s értelmes szemei, mint a verőfény a tájat, tüstént megnyerővé tették azt. Legcsekélyebb külső, vagy belső benyomás kirajzolódott vonásain és fejhordozása nem volt egy kis nyegleség nélkül.

A szembejövő járókelőknek egy agg munkásféle alkalmatlankodott, eléjük tartott kalapjával s érthetetlen mondókát gajdolva. Következésképp a fiatalembernél is szerencsét kísérelt.

A fiatalember egy hatost dobott kalapjába s tette azt oly keresetlen kézmozdítással, hogy meg sem lassúdtak léptei. Sőt anélkül, hogy előzőleg zsebébe nyúlt volna a pénzdarabért. Annak nyilván előzőleg markában kellett már lennie, ha csak nem volt szemfényvesztő s észrevétlen nem vette elő.

De az nem volt e fiatalember. Feltétlen más, jobb egyénre vallott még kézmozdítása is, melyet akár a főváros leggazdagabb tőzsére sem csinálhatott volna utána előkelőbb könnyedséggel.

Nem, az éppen nem. Elvégre csak remélhető, hogy a főváros leggazdagabb tőzsére képtelen csak úgy félkézzel tovadobni összes százezreit, akár papír, akár érc alakban, ha csak nem erőművész, vagy éppen emelődaru nem, a karja.

Ugyanis az a hatos a fiatalembernek az idő szerint összes vagyonát képviselte.

Nem múlt még negyedórája sem, hogy számadást készített magában, miként azt minden jóravaló ember tenni szokta a hónap elején.

Kikapta ügyvédbojtári fizetését. Helyesebben, kikapta arra a hóra járó fizetése előlegektől fennmaradt töredékeit és fölvette hozzá előlegül következő havi járandóságát egészben.

Indokolta ezt azzal, hogy egyszer már meg akar szabadulni csip-csup tartozásaitól, mik közt voltak apró, de kényes s halaszthatatlan becsületbeli adósságok, voltak nagyobb kölcsönök húzható törlesztései, voltak sürgős s föltétlen váltó-fizetségek, voltak számlák, voltak zaciszelvény-hosszabbító esedékek, voltak fenyegető uzsi-hitelek részletei, fejfájdító bonyodalmasságban.

Épp ezért maradt a fiatalember időn túl az irodában, hogy osztályozza mindezt.

Felvágott egy ív papírt apró szeletkékre s a szeletkéket megszámozta. E sorszámok alá felírta az összegeket egy jegyzékből s kirakta a szeletkéket az íróasztalra. Most elővette tárcáját a papírpénzzel, hogy majd a megfelelő összegeket a megfelelő szeletkékre helyezze. És hogy fillérig vágjon, kiborította erszényét s kiürítette mellényzsebét is az ezüst és aprópénztől.

Ám a szeletkék ijesztő sokasága meghökkentette s itt-ott törölt egyes tételekből.

Csakis ennek köszönhette aztán, hogy végül, annyi összeadás, kivonás, szorzás és osztás után maradt egy hatosa.

Ezt egész komolyan külön tette egyenlőre s elhatározva, hogy még egyszer, tüzetesebben átvizsgálja az egész számadást.

De már káprázott a szeme a számoktól s kissé fölállt az íróasztal mellől.

Sétált egy sort az iroda hosszában. Majd újra megállt és némi távolból szemlélte meg szeletke csendéletét, mintegy összefoglalóan, ahogy a mai festményeket nézik.

Arckifejezésből ítélve, gyalázatos kontármunkának tűnhetett neki műve.

A nagyobb összegekről még nagyobbak jutottak eszébe, miket korábban, meg utóbbit zsarolt ki távol szüleitől és a lehetetlenség jutott eszébe, hogy újabbakat zsaroljon.

Tekintete elborult s törzsétől kissé eltartott karjai végében kínosan billegtek ujjai. Majd halántékaira szorította két tenyerét.

Már tudta, hogy most az öngyilkosságra fog gondolni. Egészen hasztalan. Hát inkább a külön tett hatosra esett pillantása s elkacagta magát.

Ezután megnézte óráját. - Hohó! - így szólt. Azzal gondosan egymásra téve a szeleteket pénzestől, előbb az asztalfiókra tekintett, aztán mégis betette a csomagocskát tárcájába. Azt mellső zsebébe csúsztatta, az ezüst és aprópénzt részint bugyellárisában, részint mellényzsebében helyezte el. Vette fölsőjét, kalapját, pálcáját, bezárta az irodát s elindult.

A hatost azonban, mint egyetlen jogos tulajdonát kezében tartotta. Még pedig nem más szándékkal, mint hogy megmutatja barátjának, a fizetésrendezés mulatságos elmesélése kíséretében.

Ehelyett mi történt? Odaadta az első kéregetőnek.

Ez csekélység volt ugyan, mégis lényege, a hirtelen szándékmásítás, bizonyos balsejtelmeket sugallt elméjébe. Azaz, hogy nyilván ugyanily sors vár a szelvénykés összegekre is.

Okosabb lett volna, mint eleve tökélte el, íróasztala fiókjában hagynia, legalább a föltétlen rendbe hozandó tételeket.

Hogy aztán hajnalban kelljen érte mennie a mulatóból, mint volt eset.

E kaján mellékgondolat volt mintegy akaratának takarodója. Nem erősködött, nem fogadkozott, hogy nem költekezik. Megadta magát. Ismerjük már egymást! Akár ezt mondta volna önmagának. És e beismerés oly dühítő, keserű, kétségbeejtő, oly kacagtatóan borzasztó és boldogító volt egyszerre, mint valami hideg borogatás, lázas mellre.

Utóvégre kirántja apja. Ki kell rántania, ha csak nem akarja...

E másik mellékgondolat volt mintegy kétségei fejfáján a felirat. Elmosódott, szomorú s dagályos búcsúztató. De már kedvújhodás is. Gyásztoron kerekedett vigasság.

*

Úgy hívták e fiatalembert, hogy Egyed Ferkó.

Akkoriban, a műegyetem után, a tudományegyetem jogi szakára iratkozott.

Nem titok, hogy budapesti joghallgató bizonyos tekintetben egyet jelenthet azzal, hogy: semmit sem hallgató. Magyarán ez a pálya legkedvezőbb jogcím a semmittevéshez.

Ezzel szemben Egyed Ferkó lerakta az alapvizsgákat s egy szigorlatot.

Hogy ez segélytanodák s magánoktatók kincseket emésztő sokadalmának közbejöttével történt, mellékes. Fő, hogy ennyi képzettség vagyonos s jó családból való ifjúnak több az elégnél.

Mutatja az is, hogy ez eredmény az öreg Egyedet is kielégítette egyelőre.

Mik is képezhették az öreg ábrándjait, terveit s becsvágyát elsőszülöttét illetőleg? Egy állás a megyénél, hamaros emelkedés lehetőségeivel. Esetleg a kerület későbbi képviselősége. Vagy majdan egy magas állami tisztség. Netalán leendő kiváló államférfi.

Mindössze talán a doktori címet óhajtotta még utódja neve elé biggyesztve.

