Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám

Elek Artúr: Őzike

Azzal az esztendővel kezdődött életemnek zavaros korszaka. Abban az esztendőben szakadtam el az iskolától, apától, anyától, mindentől, ami óvott és dédelgetett addig. Egyszer csak magamra voltam, árván, ismeretlenül, kitagadottan a nagyvárosban, amelyben születtem, s amelyben anyám, öreganyám, öreganyám öreganyja született, éldegélt és meghalt. Akikkel mint barátaimmal jártam addig az életet, gyermekorom esztendeivel sápadtak meg mögöttem, s az eljövendő barátok még nem buktak föl életem zavarosában. A gond az időben kezdte kicsillagozni homlokomat. Mindig sejtettem, hogy az élet, ha egyszer belekeveredem, borzasztó lesz. De soha olyan keserűnek el nem tudtam volna képzelni. Agyat facsaró éjjeli munka után, lelket furdaló kék hajnalokon, reménytelenül meresztettem szemem a jövőbe. - Nagyisten! - gondoltam magamban - lesz-e belőlem ember? - Úgy éreztem, hogy sohasem lesz, hogy hajómat az élet szürke áradata menthetetlenül viszi magával.

Ekkoriban történt, hogy az egyetemen összeismerkedtem valakivel. Szomszédok voltunk a padunkban és együtt unatkoztunk a filológia végtelen óráin. Ásítás közben össze-összenéztünk, el-elmosolyodtunk, s mosolygásunkban egymásra ismertünk. Arra, hogy egymáshoz valók vagyunk. Kettőnk között ő volt a vidámabbik, barna szeme nagy kereküvegű pápaszemén át vígan csillogott és mosolygott. Vidéki fú volt. Erdélyből jött fel családostul, minekutána az apját, ki állami tisztviselő volt, a fővárosba helyezték át. Kevéssel utóbb hirtelen betegség esett neki és ledöntötte a kemény férfiút. Az anya nyugdíjából éldegéltek hármacskán, újdonsült barátom harmadik beszélgetésünkre már egész lelkét széttárta, a negyedikre barátságosan meginvitált magához. A város végén laktak, a Ferencváros egy félreeső kis utcájában, amely egy zárt kapujú apácazárda kertjéből szívta magába a csöndet és a tisztaságot.

Első koppantásra kinyílt az ajtó, olyan készségesen, mintha csak vártak volna mögötte. Egy munkában elfonnyadt finom kéz nyúlt felém és egy gyöngéd termetű idős nő üdvözölt halk szóval és barátságos mosolygással. Mentegetőzött, hogy a fia nincsen itthon, de azért csak kerüljek beljebb, a híremből jól ismernek, várták is hogy eljöjjek. A tiszta konyhán át vitt az út a belső szobába. Ott enyhe fehérség fogadott: fehér függönyök, a régi formájú bútorokon fehér áthuzat, fehérre festett falak és ajtók. Olyan hívogató volt a kis szoba, olyan marasztaló, hogy amint betettem lábamat az ajtón, mindjárt otthon is éreztem magam benne. A nénike leültetett egy bő zsöllyébe, ő maga mellém telepedett. Alig feleltem néhány kérdésére, szelesen ránk nyílott a szomszéd szoba ajtaja és az ajtónyilat sötétjéből egy pár ragyogó szem mosolygott felénk. Csodálatos szem volt, amilyenhez foghatót emberben addig nem láttam. A leányarc, melyből ránk ragyogott, annyira tele volt vele, hogy mintha mindenik percben kibuggyanni készülne belőle. Fenekéig nevetett, kifogyhatatlanul nevetett az a barna őzike-szem. Mosolygásától megvilágosodott a szoba homálya.

- A leányom - mutatta be az anyja - s a következő pillanatban már kezemben volt a leány taplós puhaságú meleg kicsi keze.

Szeme belénevetett az enyémbe. Nyilván a testvérét kereste benne, az én szemem nevetését. És úgy látszik, megvolt az a tehetsége, hogy utána ereszkedjék a más ember bujkáló nevetésének, hogy még oly mélyre lemenjen érte könnyön és szomorúságon keresztül, és felcsalja rejtekéből a szembogárba. Úgy kellett lennie, mert éreztem, hogy csöndesen visszanevetek reá.

