Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
Negyedik rész

Darabonth Károly, sok más kisebb-nagyobb városkabeli birtokos társával, régóta keserülte holmi élelmes üzérek kizsákmányolását, kik birtokaik terményeinek árát úgy nyomták alá, ahogy akarták. Sok tanácskozás eredményéül aztán Darabonth Károly kezdeményezésére összeálltak a birtokosok érdekeik védelmére s egy termény és gyümölcs értékesítő szövetkezetet alakítottak, mely törvényileg bejegyeztetett s mihamar várakozáson felül neki lendült. Elnöke természetesen Darabonth Károly lett, megfelelő díjazással, ki mellé egy alelnök választatott hasonlóképp megfelelő díjazással. Tehát kellett egy ellenőr is a pénztárnok mellé, valamint egy titkár, szintén megfelelő díjazással. Nemkülönben egy levelező és könyvelő, ezekhez számítva egy írnokot s két díjnokot, azonképpen szolgákat, ugyancsak megfelelő díjazással. Ezekhez képest aztán volt már a szövetkezetnek egy irodája, egy gyűlésterme s két raktára megfelelő személyzettel. Így hát több állás már igazán nem volt feltétlenül szükségszerű, minélfogva mellőztetett volna.

Történetesen azonban egy szomszéd községben elmozdították hivatalából a jegyzőt. Mi által kitűnt, hogy még mindig szükségeltetik egy betölteni való tisztség. Már hogy a jegyzőségben? No igen, ott is, de csodálatosképp a szövetkezetnél is. Ugyanis, a megfegyelmizett jegyző a szövetkezeti alelnök sógora volt.

Hát a jegyző, illetve sógor, beválasztatván a szövetkezetbe, bizonyos általános teendőkkel bizatott meg egyelőre, természetesen megfelelő díjazással. Na, ez ugye, úgy hangzik, mintha nem lett volna számára teendő. De ez tévedés. Mert a jegyző, általános teendői lévén, mindenkitől kapott munkát, kiknek megszabott munkakörük volt. Magyarán pedig ez mit jelent? Hogy a jegyző maga végzett mindent, azaz maga is elvégzett mindent a szövetkezet intézése körül. Nem csoda tehát, hogy a szövetkezet következő közgyűlésén már ezen javaslattal szerepelt a napirenden.

Mivel előállt a helyzet, hogy az elnöki, alelnöki, pénztárosi, ellenőri, titkári levelező, könyvelő, írnoki és díjnoki, meg szolgai tisztségek a szövetkezet összes tagjainak számát igénybe veszik, kérdés, mi történik akkor, ha egyikük megbetegednék, vagy, mitől isten őrizzen, a legrosszabb érné? Honnan lesz hirtelenében pótolható? Felszólaló ajánlja ennélfogva pót, vagy címzetes tagok beválasztását.

- Tagok, tagokra van szükség tisztelt közgyűlés, egyszerűen tagokra, minél többre! - szólta el magát némileg felszólaló hevében.

A javaslatot hatalmas helyeslés fogadta, de ott volt a bökkenő, honnan vegyenek újabb tagokat? A városban már nem akadt több termény és gyümölcsök embere, kivéve a saját szakállaik, vagy épp huncutkáikra dolgozó üzéreket. Úgy szólván a levegőben lógott tehát a gondolat, hogy a városka környékét is be kell vonni az érdekeltségbe. Fiókokat kell létesíteni az anyaegyesület mintájára, megfelelő helyiségek, személyzet és díjazásokkal.

Most már ki lett volna alkalmasabb egyén a vidék megszervezésére, mint annak alapos ismerője, a jegyző. Igaz, hogy a felfüggesztés óta kissé kétes volt épp a környékben megbízhatósága, mit mérlegelni kellett. Hát mérlegeltetett, még pedig következőleg. Tájékozottsága vitán kívüli, ez a legfőbb s miután nem okvetlenség személyileg végeznie a taggyűjtést, midőn irányozza azt, adassék tehát kísérőül egy megfelelő tekintélyű kiküldött mellé, megfelelő napi díjak mellett s elintéztetett.