Persze, ha eleve tudja, mi bajok és búk özönét zúdítja elő e hiúsági kérdés, alkalmasint nemcsak hogy ki nem nyilvánítja, hanem mindjárt ott kezdi, miért is nem fogta otthon fiát érettségi után, maga mellett, becsületes vidéki gőzmalmos és birtokos és semmi másnak.

Le akarom tenni előbb a doktorátust! Be töméntelen sok költségbe, keserűségbe s méregbe került az öreg Egyednek az ifjú Egyed ez ismételt, önérzetes kijelentése!

Mert, hogy az ifjú Egyednek mik képezték ábrándjait, terveit s becsvágyát saját jövőjét illetőleg? Erre legföljebb az lehetne felelet: tessék egyetlen ábrázolatba rögzíteni az ég felhőit.

Egyed Ferkó egyszerűen Budapest martaléka volt. A főváros igézetéé a vidék unalma elől. Akár valaki csélcsap szeretőjéé a derék hitves helyett. Egyed Ferkóba Budapest becsempészte furcsa féllelkét. Alvilágfi, élvhajhász mértéktelen, felületes, képzelettel toldott műveltség, indulásban veszteglő, kétes s zavaros ígéret. Ez volt Egyed Ferkó.

Szónokolt egyetemi ifjak hazafias ünnepélyein s tüntetett nemzetközi munkásgyűléseken. Rendező jogászbálokon s otthonos városligeti cselédvigalmakban. Kezdve utcatündéreken, szobacicák s varrólányokon át, nagysás s méltsás asszonyok és kisasszonyok széptevője. Járatos és bennfentes minden képzelhető és lehetetlen tanyáin és szentélyeiben szórakozásnak, mozgalmaknak, törekvéseknek, kivéve a jogtudományokat, melyek mindehhez a jogcímet szolgáltatták.

Jogászi körökben legföljebb holmi csűrő-csavaró ékesszólást sajátított el, melynek leginkább az apjával való összezördüléseknél vette némi hasznát.

Effajta ismeretségei egyike a Gyöngy Manfréddal való, kivel együtt bojtárkodott.

Gyöngy Manfréd pesti fiú volt. Jellemét, életmódját, sőt külsejét tekintve, sok azonos vonással bírt a baglyokéval.

E madárfajt, ugyebár, a madártársadalom kirekeszti magából s mint a magány, szellem s virrasztás jelképes állata gubbaszt a rajzok könyv- és irattekercs-csomóin, vizsga szemével, hegyes, görbe és rövid csőrével. Hangja pedig babonás a babonások számára s ijesztő az ijedősöknek.

Nos, ami a görbe, hegyes s rövid orrot és fürkész szemeket illeti,Gyöngy Manfréd ábrázata ezzel teljességgel megegyezett. Ami bizonyos társadalmi elkülönzöttséget, szintén. Ami a szellemet, nemkülönben. Gyöngy Manfréd nagy könyvmoly volt, még pedig kiválólag és kizárólag az újabb eszmei mozgalmak híve. Elégedetlen s nyugtalan elme. Mihez képest minden régi, szokott s meglevőben csupán arra irányzódott figyelme, mi azokban gyalázatos, fonák és szomorú. Egyáltalán, vijjogásszerű hangját akár emberek, akár művek, akár intézményekről hallatta, ez olyas érzést keltett hallgatójában a világról, akár egy díszlakomán prüszkölhetnék facsarná orrát s nem lenne nála zsebkendő. A görény sem tehet szagáról. Gyöngy Manfréd sem tehetett kellemetlen képzettársulásáról. Agya úgy volt berendezve, kínosságokra. Ami végül a virrasztást illeti, Gyöngy Manfréd szívesen tartotta magát a hírhedett budapesti éjszaka egyik mámorban és paráznaságban tobzódó imádójának. Bárha ezt kissé igazolatlan. Mert meglehet, hogy Gyöngy Manfréd éjszakái nagy részét a kávéházban henteregte el, ám a mámor és szerelem nagyobb szabású s költséges élveiből még ezzel nem sok osztályrésze jutott. Őszintén szólva, Gyöngy Manfréd hajlamos volt kissé a képzelődésre s legföljebb, mint mondani szokás, az üvegen át nyalhatta a mézet, vagy épp egy-két csepphez jutott.

Sajátságos, de úgy volt, hogy Gyöngy Manfrédet, a bennszülöttet, Egyed Ferkó vezette be vidéki létére, az igazándibb budapesti éjbe s csináltatott végig vele néhány tivornyát. Ugyancsak az Egyed Ferkó barátnőjének egy jó barátnője is e réven lett a Gyöngy Manfréd barátnője.

Az Egyed viszonya ezzel a nővel valamelyest gyöngédebb s tartósabb jellegű volt. A nő énekesnő volt egy másodrendű mulatóban, de egy kevéssé kivétel a foglalkozásabeli átlagnál. Szelíd, kapzsiság s kacérság nélkül való fiatal lány. Nem együgyű, vagy álszende, mégis jobban hatott egy nevelőintézetbeli növendéknek. És Egyed meg is érezte, hogy több köti hozzá az élvek egyszerű kötelékénél.

A Gyöngy nője szintén énekesnőféle volt, de viszonya vele már potomabb természetű. A nőnek volt egy bevallott s állandó üzér pártfogója is, sőt nyilván több is, átmenetiek. Még így is elég anyagi ziláltságba juttatta Gyöngy Manfrédet s a barátság félig-meddig szakadóban is volt már.

*

Aznap este úgy volt, hogy a nők Gyöngy Manfrédnak üzenik meg hol és mikor találkoznak együtt. Gyöngy Manfréd pedig rendes kávéházában várt Egyed Ferkóra.

A kávéházak már kirakták szomorú kertjeiket a járdára s Gyöngy Manfréd is ott ült kinn a kertelés mögött, egy üres csésze, gyufatartó, hírlapok s tulajdon jelentékenysége társaságában, mit valóban mint egy második személyét bámult.

Egyed Ferkó megérkezve, odatelepedett melléje az asztalkához. aztán, amint megtudta a nőkkel való találkozás idejét, lekönyökölt s egy önkéntelen ásítást leplezett, tenyerét szája elé tartva. A találkozásig még hosszú órák voltak. A művésznőknek szerepük volt s ilyenkor későn s rendszerint a mulató egy mellékhelyiségében vacsoráztak együtt.

Egyedre, amily érdekes volt eleinte Gyöngy társasága, lassanként épp annyira unta s utálta örökös piszkolódásait, mik valósággal eléktelenítették szemében a világot. De erélytelen s simulékony jelleménél fogva, ez nem akadályozta meg Egyedet abban, hogy azontúl is ne érintkezzék vele. Holott így, bizalmasabb beszélgetések révén azt is észlelte nemsoká, hogy Gyöngyben a fölényes, csípős s fanyar burok alatt holmi olcsó s nyúlós érzelgősség senyved.

Gyöngy Manfréd éppen valami közművelődési alakulatot kezdett kipellengérezni, szavaival mint holmi ragadó kulimásszal kenve, csapkodva be azt, mikor Egyed egyszerre csak fölugrott mellőle.