- Mért néz olyan szomorúan? - kérdezte annál váratlanabbul.

Az édesanyja szemrehányó tekintetére Őzike fehér kis arca lassan izzani kezdett. De egy vidámat kacagott és attól minden eligazodott, s hogy mentül teljesebben eltörülje még a nyomát is a rosszérzésnek, szapora nyelvvel beszélni kezdett. Vékonyka édes kis hangja volt, mely olykor dallamos csiripelésnek tetszett és szinte zene módjára kísérte mosolyos arcán a surranva járó nevetést.

- Bohó kislány ez - magyarázta az anyja - nem tud mást, csak nevetni.

- Óh, óh! - méltatlankodott csöndesen Őzike.

Azzal nagy komolyan hátra dőlt a zsöllyében, hogy csaknem eltűnt benne és valami kacagtató zord elhatározással lepittyentette a szemöldökét, a szája szögét, arcának minden finom fonalát, mely különben fölfelé igyekezett: elszakadni, kanyargósan eltűnni mint megannyi felvillámló pajkos kis gyík. Nagy-szigorúan egymásra zárta keskeny ajkát és mint egy bölcs madár fordította a szemét szótlanul hol felém, hol az édesanyja felé. De csak addig állta, míg az anyja békés és fölényes mosolya az elaltatott nevetést föl nem ébresztette arcán. Akkor fölugrott, az ablakhoz futott, kihajolt rajta a keskeny utcára, és egyszerre kacagva kiáltotta ki:

- Gyere, gyere! Vendég vár. Siess!

- Bálint! - jelentette mifelénk. - Majd néz, ha itt látja magát.

A bátyja volt, ki akkor jött az órájáról. Vele teljessé lett a kis család, tökéletessé a fészekmeleg, amelyben máris olyan megkönnyültnek és bizakodónak éreztem magamat. Múltak az órák, s mikor észbe-észbe kaptam, hiába keltem föl búcsúzkodásra, megint csak leültettek. Közben az egész életünket bejártuk, minden semmi emlékecskéjét kiugrasztottuk bokrából, szomorú és víg történetekkel múlattuk magunkat és elábrándoztunk a jövendőnkről. Őzike és Bálint gond nélkül nézett előre. Mind a kettejükből tanár lesz, azután majd egy kis magániskolát és nevelőintézetet nyitnak. Azt anyuska fogja kormányozni.

- Az ám, hiszen maga is tanár lesz! - mondta egyszerre Őzike. - Beállhatna közénk harmadiknak.

Azután arról kezdtünk beszélgetni, hogy ki mit szeretne tanítani. Bálint matematikus volt:

- Én gondolkodásra szeretném tanítani az embereket - mondta.

- Hát maga? - szorongatott meg Őzike.

- Hja! Azt szeretném előbb tudni, hogy mi legyen az, amit magam tanuljak... Úgy szeretnék valami olyan tudományt szedni magamba, amitől világosság legyen körülem...

- Hisz akkor megvan! - szaladt a szavamba Őzike - maga világosságra fogja tanítani az embereket. Jó? Én pedig nevetésre...

Napról-napra föl kellett látogatnom attól fogva Őzikéékhez. Minden fájásom elmúlt közöttük, s ha távol is voltam tőlük, boldog meleget éreztem, valahányszor rájuk gondoltam. Békésen, nyugalmasan éldegéltek, szegényesen. Őzike a tanítóképzőbe járt, ott hegedülni is tanult és hozzá énekelni édesen folydogáló vékony hangocskáján. Kifogyhatatlanul tudott csacsogni az iskolájáról, tanárairól, társairól. Bálint enyelgett vele, azzal gyanúsítgatta hogy belehabarodott bizonyos tanáraiba, amire Őzike összenevetett velem. Hamar megtanultam a szemében olvasni, mert csodálatosan beszédes szeme volt, mely mint a titkos tükör árulta el a gyanútlan gondolatnak és a magáról nem is sejtő érzelemnek rezzenéseit. Megesett, hogy ketten magunkra voltunk a szobában és csak néztünk egymásra szótalan. Aztán a szemünk beszélgetett egymással.