Sok szónak sok alja, a vidék behódoltatását maga a szövetkezet elnöke, Darabonth Károly vállalta magára s portyázása alatt a jegyzőnek kellett követnie őt, akár egy hadvezért segédtisztje.

*

Darabonth Károly egyáltalán tevékenységben fáradhatatlannak s bizalomban csüggedetlennek mutatkozott a szövetkezet körül. Valósággal megfiatalodva lótott-futott új munkakörében, napestig. Úgy, hogy ha eddig a nagymosoda csupán nélkülözte hiányát, most már úgy látszott, végleg elvesztette őt tagjai sorából. Akadtak is, akik ott így szóltak: ugyan hát nem bolond ez az ember, hogy vénségére agyontöri magát gondokkal, mintha nem volna elege? Mire még inkább akadtak, akik erre így feleltek: nagyon érthető ez kérem szépen, mert ez mutatja, hogy az öregnek tényleg komoly szándékai vannak a Kuvik leánya körül, mint mindenütt hírlik s mivel az öreg rátarti gyerek, jelen családja száját azzal tapasztja be, hogy ne sírjanak a vagyonért, miképp a jövendőbeli családjának külön szerez javakat, van ő olyan legény, hogy két pereputtyáért is helyt álljon.

Nos, akárhogy volt, tény, hogy az öreg úron mind a két szomszéd házban észrevettek bizonyos ravaszdi bizakodást.

Épp megelőző nap aztán, hogy az öreg úr vidéki kirándulásait megkezdte volna, természetesen a szomszédba is átment, tudatni felőle a nőket. De ott, véletlen, csak Angyalossinét kapta otthon, és hát többek közt, mint nem először, szóba került köztük Kuvik nagysám jövője. Mikor is Angyalossiné ismételten kifejezte az öreg úrnak aggályait e szeleburdi gyermek föllengő szándékairól, a fővárosról s a színiiskoláról s így fejezte be közléseit.

- Igazán, magam sem vagyok elég okos, mitévő legyek vele. Hiszen amíg élek!... De aztán!...

Ekkor Darabonth Károly oly számos terefere, huzavona, tépelődés, tétovázás, kertelés, puhatolás s példálózás után, egyszerre elváltozott színében s kettőt kmgetve ezt mondta.

- Hiszen tudja kedves, ha remélhetném, hogy nem fogadnák valahol elutasítólag, én már felajánlottam volna ottan, egy magamfajta öreg legény gondoskodását, de ha magánál talán, ottan nem vagyok biztos. Maga, maga, de ő, ő és csak ő, akinek magától kell döntenie ebben.

Itt elhallgatott az öreg úr s kétségkívül olyan érzésben, mint aki maga is csodálkozik az imént végigmondottakon, maga előtt jártatott csontos kezére pillantott. Onnan futólag Angyalossinéra, onnan körül a szobában, onnan megint vissza jobbjára, mintha annak bütykeit, erezetét s szőrzetét kellene tüzetesebben szemügyre venni.

Angyalossiné is előbb halványabbá, majd pirosabbá lett arcban. Természetes meglepetésén kívül még külön is illendőnek találta várni kissé válaszával, hogy az a mohóság látszatát viselje magán s az ő szemei s a lebegő jobbnak bütykei, szőrzete s erezete vizsgálatával tűntek elfoglaltaknak egy pillanathosszat. Akkor így felelt:

- Tanácsos úr tudja, hogy énnekem volna legnagyobb örömöm életemben, ha egy ilyen ember mellett látnám a gyermekemet. De igaza van, ez én vagyok, egy anya, ő pedig még egy fiatal, szeles gyermek. De én azt hiszem, ahogy én eddig őtet tanácsos úrról hallottam beszélni, hát én teljesen bízok benne, hogy nem fog mást, mint örülni, hogy egy ilyen emberhez mehet.