Fölugrott s a járókelők tömegébe meresztette tekintetét. Azzal a következő pillanatban már túl volt a rácsozaton s egy magas, csíptetős úriembernek esett nyakába.

- Hó, öreg cimbora, be rég nem láttalak! Merre kóricáltál?

E vidékies kirohanás kicsinylő ajakvonítást idézett Gyöngy ábrázatára, nyilván azért is, mivel épp fejtegetései leghatásosabb pontján szakította őt félbe. De e kifejezés legott nyájas, csaknem zavart mosolynak adott helyet, mikor az ismeretlent Egyed Ferkóval maga felé látta közeledni. Olyan arc volt, min nem fölvett közöny, hanem biztosság, nyugalom és erély. Ez volt az ismeretlené.

- Feladlak, mérnök - mutatkozott be szava érthetően.

- Kérem, tessék parancsolni! - igazította meg Gyöngy Manfréd előzékenyen a mellettes széket.

- Köszönöm! - szólt Feladlak úr s leült.

Egyike az erély s eszély félelmes barmainak. Gép, célját szolgáló, a cél rugó idegekkel. Értelmes, tudatosság nélkül, finomságok iránt érzéketlen.

Körülbelül ily tanulmányt s osztályozást tett magában Gyöngy Manfréd az idegen felől, kire viszont ő semmi jelentősebb benyomást nem tett.

Egyed Ferkó kérdezősködésére Feladlak úr röviden előadta.

Oklevele megszerzése után, állami ösztöndíján s saját költségén külföldön tetőzte be tanulmányait. Még tengeren túl is ki akart utazni, de lemondott róla aztán, mivel elég kedvező állást nyert, egy budapesti gyártelepnél. E vállalat egyike nagyobb cégjeinknek s javadalmazása egyelőre kielégítő, kevésbé elégedett munkakörével.

Mindezt dicsekvés nélkül, bárha bizonyos önérzettel mondotta el Feladlak úr s mi jöhetett utána más, mint

- Hát te?

Egyed Ferkó egy kétes legyintéssel válaszolt. Nos, erre Feladlak úrnak hallgatása ugyanazt az egykedvűséget fejezte ki, mint annak idején, mikor oktatói minőségben vont vállat tanítványa hanyagságán. Teheted, ha a napot lopod, futja rád az öreg Egyed gőzmalma s birtokai jövedelméből.

Valóban, ez oktatói s tanítványi viszonylat, mintha most sem változott volna köztük. Feladlak úr közölte, amit kérdeztek tőle s udvariasságból viszont érdeklődött. A barátságnak meg lett adva a magáé, követőleg mehet ki ki dolgára. Szeme már ott is volt sétabotján s kesztyűjén, miket az asztalra tett.

Ezzel szemben Egyed Ferkó, a határozatlan egyének sajtjaként, valahogy kevesellette, hogy csak ennyiben maradna a találkozás. Ott szerette volna még fogni Feladlak urat. Meglehet a Gyöngy Manfréddel töltendő órák változatosságául is. De meg lehet azért is, hogy valahogy keveslette, miképp csak ily kurtán-furcsán intéződjék el ily régi, baráti találkozás. Ennél az érzésénél fogva, és főként azon tulajdonánál fogva, hogy örömest közölt valakivel kedveset s lekötőt. Feladlak úr számára pedig valóban lett volna ily közlendője. Igaz, tétovázott vele, bizonyos féltő s borús előérzetek tartóztatván őt vissza nyilatkoznia felőle.

Már azon is volt, hogy hallgat s Feladlak urat útjának ereszti. De abban a percben, amint ezt elhatározta, egyszerre beszélni kezdett.

- Mondok neked valamit, ami biztosan érdekelni fog. Nem sejted mi lehet?

- Fogalmam sincs, vallotta őszintén Feladlak úr. De magában önkéntelen valami nőügyre gondolt. És sejtelme nem csalta meg. Egyed Ferkó így nyilatkozva továbbiakul:

- Nekem van egy barátnőm, akitől egész véletlen tudtam meg nemrég, hogy te voltál első szerelme. Sőt, hogy úgy mondjam, még most sem közönyös teljesen irántad. Nem sejted ki lehet?

- Fogalmam sincs - ámult kissé Feladlak úr s valóban, ami képzetek első pillanatban barátjával s így a fővárossal hozakodtak emlékébe női esetek felől, sokkal selejtesebbek voltak, semmint kérkedhetett volna azokkal. Majdnem kényelmetlen gyanúja jött, hogy talán itt gúnyolódni akarnak fölötte.

- Egy énekesnő - folytatta Egyed. - Angyalossi Terinek hívják. Persze, hogy saját neve-e? Ámbár ő azt állítja. Te jobban tudhatod. Én ismerek Angyalossiakat, azok igen régi s jó nemzetség a megyénkben, nagy részük persze lecsúszott. De hogy ezekkel valami rokonságban volna, ő sem tudja. Apja állítólag temetkezési vállalkozó volt.

- Hogyne! Mi az ördög! - csillantak föl Feladlak úr szemei csíptetői mögött. - Valódi, valódi neve! És énekesnő lett? Fenét! Különben hallani hallottam, hogy színiiskolába jött.

"Ez hát itt az a pali - gondolta magában Gyöngy Manfréd - akiről minap Egyed gúnyolódott nőjével s a szeplőtlen szerelemről tartottak értekezést. És erről mesélte röhögve, hogy mikor a műegyetemre járt, együtt laktak s csak úgy tudott szabadulni tőle a tanulás elől, ha valami tyúkhoz vitte. Sőt legelőször is ő vitte. Mondhatni valósággal ő vette el az ártatlanságát. Szép kis vígjáték! Legelőször ő kaphatja szerelemre későbbi szeretőjének első csábítóját."

Egyed, a Gyöngy pillantásaiból nyilván kitalálhatta gondolatait, mire egy kis alig észrevehető pír terjedezvén el arcán, szokás szerint, csak annál buzgóbb magyarázatok mögé rejtette zavarát.

- Hát amennyire én a nőket ismerem, nem biztosíthatlak éppen, hogy ez a vonzalom teljesen hiteles irányodban. Mindenesetre, a nő ömlengett rólad. Vagy csak engem akart főzni, mint szokták.

Ez utóbbiakat, mintegy csökkentőleg s távolítólag tetette hozzá Egyedben a féltés s bizonyos bosszúság is magára, hogy szükségtelen s meggondolatlan közleményeket tett. Úgy, hogy szándéka, éppen mint imént, épp ellenkezőt sugallt, semhogy ezzel folytassa.

- Különben, ha kedved van, tarts velünk ma este. Együtt vacsorázunk. Te hol szoktál?

- Közel a gyárhoz. Elég jó vendéglő - felelt Feladlak úr.

"És egész biztosan havi rendelésre, mit nem hagysz ott, ahogy ismerlek, hogy hozzá még költekezzél is másutt" - gondolta titkon bizakodva Egyed Ferkó. De emellett gyáva, nemes s ellentétektől zavaros lelke, egyúttal mintha óhajtotta volna is, hogy barátja elfogadja a meghívást. Tudta is ő mit óhajtott.

