Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

Sárközi György: Nyári kert

Árnyas gesztenyefák! Hányszor öleltem durva törzseteket,
Hányszor sejtett dobogó szivem áramló mélyetekből
Valami súlyos vas-szivet visszadobogni!

Tüskés gyümölcsötök kihasadva, fénylő, barna szemével
Fölnézett az én hajnali-tó-szemembe,
S egy hamar tekintetváltással könycsillanásig megértettük egymást.

Rigók és csizek zsibongtak, hangos szóval kidalolva
Harmatosan sarjadzó gondolataimnak rejtett muzsikáját,
Sikoltva visszhangoztam szavukra, kereső ajkaimon sasversem földadogott.

S úgy meghajtottam a kút kerekét, hogy a csorba csövön lobogva
Tört ki a föld viz-lángja, vére ősibb anyámnak,
S a mohos medencéből hüvös csókokkal csapott arcom közepébe.

Hányszor szerettem volna ledobni, véres köntösként, sajgó husomat
Ilyenkor, elszórni magamtól ember-csontjaimat fehér kavicsokká,
S a hívó, huzó füvek közé lebukva belésuhanni valamely ifju füszálba!

Ott éltem volna, egyenesre nőve a föld savain s a nap nekem jutó arany morzsáin
S a hajnali szél előtt lehajolván, ez lett volna imám:

Ó, ha egy könnyü harmatcsepp csüngne sóvárgó hegyemen remegve,
Édesebb lenne az, mint a Szentlélek tüzes csókja a választott homlokokon...