Az erre következett csönd bizonyos meghatódásban zsongott el mindkettőjükben.

- Helyes! - mondta aztán továbbiakban az öreg úr. - Nincs miért siettetnünk a dolgot. Magam is várni akartam vele még. Hiszen magának nem kell magyaráznom, hogy állok a családommal. De ezt bízza csak rám, ez teljesen az én gondom. Egyébiránt is nekem csak az a fiú számít. Arról pedig gondoskodva van. Az derék, jó gyermek, hogy sajátomul sem kívánhattam volna különbet. Hazudnék isten és ember előtt, ha mást mondanék. Maradjon azonban mindez egyelőre köztünk.

Ezeket mondotta Darabonth Károly Angyalossinénak és másnap aztán útra kelt.

*

Kuvik nagysám, mikor anyja, ha talán kissé egyéni beállításban, közölte vele az öreg úr nyilatkozatát, Kuvik nagysám egyszerűen elképedt rá.

- Csakugyan? De nem tréfál mamám? Na de ilyet!

Kuvik nagysám mindössze ennyit tudott mondani egyelőre, nagyra meresztett szemekkel. Majd a rendesnél is összébb húzva azokat, megkísérelt gondolkozni. Amit érzett, éppenséggel nem volt kellemetlen. Mintha olyas lett volna: no lám, hát nem csak regényekben élni át hasonlót, íme, itt hallotta füleivel, hogy megkérték a kezét s ha akarja, nemsoká nagyságosasszonyom s tanácsosné lehet. De akarja-e? Mit tegyen most?

Hát Kuvik nagysám ide-oda lebbent a szobában s mindenesetre legelőször nyafogóra idomította száját: hogy menjen ő egy ilyen vén emberhez? ő nem megy hozzá! Majd már csak nyegléskedve azt kifogásolta: hogy kocsikázzék ő végig az esküvőkor az egész város láttára? őt megöli a szégyen! Aztán szörnyülködve az iránt érdeklődött: vajon menyegző után át kell-e költöznie a szomszédba, azok közé a savanyú úrnők közé? ő nem bírja ki azokkal! Legkésőbb ötlött eszébe: hogy, hiszen ha férjhez megy, akkor vége a színpad ábrándjainak! Ő nem megy férjhez, ne is erőltessék! És makrancosan lecsapta magát a díványra. Ám egy kis szünet után, úgy tűnt, mintha kissé zokon esnék neki, hogy anyja még mindig nem kezdi az erőltetést. Anyja nagyon elgondolkodik valamint s csak ennyit szól.

- Hiszen várjál, várjál, még ráérsz ugrálni! Még nem kötötték be a fejed!

Na, e lekicsinylő s bizonytalan hangra aztán Kuvik nagysám most már csakugyan dacot fogott. Akár így vélné: hogyan? hát még nem is biztos! úgy? na akkor tudni sem akar többet az egész ügyről!

- Hiába is volna! - feleselt inkább magának, mint anyjának. De majdnem úgy volt, hogy egy kis csalódása maradt, ha csak nagy hűhót csináltak volna vele, semmiért.

Istenem! tudta is Kuvik nagysám mit gondoljon, mit érezzen, mit tegyen, mit is akarjon, ily komoly válsággal szemközt. Bizonyosat talán csak is egyet szeretett volna, ha rögtön tudtul adhatná az eseményt Feladlak úrnak. Ám abban a pillanatban, mikor Feladlak úrra gondolt, egyszerre másra is gondolt és Kuvik nagysám kissé elhalványodott. De ez már nem volt sem nyegle, sem nyafka, sem makrancos, sem dacoska kedélyváltozat Kuvik nagysámban. Ekkor már komoly és határozott szándéka jött kijelenteni anyjának, hogy abból soha semmi nem lehet, miképp ő Darabonth Károly hitvese legyen! Csakhogy Kuvik nagysám ezúttal nem szólt többé egy mukkot sem. Egyáltalán igen csöndessé vált aznap egész este.