Feladlak őr pedig magában már elfogadta a meghívást. Ezt Egyed is jól tudta már hallgatásáról. Különben már kinyilatkoztatta volna a nemet.

A nő hatott s döntött, mint mindenha.

*

Tatár Rózsika túl volt már a harmincon, de a vénlányság tünetei még egyáltalán nem mutatkoztak rajta. Inkább hatott teli, ápolt, üde idomaival holmi jóvérű menyecskének. Mint ahogy kellő elővigyázattal nem is fonnyasztották őt ismeretlen s kielégítetlen vágyak.

Ebben az idejében vált meg a cégtől, ahol alkalmazva volt s férjhez ment korábbi szeretőjéhez, a cég egyik utazójához.

E férfi derék, józan s szintén nem gyerekember volt már nősülésekor s megfelelő kopaszsággal s higgadsággal elég jó férjnek ígérkezett.

Félrerakott tőkécskéikből egy kis csipke s fehérnemű üzletet nyitottak s néhány szobás lakást rendeztek be.

Az üzlet menni kezdett valahogy, ha sok fényűzésre nem is futotta egyelőre jövedelméből, mindenesetre megbírta az alapítási terheket, úgy hogy a házastársnak úgy szólva egyetlen előnye s öröme volt belőle, a magauraság tudata, mi nem lekicsinylendő. Különben mindkettőjük kevesebb gonddal s több szórakozásnak élhetett alkalmazott korában.

Itt tartottak, mikor Angyalossiné engedve végtére Kuvik nagysám zaklatásainak, felhozta őt a fővárosba beíratni ének, vagy színiképzőbe.

- Oly aggódva hagyom itt ezt a kölyköt. Vigyázzatok rá az istenért s ne eresszétek szeme elől.

Mások nem is lehettek Angyalossiné utasításai a házastárs számára, mikor gondjaikra bízta szeme fényét.

És kezdetben így is volt. A házasoknak azelőtt is ki volt adva egy fölösleges szobájuk, külön bejárattal a folyosóra s ez lett az unokahúgé. De másként egészen családi körben s felügyelet alatt tartották.

Csakhogy ez nem soká ment s Angyalossiné odahaza nem a legépületesebb híreket vette Kuvik nagysám viselkedéséről.

Jöttek-mentek a dorgáló s mentegetőző levelek. Így nem alkudtunk fiacskám! Akkor haza hozlak! stb. mindez nem sokat használt.

Kuvik nagysám csakhamar odáig önállósította magát, hogy csak éppúgy lakott rokonainál, akár bármilyen idegen, fizetett, teljes ellátásban. Mit csinált azonkívül, nem tartotta kötelességének beszámolni.

Hogy pedig így történt, annak ezeregyedik oka az is volt, hogy a nagynéni féltette férjét unokahúgától. Talán nem is minden alap nélkül.

Kereken szólva Kuvik nagysám túlságosan könnyelmű volt, vagy könnyelmű lett, alig hogy a fővárosba toppant. Talán eleget említni azzal, hogy magukat növendéktársait is megbotránkoztatta olyik kalandjával. Közvélekedés szerint: bárkinek kapható volt, egy szóra.

Hisz csaknem így volt valóban. Lányok végzete a megbontott átalagé, mi könnyebben fogy a megbonthatatlannál. Vagy a felváltott pénzé, mi hamarabb fecsérlődik aztán.

Kuvik nagysám fölötte gyönge volt minden csábítással szemben.

Hogy talán Kuvik nagysámot komoly csalódás érte első csókjában, hogy aztán alig törődjék: méltatlan-e arra férfi? Hogy a csók gyönyöre maga, gyönyör maradt azontúl is, adta s fogadta tehát, megismerve mézét s mérgét minden csöppjében. Hogy a csók, a csókja értékét Kuvik nagysám ellenben alig ismerte. Hogy azt növeli az, ha nem kapható egy szóra. Hogy az csökkenti becsét, ha számítástalan adja aki adja s semmiért kapja aki kapja. Hogy Kuvik nagysám ledérségében nagyobb adat romlatlanság s tapasztalatlanság, sőt ártatlanság volt, mint okos szüzek tisztaságában. Mit menteni!

Egyebekben dicséretes előmenetelt tett tanulmányaiban s képességei éppúgy nem voltak elvitathatóak, mint szelíd, kifeslett szépsége.

Volt egy barátnője a képzőből, talán egyetlen lény az egész nagyvárosban, kihez bensőbb érzelmek kapcsolták őt.

Pesti lány volt. Egy züllött szabómestert röstellt szülőjéül. Szűkebb körben Pistikének hívták. Gunyoros, feketeszemű fruska, fitos orrocskával s egész gyermekméretű, de arányosan s telin fejlődött alkattal. Ideges volt, hirtelen, de élelmes és határozott.

Hangja s tehetsége fikarcnyi alig volt, legfeljebb babaszerepekre. Ellenben fogott egy barátot, mint mondják az erszényes s foghíjasok rendjéből, ki többek közt egy mulató főrészvényese is volt.

Így szerződött Pistike abba a mulatóba nem egész körülhatárolt minőségben s általa került ugyanoda Kuvik nagysám is, önálló számok s sikerek reményében.

Csakhogy sikerei igen mérsékeltek maradtak, már az elsőn kezdve. Bárha maga annak ténye, hogy valóságos színpadon mozoghat, elég boldoggá tette egyelőre.

Van, nemde valamely nyers és potom jelleg a tömegszédítés, a zajos tetszés titkában! Hiszen ez maga a tömegkedély, még választékosabb is, hol nem selejtes kétértelműségek pukkasztanak s silány érzelgés miákol.

Nos, Kuvik nagysám énjéből, szinte túlságig hiányzott e jelleg. Úgy, hogy nyilván annak kedvezőbb helyen sem vitte volna többre szórványos tetszésnél. Aztán ugyanannak embereken át sem volt alkalmas érvényesülésekre segítenie őt. Egyáltalán Kuvik nagysám más végzetűek közül való volt, semmint pályáján fölvigye, rá való minden képessége ellenére.

Szerepei mihamar másodrendűek és gyérekké váltak. A művésznői szinten való emelkedés helyett, félőbben kezdett esni ama bizonyos táncosnői kar felé, kiknek főszerepeik színpadon kívüliek.

Talán egyetlen, mi némileg fölszínen tartotta, igénytelensége volt. Mint mondják, egyszerűen kevés érzéke a csillogás kísértései iránt. Hétfogásos murin torkoskodnia, fogat, ékszer, mind nem jelentettek többet számára szerényebb csáboknál. Öltözékeit, nagynénje segélyével, úgyszólván semmiből teremtette ki. Ebben ízlés s ügyesség öröksége s nevelése volt.

Még barátnőjének is csaknem ő volt szabónője. Eredetileg nyilván ez is szolgált barátságuk fő kapcsául, már legalábbis Pistike részéről. Másként Pistike előtt megfoghatatlannak tűnt Kuvik nagysám élhetetlensége, minek gyakori kárhoztatásában kifejezést is adott.

