Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Sárközi György: Antik tragédia

Sárközi György: Antik tragédia
I.

Az érctorony ijesztő feketeséggel emelkedett a királyi kert legvégében és sötét árnyékot vágott az ég kékjébe. Hatalmas, sima falai oly síkosak voltak, hogy a kert nagy, tapadó csigái is fáradtan hulltak róla vissza és sötétebbek, mint a lombos olajfák. Sehol egy nyílás nem látszott a különös épületen, csak fönn, a magasban, a fák koronája fölött, vágódott valami keskeny, hosszú ablak az érchengerbe.

Danaé, az argosi király leánya, könyökére támaszkodva hevert a keskeny ablak előtt oroszlánlábú ágyán és szemei lesütöttek a magasból, mint a hajnali csillagok. Pillantásának sugara átfutott a kert útjain, a nyitott palota csarnokain s elszórt kis házak, napfényes dombok közt ért a távoli tengerig. Sok éve élt már a magas toronyban, szinte el is felejtette magányos éveinek számát. Emlékezetében ködös álomként éltek a szabadság régi napjai, mikor még a homokban játszott a pásztorgyerekekkel, versenyt futott a gágogó libákkal vagy a terem sarkában rejtőzve hallgatta az aggok harci meséit. Aztán egy nap királyi atyja borús arccal kézen fogta s egy homályos, vég nélküli lépcsőn fölvezette mostani szobájába.

- Ezentúl - szólt hozzá - itt fogsz élni gyermekem. Az istenek vesztemet akarják és téged küldtek ellenem. Hanem én tornyot építettem akaratuk ellen és elzárlak benne téged, mert benned rejtőzik az ő ártó hatalmuk. Majd meglátom, megbirkózhatom-e a hatalmas Sorssal?

E szavakkal megcsókolta leánya keskeny homlokát és rázárta az ajtót. A leány pedig ott maradt egymagában s hallgatta évről-évre a hosszú őszi esők egyhangú kopogását s a felfújt pofájú tavaszi szelek zúgását.

Vad nyári nap volt, a dombok sárgán ragyogtak a nap tüzes kereke alatt. Az égi kocsis egyre följebb hajtott, az aranyos sugarak mind magasabbról zuhogtak a föld sötét ölére. Danaé nemrég ébredt s a különös álmon tűnődött, melyet ez éjjel látott. Egy ragyogó férfiú tűnt föl előtte, ki atyjához hasonlított, a komor királyhoz, de nála nagyobb és szebb volt és sokkalta méltóságosabb. Roppant testét ködszínű lepel takarta s a sörényes fej ködök közt intett feléje -, aztán a fej elmerült a kékes homályban s a csonka test közeledett ijesztően, mindig nagyobbra nőve. Már ott állt előtte, ujjal elérhette volna, akkor zivatar zúdult le, koromsötét lett s a felhők függönyt vontak közéjük s amint a villámok fölvillantak, ismét kezdődött az előbbi játék Aztán az idegen kergetni kezdte, sugaras utakon, csodálatos tájakon, ismeretlen birodalmakon át futottak, de mindez úgy lebbent el szemei előtt, hogy egyetlen fának alakját, egyetlen virágnak illatát sem tudta megjegyezni. S mikor egy tátongó szakadék partjára ért, érezte, hogy a könnyű föld kicsúszik lába alól és sikoltva fölriadt. A világos ablakon ijedten surrantak ki az álom utolsó foszlányai.

Danaé sokáig révedezett utánuk s mosolygó sóhajjal vált el végre a mennyei képektől. Halvány napsugarak villantak be szobájába, az új reggel szétterjedt a sötét mennyezet alatt. Öltözködni akart. Fehér peplosa ott hevert a földön, ahogy este ledobta magáról s most fáradtan nyúlt utána, hogy befödje testét a sugarak elől. De valami édes bágyadtság bujkált az ujjaiban és lefogta őket. Csiklandó, meleg fény esett a nyakára, aztán tovább vonult, mint kíváncsi vándor, átlépte a keblek testvérhalmának közét, elsuhant lányos hasának alföldjén s szűzi ölében pihent meg, mint szent berekben. A sugarak remegve, bőven ömlöttek feléje s a lány ezernyi édes tűszúrást érzett, melyek valami ismeretlen szerelem mérgét oltották vérébe. Vállához nyúlt és kioldotta szalagjait, a hasított chiton lehullott a földre, a peplos mellé. Ezüstös ragyogással sugárzott a födetlen, fiatal test a nap sugaraival szembe s a két fényesség megmérkőzött. A torony ércfalú szobáját elárasztotta a világosság, betöltötte a zugokat, szikrát vert a sötét vason és a hő zengő hangokat csalt ki a falakból. S a keskeny ablakon keresztül sűrű esőként, arany vakítással zúdult ölébe a fény, az isteni fény! A fekete érc zengését a királylány sikolya hasította át. Mintha ama férfiú arany fürtjeit érezte volna nyakára siklani, aranyfényű szeme a szemébe villant s egy pillanatra látta őt egészen, rettenetes fenségében. Édesen sikongott a gyönyörűségtől, belsejét elöntötte az aranyos áradat s oly örömöket érzett, melyek fölülmúlták legszebb álmait...