*

Angyalossinénak valóban telve volt a szíve is, feje is. Szíve körül megannyi pillangóként röpködött az öröm a tanácsos nyilatkozata után. De fejében megannyi férgekként nyüzsögtek a gondok a pesti levél miatt. Nem volt elég okos: mitévő legyen! Válaszoljon? Ne válaszoljon? Küldjön segélyt? Ne küldjön? Gondolta: elmegy bátyjához Samuhoz valami tanácsot kérni.

Bátyjával Angyalossiné, míg férjével élt, nem érintkeztek és sem egyikük, sem másikuk, hanem Angyalossi miatt, kinek büdös volt ez a csiszlik rokonság. Tatár Samu becsületes csizmadia lévén. De a testvérek aztán megint felújították a jó viszonyt. És ha Angyalossiné bátyjához ment tanácsot kérni mostan, ez igazi asszonyi határozat volt.

Gyönge egy ember iránt, ki nem lehetett elég gonosz hozzá, hogy mikor szorultsága idején hozzá fordul, meg bírja tagadni tőle segélyét. Mit tesz tehát? Elmegy annak legádázabb ellenségéhez tanácsért, az talán képes lesz megerősítnie őt gyöngesége ellen.

Tatár Sámuelnél nem gyűlölte jobban Angyalossi Gáspárt senki e világ kerekén. A túlvilágén esetleg, minthogy ott volt a bábaasszony.

Hát másnap este, azaz Feladlak úr szerint este, Kuvik nagysámként estefelé, Angyalossiné felkészült s távozott hazulról. De egész véletlen, a levelet, mit meg akart mutatni bátyjának, átköltözés közben ott feledte az asztalon. Már az utcán, jó messzi vette észre s bárha tartalmát majdnem szó szerint is tudta kívülről, meg még a babona is eszébe jutott, hogy sosem hoz jót elindulván valahová visszatérni, Angyalossiné mégis visszatért.

Benyit az utcaajtón, hát kit lát legnagyobb meglepetésére a kis kertajtó felől beoldalgóban az udvarra? Feladlak urat. És Kuvik nagysám kinn a tornácon.

Nem kellett nagy leleményesség e véletlen körülmény megértéséhez. Ámbár Feladlak úr szándéka, legalább az útirányt véve, teljességgel megállapíthatatlan volt. Ugyanis Angyalossiné megpillantásakor két lépést még előre, majd kettőt hátra, követőleg pedig kettőt oldalvást tett, mint nem egészen a négyesben szokás. És akkor megemelintette kalapját. De valahogy úgy általánosságban a levegőbe, szakasztott, mint aki bizonyos feszélyben holmi tisztelt egybegyűlteket üdvözöl.

- Jó estét! - fogadta Angyalossiné a köszönést, de aztán, mintha maga is kétséget fogna, hova irányul a vendég látogatása, egyenest a tornácnak tartott.

Ugyanott Kuvik nagysámról sem mutatkozott biztosnak, hova szándékszik. Ki akart, vagy be? De már inkább be.

Mégis Feladlak úr lassú visszatávozása közben ezt hallotta Angyalossinétól Kuvik nagysámra kiáltani:

- Takarodj be, te haszontalan!

Egyebet Feladlak úr már nem hallott. Így, amint Angyalossiné odabenn ismételten szép kis leánynak nevezi Kuvik nagysámot, elismerő fejbólintások kíséretében. Meg a természet köréből vett beceszólásokkal derék kis békának, jó kis madárnak, finom kis mákvirágnak hívja őt. Aztán leül a díványra s két kezébe borítva arcát így fohászkodik: óh istenem, istenem, miért is kell élnem nekem ezen a nyomorult világon?

De ezt már mind nem hallotta Feladlak úr. Ellenben valamivel később azt látta, hogy Angyalossiné együtt távozik hazulról Kuvik nagysámmal.