Végeredményben a művésznő Kuvik nagysám jócskán csalódott volt lelke fenekén. Sőt csüggedt s fásult, valójában maga sem tudva merre is vitetné magát vágyaival. Egy bizonyos, hogy magányos merengéseiben visszafájlalta a polgárias tisztességet.

Körülbelül ekkortájt kezdődött viszonya Egyed Ferkóval. Küszködő, tétova szerelem féle, kölcsönösen keresett vásottságba burkolt s gyanakvó vonzalmakkal bélelt.

*

Ahol aznap összejöttek, az étterem, a mulató pincéje volt. Gőzös, illatszer, étel és italszagos odú. Másként igen jó konyhával dicsekedett s nem tartozott szorosan a mulatóhoz, mely a félemeleti és emeleti helyiségeket foglalta el, áteresztve ide zajogását, dobaját s alakjait.

A terem meglehetősen tömve volt. Elseje körül lévén, sok volt afféle hézagtöltő s átvonuló alak benne, zajos kereskedősegéd- s hivatalnoktársaság. Néhány egyenruha rikított színeivel s vakított gombjaival a polgári feketékből előragyogó ingmellek s kézelők között. Ványadt piperkőcök, esetleg selyemfiúk, bizonyos előkelő s nemes arcélekkel s tartással üldögéltek. Ugyanolyanok potrohosabb kiadásban. Bájos, ápolt, piperés fiatal nők, kissé lankadt s unott árnyalattal a festék mögött s fényes, vizsla tekintetükben. Virágárusnők, egy-egy nyulas s gólyás néni, cukorkás, meg alkalmi szipka, tárca, nadrágtartó-árus, kimért s leereszkedő föllépésével a beugrottakhoz. Aztán az elmaradhatatlan félrészeg vidéki, kalapja, sörte ékkel a szék karjára akasztva, előtte átalagok, jobbján, balján hölgyek.

Az idő nem járt nagyon messze éjféltől.

Ahol Kuvik nagysámék ültek, a hely egyike volt a fal hosszában rézrudakkal elrekesztett, függönnyel takart s virágdézsák növényeivel árnyékolt zugolyoknak, közvetlen a zenekar közelében.

Azt nem cigányok, hanem fehér emberek alkották, vonós, fúvó s pengetett hangszerekkel, olyik tekintélyes bozonttal, kétségkívül művészi igények mellett tüntetve.

Mikor Kuvik nagysám megpillantotta Feladlak urat, előbb kissé elhalványult, majd pipacspirossá lett.

Egyed nagyokat hahotázott. Pistike kíváncsian bámult, nem sokat értve a dologból. Feladlak úr valamelyest szertartásosabban is vitte végbe az üdvözléseket, azzal szokott nyugalmával foglalt helyet, húzta ki magát székén s várta be a megszólíttatásait.

Természetesen a kis társaság társalgása a vacsora folyamán s azután is, jobbadán Feladlak őr s Kuvik nagysám korábbi ismeretsége s annak vonatkozásai körül forgott.

Feladlak úr Kuvik nagysámnak a távol otthonnak s tisztességnek mintegy követeként jelent meg, mihez való közösségeivel Kuvik nagysám örömöst tüntetett a többi előtt:

- Mi van a Choretkó-lányokkal? Úgy tudom, egyikük férjhez ment Mikéhez? Igaz volna? Na, ezt sem hitte senki! Hát Finci káplán? - így kérdezősködött Feladlak úrtól.

Feladlak úr erre komolyan elmesélte a Mike Pál házassága történetét a hazai mendemondaként.

Pityókos volt egyszer s kivételesen jó hangulatban. A Choretkó-lány egyedül volt kertjükben, minek ritka rácskerítése az utcára. Mike arra ment s behívta. Aztán hogy, hogy-nem, addig ingerkedett, míg Mike nyalábra kapta és megcsókolta. No, ez csak afféle zálogosdi érvényű csók maradt volna, ha történetesen arra nem halad el egy társaság a kisváros java hölgyei és uraiból, akik megálltak a jelenetre. A Choretkó-lány félelmében s szégyenében sírni kezdett persze s Mike kelepcébe került. Harmadnap már szétküldték az eljegyzési lapokat.

Ez volt szó szerint Mike Pál házasságának esete a városka szóbeszédében, mit Feladlak úr most valósággal egy ünnepi előadó kimértségével bocsátott közre, úgy hogy a társaság szinte csak pillanatok múlva eszmélt rá, miképp valamelyest mulatságosat hallgatott végig s ezzel együtt kacajaira.

Egyed Ferkó már megtette tömeges italrendeléseit, közte pezsgőt is, a vendég tiszteletére.

Feladlak úr csodálatosképp ezúttal szabadkozás nélkül hajtogatta föl a kevergő, karcos nedűt. Feladlak úr kitűnő hangulatban volt, mibe bizonyos regényes és érzelmes hevek is keveredtek.

"A művésznő, a csipkés s illatos félvilági tündér, e piperkőcök közt az egykori kis nebántsvirág vonzalmát őrzi szívében s e vonzalomnak ő a kegyence." Ezt zengte Feladlak úrnak a zene. Ez mámorosította a pezsgő szokatlan zamatában. Ezt duruzsolta a terem zsivajgása. Ezt lövellték a csillárok. Ezt káprázta ennek az egész környezetnek alig ismert, bódult, léha, szivárványos lege Feladlak úrnak, amint ott ült Kuvik nagysámmal szemben.

Mégis, valami feszély settenkedett még körülte s ugyanaz talán Kuvik nagysám körül is. Valóban mintha újból az a bizonyos láthatatlan alak került volna mögéjük, ki valaha a kis kertajtónál.

Darabonth Károly neve még nem említődött. De ha akkor Feladlak úr, most Kuvik nagysám emlegette föl őt első ízben.

- És hogy van a bácsija?

Feladlak úr erre közölte, hogy maga is csak levelek által értesül már jó ideje az otthoniakról. Nagybátyja egyszer már meglátogatta. Épp a napokban várja újra. Úgy lehet, holnap megérkezik. Tegnap kapott csomagot hazulról.

Ezzel aztán megoldódott a varázs holmi múltba tűnt ügyek hánytorgatására is.

Kuvik nagysám mesélt már Egyed Ferkónak öreg udvarlójáról és most Kuvik nagysám örült, hogy Feladlak úrral való csevegése bizonyságot tesz Egyed Ferkó vásott elmésségei jogosulatlanságáról, mikkel e regény teljes hitelén támaszkodott, mikor mesélt neki róla.

- Tényleg? Őrült érdekes! Oly kevesen múlt volna, hogy a Mucus ma nagynénéd, vagy micsodád lenne? Csókolom a kezét kedves nénike! Őrült érdekes! És tényleg igaz volna? - kotyogott közbe Egyed Ferkó, folyvást hahotázva. Bárha ezek a hahoták inkább nem kis féltékenység bánatát palástolták annak láttára, hogy Kuvik nagysám szinte se hall, se lát mást Feladlak úron kívül. Legfeljebb abban lelhetett némi kárpótlást, hogy Pistike még kizárólag vele kacérkodott Gyöngy Manfréd teljes mellőzésével, mi viszont Gyöngy Manfrédet tette keserűbbé és csípősebbé az áporodott túrónál.