- Úgy-e - nyílott az enyémre Őzike szeme - úgy-e már megint elereszti a fejét?

- Hogyne - felelte az enyém - hiszen olyan szegény vagyok! Elborzadna tőle ha tudná, milyen szegény. És ha tudná, mennyire aljassá tesz az ilyen szegénység, hogy lenyom a földre, a porba és a sárba. Nem a szegénység fáj, hanem hogy holtomig poros és sáros legyek. Mert én szegénységre születtem... reménytelen szegénységre...

- No, no! kacagta rám Őzike szeme - szegénynek lenni sem utolsó dolog. A szegény ember könnyű ember. Könnyű a szíve, könnyű a nevetése. Ha lenyomja a gondja, fölveti a jókedve. Lám, én is szegény vagyok, még se félek a szegénységtől. Nincsen reménytelenség, mert süt ám a jóságos napocska és nőnek a szép virágok és danolnak az édes kis madarak...

És csakugyan fölfelé esenkedő liliomokkal, zsengén sápadt tulipánokkal, fürtjeit szendén ingató jácintokkal tarkázta ki az apácák kertjét a jóságos napfény. Nagy kert volt az, hatalmas mélyen benyúló telek, amelyen azóta három utcát is nyitottak. Az elejét rengeteg szál jegenyék szegték be, maga a zárda kicsiny kápolnájával bő lombú fák ligetében vonult meg csendesen s rajta túl azután a konyhakert kezdődött, annak mögötte pedig szinte a szemhatár széléig húzódtak a kukoricatáblák. Alkonyatkor nagy fehér főkötők imbolyogtak mint lefelé ereszkedő galambszárnyak a fekete veteményes táblákon. Őzike mind ismerte a kedves nővéreket, tőlük tanult meg írni, olvasni és az Istent dicsérni édes énekszóval. Az ablakba könyökölve sokszor elmesélgetett arról az időről. Egészen kicsiny korában maga is apácának kívánkozott. Akkoriban sokszor volt úgy, hogyha az imádságos könyvből fölnézett, angyalkák lebegését látta, és olyankor sírva fakadt boldogságában.

- No de az már elmúlt - mondta, és csodás szeméből, amely alig fért meg helyében, kiömlött arcára mosolygó lelke.

Nehéz álomviaskodásaim közben, ha féltudatomban földerengett a mosolya, a szörnyű szívdobogás mindjárt elpihent tőle. S ébren, azon a mosoly-emléken keresztül az egész világ szépnek látszott, és fényességgel telinek a sötét jövendő.

Néha félelem fogott el, hogy el fogom veszteni. Hisz nem csak reám mosolygott az arca. Milyen rajongóan tudott lelkesedni a tanáraiért! És hogy ragyogott a szeme, ha bátyjának más társairól beszélt. Jókedvű földik voltak, köztük a legnyalkább egy jogászfiú, ki akkoriban sokat szerepelt a diákmozgalomban. Őzike csak úgy emlegette, hogy: "a Laci", és ki nem fogyott a szóból, ha róla kezdett beszélni. Elszorult a szívem, és komoran hallgattam szökdécselő beszédét. Végre észrevette elszontyolodásomat és arra ő is elhallgatott. Majd egy gyors mozdulattal fölkapta a pohárszékről anyjának okuláréját, az orra hegyére ültette, kikomolyította az arcát, és mint egy tudós varázslómester mindenfelé hókuszpókuszt rajzolt felém a levegőbe. Azután azt mondta vérfagyasztó komolyan:

- Nevetni! Nevetni!

Harmadszor már nem tudta, mert a megtorladt kacagás, amellyel lelke születése óta csordultig volt, kiszabadult belőle és mindent elárasztott, elvitte arcáról a rákényszerített komolyságot, lekapta orráról az okulárét és az én szívemet is megforgatta vidámító hullámaiban.