De a nap följebb hágott az égen, a ferde sugarak kihúzódtak az ablakon. Egy vékony fénysáv maradt csak a szobában. Danaé ocsúdva, riadtan nézte, mint hűl ki körülötte minden egy perc alatt. Kétségbeesve nyújtotta kezét a maradék fény után, de az is elhúzódott ujjai elől, föl, egészen az ablakpárkányig s amint utána kapott, elröpült, mint tüzes galamb.

Sírva kuporgott sokáig a szűk nyílás előtt, könnyei lehullottak a mélybe, a kaktuszok tüskéi közé. A nap már magasan állt a torony fölött és besütötte a virágos kertet, a gyümölcsös ligeteket és a távoli gabonaföldeket. Mégis olyan szomorú lett a világ, mintha csupa gyönyörű szivárvány szikkadt volna föl. A nap égett, de a nagy fényességből semmi sem maradt.

Végre lent megnyikorgott a kapu, kulcsok csörgése hallatszott. Mint rendesen, ebben az órában lépett be a vén, sánta szolgáló, aki a torony kulcsát őrizte s a királylánynak ételt-italt hordott a palotából. Az ételeket némán elrendezte egy asztalkán, a vizeskorsót leállította a földre s ahogy jött, halk csoszogással, kulcsait reszkető kezében zörögtetve, készült kiosonni. De Danaé beszélni akart mindenáron s az utolsó percben, a küszöbön rákiáltott, megragadta a ruháját. Az öreg nő csodálkozva emelte föl tekintetét és engedelmesen követte a leányt, aki odahúzta az ablakhoz. Nehéz virágillat csapta meg őket s az ablaknyílás keretében nyugodt fénnyel ragyogott be a százszínű természet képe. A lány lemutatott a mélységbe, s rekedt, beszédtől elszokott hangon súgta a szolgáló fülébe:

- Dajka, mondd, miből lesznek a virágok?

A dajka készségesen felelt:

- A nap megcsókolja a földet és a virágok kibújnak a földből, kinyílnak és illatoznak.

- És miből lesznek az édes fügék és az olajbogyók?

- A nap megsimogatja a fák barna bőrét s a fák virágot hajtanak, a virágokból édes gyümölcsöt varázsolnak s lerázzák gyümölcsüket a puha fűbe.

- És miből lesznek az emberek?

A szolgáló gondolkozott:

- Az ég tüze megölelte a sáros földet és lett az ember. És azóta az emberek ölelik egymást és így adják át ivadékaiknak az életet.

Aztán locsogva hozzátette:

- De ezt te nem érted és nem is szabad soha értened. Neked nem lesznek ivadékaid, mert a te fiad gonosz lenne és megölné apádat. Így szól a jóslat. Azért zártak ebbe a toronyba, hogy ne ölelhessen meg senki és hogy ne lehessen gyermeked. Nekem hét fiam van, mind a hét szép és erős.

Danaé remegve karolta át a vénasszony nyakát.

- Én félek itt. Vígy magaddal!

De a vénasszony kiszakította magát, döngve becsapta a vasajtót és magára hagyta Danaét. A retesz csikordult az ajtón s kis idő múlva alulról hangzott a nagy kapukulcs kemény csattanása a zárban.

S Danaé ezután az égi tűzhöz fordult, aki megölelte őt s kérte, adjon neki fiat, hogy ne legyen egyedül a toronyban, s hogy átadhassa gyermekének életét. Napestig így ült elmerülve, míg a fény föl nem száradt a kertből s az utolsó sugár is elhagyta a világot. Akkor aludni tért. Az álmok egymásután surrantak be a szobába és csalfa színekkel kavarogtak ágya körül. Gyorsan, egymást hajszolva szálltak el szemei előtt, körültáncolták homlokát s volt, amelyik fülébe bújt és eltévedve kiáltozott. De az ismeretlen férfiú komoly képe nem jelent meg többé a tarka álmok között.