De az oly jól titkolt kedély-bonyodalmak annál inkább villanyozzák az idegeket s idézik elő a szomjat.

Közben, közelükben a félrészeg vidéki egészen berúgott s már bele-beleüvöltött a zenébe. Hangja nem volt ugyan hamis s túl kellemetlen sem, de mivel szívből jött s főleg oly hatalmas tüdőkből, harsogásában s ércében kisebb orkánnal vetekedett.

A szomszédos asztaloknál mosolyogtak, vagy mérgelődtek, hölgyei csitították a vidékit s a pincérekkel vetélkedve locsolták nadrágjára s az asztalra, töltögetés ürügye alatt, a fölhordott átalagok tartalmát, kiröhögve őt háta mögött.

Ha netán garázda természet, nyilván egy ökölrázása elég kitakarítani az egész vendégsereget, személyzetestől a helyiségből. De ő semmivel s senkivel nem törődve vigadott s szórta pénzét boldog-boldogtalannak.

- Bukom erre a szép emberre. Egészen bedűlt a hangjával - mondta Pistike Egyed Ferkónak.

- Eladom magának ha kell - válaszolta Egyed.

- Jól van, de csak kalappal együtt -, kötötte ki Pistike. - Eszem azt a gyönyörű kis sörtét mellette!

De Gyöngy Manfréd e csúfolódás ellenében a mulatozó látványát velősebb fejtegetésekre használta föl.

- Ez Budapest! - úgymond. - Itt egy ember! Pénzzel tömi e csőcseléket. Nem vesz vissza a zenészek tányérjába dobott tízkoronásból. Több hasznot csinál egymaga egy éjen az egész pincének, mint húsz pesti. De míg azoknak három pincér is ugrik majd fölsegítni kabátjukat, őt, kimenet megbotlasztja a borfiú s röhögni fognak rajta, ahogy jelenleg is röhögnek. Azonban nemcsak pénzes, lehet eszes s lehetne ildomos, mindenképp kiröhögik, mert ő ugyebár a pali. Mert más, mint pesti szokványok határozzák meg az úri egyént. Holott voltaképp mi e pali? Mondhatnám maga az ország. A bárgyú vidék, mely ide hordja össze munkássága javát, anyagiak és szellemiekben e nagy élősdinek, Budapestnek, hogy hálából gúnyos kicsinylést s fitymálást kapjon cserébe érte. Mert kérdem: mit adott még Budapest a magyaroknak s az embereknek önmagából? Vegyünk akármit. Vegyük például az irodalmat, mely mintegy fokmutatója a műveltségnek. Mit szolgáltatott még ehhez Budapest? Holmi sorvadásos kornyikálást. Új helyett divatost s eredetiség helyett eredetieskedést. De egyáltalán, mi az érték egy ország, egy nemzet, egy nyelv irodalmában? Csupán sajátosság, jellegzetesség ugyebár, mely eredményeit hozzáadja az általános emberihez. Ezzel szemben mi Budapest? Csupa másolat megállapodott nagyvárosokról. Holott olyan, mint a mesebeli mostoha kedvenc, saját lánya, őt cicomázzák, őt viszik mutogatni a nagyvilág mulatságába. Ám gyatraságai szembeszökőek s a királyfi mátkájául a porban, mellőzésben tartott, sutba dugott hamupipőke kell. A rónaság udvarházai, a kisvárosok vityillói, a büdös parasztgunyhók. Az erő, mely tövén sarjadt és fejlődött sajátosságok hajtásaivá, feslett művészet virágaivá, érlelődött szokások gyümölcsévé, nem mesterségesen fűtött virágházban.

Így tüzelt Gyöngy Manfréd a pesti, kit a keservek s nedükben rejlő igazmondhatnék ellenmondásba kergetett önmagával és kész volt fölvenni a vitát Egyed Ferkó a vidéki ellenvéleményeivel Budapest védelmében.

Feladlak úr nem szólt a tárgyhoz. Holott bizonyos burkolt bókokat vehetett volna személyére a Gyöngy fejtegetéseiből, mint ahogy az ékesszólása közben valóban önkéntelen puhatolt hízelgő azonosságokat az ifjú mérnök egyéniségében, a mulatozó erőteljes palival. Ám, Feladlak úr is holmi érthetetlen ellentétben leledzett önmagával, mintsem a helyzet hozta volna. Feladlak urat, mintha bizonyos alantosság tudata nyűgözte volna. Az idegen, a vadócnak érzéseivel volt e környezet, e hangulat s enemű érdeklődések közepett s talán először fájlalta életében, hogy eddigelé egészen beásta magát vonalzói, mércéi, szerkezetei, rugói s kerekei, gyatra s szürke garmadájába, miközben az élet igazi farsangja elzajlik ifjúsága mellett.

A nők a vita alatt természetesen unatkoztak. Kuvik nagysám ajkai, félig kinyitva piros szegfűként virítottak, fehér porcelántartóban. Pistike pedig le-lehunyva szemeit, majd újra fölvetve úgy kergetőztek végig a társaságon s a szobán, akár fürge egerek szabadulnak ki fogójukból.

Az idő jóval túl járt éjfélen. A jókedv mind általánosabb lett. Danolások, csörömpölések s botor kiabálások egyvelege telítette a levegőt.

Egyed Ferkó, ha pityókot kapott, szüntelen kacagott, izgett-mozgott, ugrált. Végsőkig ajzott idegei valóságos szöcskévé változtatták.

Épp valahol a terem másik végében kóválygott, valami ismerősökre akadva, midőn a zenekar a "Pofikám, pofikám, pofikám" kezdető amerikai néger táncba zendített, az időtt népszerű újdonságba.

E bomlott ütemek aztán olyast idéztek elő a teremben, akár láthatatlan huzalok ráncigálása az ugróbáboknál. Fölszították a legpetyhüdtebb idegekben is a furcsa, távol világ emberei bohó s parázna hevületét, kiforgattak minden érzést s behatottak minden moccanásra. Maga a fizetni siető főúr is szinte a kecskebak szökelléseit mímelte.

Egyed Ferkó füttyentgetve, hajladozva, villódzó szemgolyókkal jött vissza az asztalhoz. Lecsapta magát a székére s koccintásra hívta a társaságot. De még föl sem hajtotta poharát, már fölugrott s egyszerre, szó nélkül Kuvik nagysám felé nyújtotta karját.

Kuvik nagysám előbb úgy tett, mintha nem akarná elérteni a fölhívást s egy pillanatig várakoztatta. De aztán hirtelen, kék villanás vetődve szemeiből Feladlak úrra, felkelt. És a következő percben már ott himbálta szöszke kontyát Egyed Ferkó vállán, a zenekar és zugolyuk közötti szűkecske téren.

A Feladlak úrra vetett kék láng pedig azt lobogta: nem akarok egyebet, mint neked tetszeni, annál jobb, ha féltenél, amint máshoz látsz tapadva s ez kínzana.