Sőt attól fogva nemcsak Feladlak úr, hanem mások is, nemcsak otthon, hanem a házon kívül is Angyalossinét mindig Kuvik nagysámmal látták, akár napközben, akár este, akár estefelé. Mintha az egyetértés is ragadós volna, amint az egyik szomszédban az öccs a nagybáttyal, a másikban az anya lányával lesznek elválhatatlanokká.

*

Darabonth Károly kettőtől félt mindig életében, egyik volt a fertőző betegségek, a másik a kutyák. Hogy melyiktől jobban, még nem volt eldöntve.

Mindenesetre a kutyáknak szó szerint esküdt ellensége volt, amennyiben annak idején ő kezelte a városházán e derék, okos s hűséges állatfajt illető ügyeket. Az ő fogalmazását dicsérték a róluk való rendszabályok fehér papíron s rendes körülmények közt és rendkívüli esetekben sárga papíron. Vagyis ha a város körletében veszett eb garázdálkodott. Esetleg megmart néhány egyént s világnak szaladt, hogy valahol a hetedik határban kiadja páráját s porladásnak induljon, nyomorultul s temetetlen.

Tehát béke hamvaira! Dehogy, dehogy, egész másutt volt a kutya, helyesebben egész másutt lettek a kutyák ebből kifolyólag eltemetve.

Ismeretes szó az ebzárlat. De talán nem mindenütt, hogy foganatosították a városkában. Nos, ez ottanság egy batár, vagy társaskocsiszerű alkotmány által történt. Színe zöld. Batárnak is batár, méreteit s az eléakasztott roskatag gebéket tekintve. Társaskocsi minőségét már inkább kifogásoltatni talán, amennyiben ez a zárlat foganatosításának eredményétől függ. Elvégre egy vadászat, elejtett vadak híján kirándulás s egy valóságos társaskocsi sem szolgál nevére utastársaság nélkül.

De íme, egy kisvárosi hetivásár nyüzsgő, zajos, tarkállik. Egyszer csak, hol legnagyobb a csődület, valósággal egy díszmenet hatásával elődöcög a zöld batár. Mellette afrikai eredetű fullajtárok ügetnek. Fekete bőrükből csak szemeik fehérje villan ki, mik fürkészőn fúrják át a sokaságot. Fegyverük gyanánt fütykösök szolgálnak, végükre erősített drótkarikával. A nép azonban a megszokás adta közönnyel fogadja e küldöttséget, vagy épp a látvány teszi nyugalmuk, már a közbiztonság felől.

Ugyanerről, mint látszik, azonos meggyőződése annak a kuvasznak is, mely a téren itt-ott összegyülemlő szemétrakások körül ődöng, keresztül-kasul bujkálva a közönség lábai közt s békén költve el, ha elkölthetőre lel a hulladékok közt.

Most észreveszi őt a közbiztonsági kiküldöttek egyike. Kacsint a másiknak, az a harmadiknak s azzal három felől közelgetnek a kutyához. Közülük a legügyesebb, már csak lépésnyire van az ebtől. Nosza, előre veti fütykösét, hogy a hurkot a végén az eb nyakára akassza. De kissé elvéti s a fütykös előbb böki meg a kuvasz nyakát úgy, hogy miután méltatlankodva végignézte háborgatóját, inkább megy a másik szeméthalomhoz. Hisz mint a közbiztonság, úgy a tulajdonjog felől is megvannak fogalmai. Ahonnan elzavarják, az nem az övé.

Na, a másik szemétdombnál ott a másik kiküldött. De már az állat is óvatosabb. Mielőtt szemerkélésbe fogna, gondolkodik keveset. Talán ösztöne, mely valami baljóslatot sugall, jött ellentétbe értelmével, mely képtelennek tartja, hogy valakinek ok nélkül életére törjenek rendes társadalomban. Akárhogy van, mielőtt tüzetesebben fogna neki a hulladéknak, körülpillant. Mi az isten csudája? Megint egy hurok közelget feléje egy bot végén. Még mindig nincs tisztában az ügyekkel, de elve, hogy okosabb kikerülni a gyanúsat, tehát indul a harmadik garmada szemétnek.