Estéink voltak a legszebbek. Olyankor kikönyököltünk az ablakba, egymás mellé - a bátyja és az anyja a másikba - és az apácák kertjén figyeltük álmodozva a lassan szétterülő árnyék oltogató munkáját. Lassan, lassan minden fényességet, minden derengést eloltott a jegenyék csúcsán, majd a bokrocskák tetején, végre a fűszálak hegyén is. A nap aludni tért. És szemét kezdte dörzsölni, tagjait nyújtóztatni, állkapcsát fekete ásításra nyitni az éjszaka. Mint nappal az apáca-fejkötők gazdáit, úgy ismerte Őzike éjjel a fakoronák és a gyep lakóit. Előre megmondta, melyik bokron fénylik föl a szentjánosbogár világa, még a tücsköket is egyenként ismerte meg hangjukról. De legjobb barátságban a kert madaraival volt. Némán hallgattuk őket, csak ha új hang vegyült muzsikájukba, súgta meg Őzike a nevét és tette hozzá, hogy ez a kurta füttyű fekete rigó, amaz a búgó torkú, most a cérnahangú cinege szól bele a zenébe, most meg a selypítő.

Egy nyáreleji sötét estén tündökölve gyúladt ki az égen az esthajnal csillaga. Ugyanakkor, mintha az angyalok adtak volna véle jelt magasságos hajlékukból, csattogva, ezüstösen cuppangatva szólalt meg valahol a közelünkben egy madárhang.

- St! - kapott a kezemhez Őzike. - Fülemile!... Óh be szép, óh beh édes!...

Lélegzetünket lefojtva hallgattuk. Kifogyhatatlanul bugyborékolt a madárhang mint szűk kristálycsőből a hideg és tiszta forrásvíz. Föl-föl-szaladt a magasba, hosszú vízsugármódra csillogott meg a csillagfényben, azután csöppekre szakadva csukladozott, mintha fuldokló szív volna, a madártorokban.

Lassan fájni kezdett a szívem. De Őzike halkan kacagott:

- Óh gyönyörűség! - súgta felém - óh boldogság... Nini, most forgatja meg pici piros nyelvét a csőrében. Látja? - kérdezte és erősen megszorította a kezemet - most csücsöríti csókra a pici száját. Hallja?...

Csókoknak rövid hegyes csattanása szaladt föl az égnek és csillant meg gyöngyfüzér módjára a nagy csillagszem hideg fényességében.

- Hallja? - súgta megint Őzike - hogy kacag most, kacag... föl, föl az égig repes a kacagása. Óh, boldogság drága madara!

- Óh szomorúság zengő kútja! - mondtam - hiszen nem kacag - sír, csuklik a szíve, megszakadni készül...

- Hogy mondhat ilyet? - méltatlankodott halkan Őzike. - Hát nem hallja? mintha ezüstbor csobogna ezüsttorokban... St!... most elhallgatott... Most felujjong, hallja? ujjong, ujjong. És a többi madár épp úgy hallgatja mint mi, azért olyan csöndes minden...

- Nem ujjongás az! - feleltem én - zokogás... olthatatlan panasz... mintha a szíve akarna elmenni valaki után, aki már nincsen, talán nem is volt és soha többé nem lesz.

- Igen, valaki után szórja dalait mint a csókot... ezüst torkában ezüst csengők csilingelnek... óh boldog szép madár, a jó Istennek dalos angyalkája...

Azzal fölegyenesedett és széttárta karjait arra, ahonnan a láthatatlan madárdal csattogott. A nagy csillag fénye megvilágította arcát. Mint egy könnycsepp, mely a szánalom láthatatlan szálán rezeg, mosolygott arcában a szeme. Nevetni kezdett, halkan gyöngyöző futamok csillantak meg ajaka között, s ahogy ráfeledkezve néztem, úgy tetszett, mintha a zengő torkú madár ő volna, mintha a kacagásban, csókban megfürösztött búbánat, az örök fájdalom, a vigasztalan panasz mind, mind, mind az ő hangja volna. És szeme, a trillázó könnycsepp, világítana fölötte.

Egyszer csak leeresztette karját, ráhajlott az ablak könyöklőjére és betakarta kezével az arcát. A feje gyöngéden rázkódni kezdett. Megrettenve néztem, azt hittem, hogy sír. Majd óvatosan elhúztam kezét az arcáról. Akkor láttam, hogy nevet. Szótlanul nevetett, de úgy rázódott belé a teste, mint a zokogóé.

- Őzike! - mondtam szorongó szívvel.