Hiszen kétségtelen, ha Feladlak úr ismerősebb ama mindennapos forgatag körül, melynek dobaja aláhangzott az emeleti padló fakockáiról, nyilván alig érinti őt különösebben Kuvik nagysám s Egyed Ferkó táncának látványa. De Feladlak úrnak alig voltak sejtelmei ily mozdulatok létéről, miket ezek műveltek s szemei szinte kívületben függtek rajtok, akár valamely gyönyörű, szemérmetlen áldozaton, mit a féktelenségnek s érzékiségnek hoznak. Ezzel szemben esetlenebbnek s merevebbnek érezte tulajdon alkatát, lábaiba szétágazva, körzői egyikénél. Gyötörten, kótyagosan, izgultan, csaknem rikoltani szeretett volna.

Ám Kuvik nagysámék példáján buzdulva, egyszerre a derék vidéki is szétrebbentette környezetét s forgószélszerű, becsületes s bizonytalan csárdásra dobbant magában.

Hanem ekkor, a növekvő kavarodásban, egyszerre erős, ünneprontó hang reccsent.

- Kérem uraim, ez nem táncterem! Méltóztassék fölfáradni, akinek kedve van!

Egyed Ferkó erre abbahagyta a táncot s tüstént kész volt gyomrába rohanni a háborgatónak. Ittasság minden egy hörcsög bátorságát adta beléje s már-már félő volt, hogy lovagias, vagy még rosszabb ügyek keletkeznek.

Szerencsére a felszólaló egyike volt a mulató vezető személyiségeinek s így jogai nem lehettek vitásak.

Egyed Ferkó is kezesebb lett, legfeljebb háborgott kissé.

Az eset mindenesetre alábbejtette a közhangulatot.

*

Az éj, mint ünneplésébe fáradt díva, már lerakta csillagékszereit, hold melltűjét, lámpafüzéreit és sötétselyem öltönye helyett halványlila, vörös s aranyszegélyű otthonkába bújt, mielőtt világoskék, felhőfehér, bolyhos s csipkés hálóköpenyét öltené, nappali álmára.

A kis társaság kijött a mulatóból s egyelőre megállt kis csoportban a járdán. Most hova?

Volt egy kis feszély is ebben az álldogálásban, mi odabenn az asztal körül nem került annyira számba. Vagyis Feladlak úr jelenléte némi bizonytalanságot támasztott a nők hovatartozása körül, mit most mintegy az elindulás rendjének kellett megoldania.

Ugyan e körülménybe kapcsolódott valahogy a társaság egyértelmű nyilatkozata is: nem vagyok álmos.

Hajh ugyan! Pityókos nyári hajnal, félálmok boszorkánymestere! Vajon nem ittasít-e langyos, üde lehed minden bornál is különbül bohó és sóvár esztelenségekre?

A korai villamosok már csilingeltek közel és távol. Utcaseprők már hadakozni kezdtek eszközeikkel a körút hosszán. Szemeteskocsik, targoncás emberek, tejes s zöldséges taligák s mind e korai szerzetek működésbe kezdtek.

- Nos, hova megyünk?

Feladlak úr lehetett körülbelül legrészegebb a társaságból. Köcsögkalapja szokatlan hetykeséggel, kissé félrevágva, feje búbján s vékony acél pálcáját sebesen pörgette ujjai közt. De leginkább arca mutatta állapotát, mely legkérdőbb s legkészségesebb volt a továbbiakra. Arca, mely ily időben máskor álomkusza és morcos szokott lenni, miközben órájáért nyúl ágyából az éjjeliszekrényre: szundíthat-e még valamicskét a fölkelés s hivatalba indulásig?

- Én éhes vagyok! - jelentette ki Pistike. - De szeretnék már valami különöset zabálni. Valami lehetetlent. Valami undorítót. Büdös túrót, bundapálinkát! Tudomisén! Mondjatok valamit! Gyerünk át valahová Budára!

- Ugyan! mi nem jut eszedbe.

- Gyerünk talán hozzád! - javasolta Gyöngy Manfréd Egyed Ferkónak.

- Örömmel - felelt Egyed -, de most nincs semmim, legfeljebb viszünk és zongorázok nektek.

- Az fiatal! - mondta Pistike.

- De hiszen - vágott közbe Feladlak úr -, én most kaptam hazulról csomagot. Van házi süteményem, sonkám, lekvárom, birsalmasajt, barackíz s két üveg, hároméves szilvaszesz. Ha szeretitek, nagyon szívesen. Így sem bírom megenni s ott szárad a nyakamon.

- Szépen kínálja, meg köll hagyni - jegyezte meg Pistike fölkacagva. - De ahogy tetszik. Szóljatok!

Feladlak úr maga felől szokott alaposságával fölsorolta csemegéit s kész volt az indulásra, mely ideiglenesen már ki is alakult a járdán. Ő maga közbül, belekapaszkodva a nők s azokba barátaik.

- De hol lakol?

- Kissé messze. Nyolcvannyolcas végállomás.

- Hű az nagyon messze!

- Nem baj! - szólt Kuvik nagysám s Feladlak úr gyönge szorítást érzett karján.

- Kocsit! Ha fölférünk egyre. Hé bérkocsis! - kiabált már Egyed.

- Egyiknek a bakra köll ülni.

Gyöngy Alfréd előzékenysége elfogadtatott és amint a kocsis mellé kapaszkodva zordonan megszegte nyakát, tekintélyes bozontjával s éjjelezéstől vöröslő, dülledt szemeivel, mintha maga is igyekezett volna beletalálni magát holmi kivert bika szerepébe, már afféle csenevészebb példányába s annak is szarvait nélkülözve, egyelőre.

Ám, nem sokkal, hogy a kocsis lovai közé csapott, Egyed Ferkó, valószínűleg a szorult helyzet miatt, kényelmesebb helyet keresve magának, jobb kezének feje a Pistike állacskája alá került s ha már ott volt, ugyan e mozdulattal ajkához vonta ajkát. A lány omlatagon s kuncogva tapadt hozzá.

Az egyenarányúság elvén ugyanaz történt Feladlak úr s Kuvik nagysám között a túloldalon.

Egy csapat munkás, nők s férfiak mutogattak s integettek kacagva a járdáról a kocsi után s mint vidámságuk visszfénye jelentek meg az első napsugarak a körút sötéten meredező házszakadékában.

*

Feladlak úr lakása, egy tisztességes hónapos szoba volt, mely a háziakkal közös előszobából nyílt.

Feladlak úrról háziasszonya úgy beszélt, mint a szobaurak gyöngyéről. - Páratlan rendes fiatalember!

Többször ennél már csak görcseit emlegette. Ideggörcs, fejgörcs, gyomorgörcs, szívgörcs, májgörcs, vesegörcs. E jó asszony valóban maga volt minden görcsök nemtője. Akár a cár minden oroszok ura.

Aznap reggel is épp zsigereiben észlelt gyanús tüneteket, mikor a cseléd, ki Feladlak úrnak a reggelit vitte be, azt jelentette, hogy az ifjú úr ágya üres s úgy van, ahogy az este megvetette.