Ott a harmadik közege a biztonságnak. Na, erre már nincs kétsége a kuvasznak sem, hogy valami gonoszat forralnak ellene. Körül, a népen, kivált az apraján is megállapít bizonyos érdeklődést, sőt rokonszenveket is. De köszöni a népszerűséget s további tanakodást mellőzve, el akar inalni.

Persze a harmadik kiküldött látva, hogy a zsákmány mindjárt kitör a körből, neki hamarkodik s fejére löki fegyverét. Kitűnően irányította! A hurok tényleg a kutya nyaka körül már. Mindössze a nyele csúszott ki közben a fekete marokból s a egész szerszám riadt nyargalásba kezd a kuvasszal.

A nép mulat s két pártra oszolva uszítja a kiküldötteket s biztatja az állatot menekvésre.

Kezdődik az igazi hajsza. Egyszerre vészhír mindenfelé, jön a dühös kutya!

Az emberek csoportosan menekülnek a kuvasz elől, mely a botot hurcolja s nyomában a küldöttség rohan. Pocsolyák fröccsennek a szoknyákra, nadrágokra, csuprok törnek, kiket a kutya nem sodort le lábaikról a megvadult kiküldöttek löknek föl, szitkok, sikoltozás, hajrá! ereszd el a hajam!

Végül is a bot lesz legokosabb. Beleszorul egy pöcevezetéki rostélyba s az állat, talán abban a hiedelemben, hogy már a földalatti hatalmak is ellene keltek s húzzák magukhoz, megadja magát s halálra fáradtan nyelvelve s lihegve nyúlik el a kövezeten.

Így találják az odaérkező pecérek. Nagyobb biztonságért még egy másik is nyakába keríti drótját s így húzzák aztán maguk után áldozatuk, míg a harmadik hátulról ösztökéli.

Gyöngébb szívűek elfordulnak, epésebbek kifakadnak ez állatkínzáson. Persze ez nem akadálya a pecérek diadalútjának mind a batárig, miből így lassan társaskocsi válik s visszatér, ahol a kutyák temetője van.

Íme az ebzárlat.

Ezt intézte annak idején Darabonth Károly, persze csak tollal s illő távolból mint a hadvezérek a csatákat. Mert különben az öreg úr képes volt átmenni az utca másik oldalára holmi nyifogó ölebecske miatt is, semhogy idegesen kelljen rángatni a lábszárait. Barátságát elvesztette, aki kutyát szerzett. Vén kisasszonyokat, kocavadászokat ki nem állhatott. Különös, nem különös, így volt, agglegény létére.

Most már könnyebb elképzelni, ha így állt a műveltebb s fésültebb városi ebekkel is, mit kellett kiállania körútja alatt a borzas, paraszt, falusi komondoroktól.

A jegyző a kocsmában hűsöl, vagy a kocsiernyő mögött marad, mint egy úr, annak ürügyével, hogy nem lesz jó sokat mutatkoznia. Az öreg úrnak tessék leszállni a kocsiról, mint egy inasnak s kilincselni mint egy házalónak.

Benyit egy gazda udvarára. Már-már reménykedik: hála isten nincs kutya! Abban a pillanatban egy nagy marha dög rohan rá valamely szögletből. Most tessék védekeznie bottal, esernyővel, de még ne is nagyon, hogy meg ne sértse a gazdát. Inkább udvariasan békítgeti a bősz vadállatot s közben köhécselni s köszöngetnie, hogy a házbeliek végre figyelmessé legyenek. Majd ha kijöttek végre, megelégedni a biztatással, hogy nem harap, csak játszik. Mialatt a dühös barom, ha innen elkergetik onnan agyarkodik.