Ő válasz helyett megfogta a kezemet, és minekelőtte csak el is képzelhettem volna, hogy mit akar, megcsókolta azt.

- Őzike! - kiáltottam, azzal én kaptam el az ő kezét - nem látja, hogy milyen nyomorult vagyok? Aszú gyökerű fa, lombtalan, virágtalan csökevény...

De ő kezét szájamra tette és mosolyogva ingatta fejét.

- Nem igaz! - mondta a szeme.

És attól fogva megint csak a szemünkkel beszélgettünk.

- Nagy Isten! - sóhajtotta felé az enyém - te tudod, hogy úgy szeretem mint fészek a madarát, amelytől melegedik, mint tengerágy a vizét, mely danolva mossa, mint az égboltozat a csillagjait, melyek kifényesítik elborult homlokát. És mégis... Hiszen én bölcsőmben megátkozott nyomorult vagyok... Én nem tudok nevetni. Mellettem lesorvadna arcáról a mosoly és megfagyna lelkében a dal...

Lassú pirosság fodrozta meg Őzike halovány arcát. Megint kezemen éreztem a kezét, szememen őzike-szemének mosolygását és mindenben, arcának rózsaszínében is, a lelke remegett, és minden megremegése egy-egy néma szó volt, titkos beszéd, amely mintha azt mondta volna:

- A jó Isten neked teremtett, a tiéd vagyok... Én vagyok a csöndes hűség, az örök türelem, a kifogyhatatlan várakozás, a halhatatlan vigasztalás. Én vagyok a jó tündér, kinek hatalma lefújja rólad a gonosz tündér átkát. Én vagyok az, aki megtanítalak nevetni. Miért félsz tőlem? Hiszen én várok... te mondod meg, mikor induljak feléd, és ha egy örökkévalóságba telnék is, az én gondolatom soha másé nem leszen...

A fülemile virradatig csattogott, és Őzike álmatlanul hallgatta egész éjszaka. Másnap mosolyogva fogadott, és az ablakba könyökölve megint sokat vitáztunk azon, hogy kacagás-e a fülemile éneke vagy zokogás.

Azután egyszer csak elhallgatott a fülemile és elmúlt a nyár is. Megnyugodtam és elfeledkeztem mindenről, amire gondolnom addig fájt.

- Őzike megtanít nevetni! - gondoltam magamban, s ebben az elképzelésben benne volt egész jövő életemnek terve.

De azután tél lett, és egy zordon decemberi estén azzal fogadott anyuska, hogy Őzike beteg. Nagyon meghűlt, lázas, ágyban fekszik.

Már menni készültem, de Őzike hangja behívott.

Láztól piros volt az arca, elgyötörten feküdt a fehér takaró alatt. Mégis nevetésre nyílt a szeme, amint meglátott. A hangos beszéd már nehezére esett, az orvos is eltiltotta tőle. De beszélt a csodálatos szeme. Nem szavakban beszélt, hanem, mint a fülemile torka szórta a csókot, a füttyöt, az örömet, a bánatot. Úgy megfájdult belé a szívem.

- Hát itt hagy? - sírtam föl szótlanul.

A szeme rám nevetett. Azt mondta:

- No most nevessen!

Ekkor először történt, hogy megborzasztott a nevetése. Belenéztem a szemébe, a fenekéig akartam látni, meg akartam tudni, ha csakugyan nevetés-e ami benne nevet? Mindenütt napsütés, akármilyen mélyre megyek belé, fényesen, melegen, boldogan süt. Nem volna nevetés? Hát mi? Hiszen már magam is nevetek tőle, annyira lehetetlen komoly arccal megállani előtte...

- Hát itt hagy? - mondom. - Magamra hagy ebben a szörnyű életben.

- Én téged? - neveti felém a szeme - én téged? Előbb kialszik a nap és a csillagok mint az én hűségem. Én megvárlak, ha száz esztendeig kellene is várnom. És zúghat körötted könny és szomorúság folyama, én megtanítalak nevetni.

Elnevettem magamat.

És még egyszer kacagtam egyet.

Mikor a gyenge dombocska előtt, amelyet lelke hagyott testére hánytak, örökre elbúcsúztam a nevetésről.