Az eset oly szokatlan volt, hogy a háziasszonyt egész paffá tette s tüstént valami balesetre gondolt, mely ritka szobaurát érte.

De még csak arra meresztett nagy szemet a jó asszony, mikor furcsa zajra nézve ki az előszobába, Feladlak urat két cicomás hölgyike s két idegen divaturacs mögött pillantotta meg, gyűrött, pisla s csajbókos ábrázattal.

A páratlanul rendes emberből mindössze annyi maradt Feladlak úrban, hogy fölkérte háziasszonyát, miképp üzenjen beteget az irodába a szolgálóval.

A hüledező asszonyság a következőkben már csak a robajt s vihajt hallhatta a falakon át, sorban esve kétségbe, bútorain, szőnyegein, terítőin, függönyein, sőt a zörejekről ítélve, még a falakra aggatott képein s tükrein is, kiadott szobájának.

Valóban, a kis szoba látványa semmi épületest nem mutatott.

A hölgyek, lábaikat lógázva az asztal tetején ültek s megfelelőleg a férfiak a székek s zsöllyék karjain egyensúlyozták magukat.

Egyed Ferkó válogatott sületlenségeket művelt s gyalázatos bókokat eregetett a művésznőkre, nem is említve a tettleges gyöngédségeket, mikben egyként buzgólkodtak Gyöngy és Feladlak úr is.

Az asztal közepét egy termetes kerékkosár foglalta el, mint a távoli s egyszerű erkölcsök szürke, meggyalázott származottja. Keble feldúlva s összeturkálva, felében szétszórva hevert a szobában.

A lakmározás már befejeződött s Egyed Ferkó épp egyik üveg dugaszát rántotta ki, hogy apró pohárkákba töltsön.

A szobát átható s házias szilvaillat töltötte meg.

- Hí, be isteni szaga van ennek a szesznek! Meghiszem, hogy nem a kénsavfinomítóból van, mint amit kávéházban kapni. Csak mellre szívni mucuskák! Pá maguknak! - kiáltással Egyed Ferkó már föl is löttyintette a maga kupicáját s olyan arcot csinált körülbelül, milyet parázsnyeldesők szoktak körülmosolyogni mutatványuk után. - Nagyszerű, mi?

A többieken, arra a markolászatra, mit az ópálinka zsigereikben véghezvitt, valamelyest őszintébben, némi döbbenet mutatkozott.

- Kitűnő! De kissé erős! Kh!-állapíttatott meg általánosan.

Egyed Ferkó, ki minden murin utoljára kapott kedvet távozásra, valamelyest mégis aggódott már, hogy a túl bősz ital, bomlást idézhet elő a kedélyekben s e körülmény szerencsés ötletet hozott elméjébe. Talán hígítani lehet a szesz mérgét szódavízzel, mint a viskit.

A kísérlet bevált s az új fröccsök karmos és üdítő zamata már jóval jótékonyabban cirógatta a társaság ernyedt gyomorfalait. Még a hölgyek is szürcsölni bírták.

De hatása is mutatkozott mihamar. Feladlak úr közkívánatra szilaj danákat kezdett el zengetni hegedűjén s a kezdet pajzánsága mindinkább elfajult. Miután azonban körülbelül minden fölboríthatót és megmozgathatót fölborogattak és megmozgattak a kis otthonban, fokonként bizonyos bágyadt s érzelmes szünet állt be a cécóban.

Az egész társaság az asztalra települt, miközben Gyöngy Manfréd helyezkedett el a két nő közt, nem másként, mint valamely fogadatlan ellenőr. Ehhez képest Egyed a Pistike, Feladlak úr pedig Kuvik nagysám oldalára ült, mohó pillantásaik epedettekkel viszonoztatván.

György Manfréd különben mérséklettel ivott s vigadt, titkon mellőztetésén borongva. Egyed Ferkó cingár bordái közé egy termésnyit önthetett, mielőtt megártott volna. Feladlak úr rúgott be legbátrabban és leghamarább, talán, tapasztalatlanságán kívül azért is, mivel legszerelmesebb volt. Ez legalább annyi elégtételt adott barátainak, hogy maguk közt mulassanak rajta.

E pillanatban épp Kuvik nagysám füléhez hajolt.

- Terike - súgta, szeszlángokat fuvallva ziháló orrcimpáin át a puha, fehér, szöszkepihés nyakra. - Maradj itt, ha... ha... ezek el... elme... mennek.

- Elment az eszed? - súgta vissza Kuvik nagysám. - Hogy maradjak el tőlük? Rögtön indulunk már haza!

- Hát jöjj vissza!

- Még csak az köllene! Megígértem, hogy holnapután szabad vagyok és együtt leszünk. Mit akarsz még?

- Holnapután! nem, az nem ér semmit! Ma, ma gyere! - nyűgösködött Feladlak úr.

- Ostoba vagy! - bosszankodott Kuvik nagysám. De e kemény szavakat mindent ígérő pillantása s kacsója még biztatóbb szorítása enyhítette, mi emésztő, szinte vörös elemet csinált Feladlak úr körül a levegőből.

- Hó! ez nem járja. Egyiketek sem iszik! - hajolt most át Egyed a turbékolókhoz, ravaszul kacsintva közben Gyöngyre. - Gyerünk eggyel beljebb! Mucus, förtelem, mennyire főzi a barátomat. Héhé! Feladlak, itt a poharad! Gondoljatok az erkölcsökre! Valósággal olvadoztok ottan. Végül majd csöpögni kezdtek.

- Szemtelen! - sziszegett föl eközben Pistike.

- Mi az, mi az, mi baj? - kérdezte ártatlanul Egyed, kinek sem szája, sem kezei nem tétlenkedtek egy percre sem.

Feladlak úr, egy víz alól került bárgyú mosolyával vette át Egyed kezéből a poharat. Úgy rémlett pedig neki, már épp elég volt az italból. Miben mindjárt mozdulata is meggyőzhette, mivel kis híja, hogy magával nem indította az egész társaságot a megbillenő asztalról. De Feladlak úr éppen, mert nem sok gyakorlata volt az italozásban, fogta a poharat és tartalmát utána küldte a többinek, hogy ha végez vele, újra kezdje Kuvik nagysám unszolását.

Hanem a bekapott szesz első teljesítménye egyszerre valami furcsa, semleges érzület lett Feladlak úrban. Mint valami varázsütésre a mesében békák, kígyók s más hüllőkké változva tűntek el gyomra fertőjében. És annak fölkavarodó posványából, kotyvadt, bűzös párák gomolyogtak föl, sárgásszínű romlást terjesztve.

Feladlak úr csuklott egyet s lehunyta szemeit. Ám mikor kinyitotta újra, sem látott velük többé semmit. Mintha egyszerre fejjel fölfelé kezdene el forogni, egy émelyítő szilvaszesz örvényében, melynek sodrata tulajdon gyomrából indul ki.

- Hohó Feladlak!

- Mi az, mi az, hová mégy?

- Hopp! neki a szekrénynek!

- Ott az ajtó!

- Menjetek inkább utána, mert betöri az orrát.

- Hahahahaha!

- Hihihihihi!

(Folyt. köv.)