Szegény öreg úr kijövet sokszor nem is tudta, homlokát törülje-e zsebkendőjével a kiállott izgalmak után, vagy a tenyereit a szutykos markok szorongatása miatt.

Valószínűleg ebben keresendő tehát oka, miképp az öreg úr már az első vidéki körútról hazakocsizóban kijelentette a jegyzőnek, hogy részéről lemond a további tagtoborzásról a szövetkezet számára. Ugyanebben az értelemben intézkedett a bérkocsisnál is, ki több útra lett előzőleg felfogadva. Ugyanebben az értelemben nyilatkozott Feladlak úrnak is hazaérkezése után. Ugyanebben az értelemben rendelkezett Zsuzsánál is, hogy elteheti kézibőröndjét s porköpenyét véglegesen. És ugyanebben az értelemben szándékozott beszámolni Angyalossiné és Kuvik nagysámnak a kiruccanásról. De már jó estére járt s az öreg úr el is volt törődve, hát másnap délelőttre halasztotta látogatását a szomszédban.

*

Na, úgy a délelőtt közepe táján sétált át felüdülve s a legjobb hangulatban az öreg úr a szomszédba.

Hát amint beteszi maga után a kis kertajtót s a ház felé tart, az udvar egyik sarkában, egy nád karszék vonja magára a figyelmét.

A nádszék a nap ellen volt fordítva, minek sugarai még kellemes hévvel tűztek alá a nádszékben egy alak sütkérezett azokban, háttal az öreg úrnak s mozdulatlan. Fehér párna volt téve dereka támasztékául, melyből csak a fej emelkedett ki valahogy ismerősen az öreg úrnak. Lépteire aztán a fej lassan hátra is fordult félig.

Nem! ez a fej, ez az arc, ne lehetett az Angyalossy Gáspáré. Csupán valami idétlen hasonmása. Egy vázé, egy roncsé, egy árnyéké, egy hazajáró léleké.

Mégis, az öreg úr láttára fény csillant meg a bágyadt szemekben s az embermaradvány megkísérelt fölemelkedni. Ám az öreg úr tiltóan intett maradást neki s maga közeledett hozzá.

- Jónapot szomszéd úr! Hát mi van velünk?

Angyalossi valósággal mohón ragadta meg az üdvözlésre nyújtott jobbot.

- Beteg vagyok - szólt. - Lássa tanácsos úr! Beteg vagyok.

E hang sem volt az egykori. Zengéstelen s rezgéstelen, mint a torha fa zöreje. Egy kísérteté volt. Amellett, hogy valami állati s szűkölésszerű jellege. Utána Angyalossi eltátotta száját néhány pillanatig. Oly furcsán, mintha nem tudna elég nagy rést nyitni a levegőnek s napnak, hogy mind rohadó tüdejébe férkőzzék. Majd rövidet köhögött s köpött.

Az öreg úr tekintetében meglehetős hökkentséggel átvont szánalom figyelte mindezt.

A beteg ruházata is olybá tűnt, mintha szintén részét tartotta volna az általános romláshoz. Kabátja egy pecsét s kikoszolva a gomblyukak, szegélyeknél, meg a térdeken s a cipők fölfeselve orrukon. Álla borostás, hogy tíz évvel vénítsen a vonásokon, akár holmi néma pontozat egy komor szövegben, mely minden betűnél többet mond s közelíti végéhez a cselekményt.

Csak a haj volt a régi, kékes-fekete szabályos választékával. A tincsek, mik most még élesebben váltak el az üvegfehér halántékoktól.

A beszédre kijött a házból Angyalossiné és Kuvik nagysám s a beteg köré álltak.

- Sebaj! - szólt az öreg úr afféle orvosi kedélyességgel. - Majd magunkhoz jövünk lassacskán.

- Hisz azt mondom én is neki! - toldott a biztatáson Angyalossiné is s egy pillantást váltott az öreg úrral.

- Magunkhoz, magunkhoz, dehogy magunkhoz már - szólalt meg a beteg. - Majd a gödörben, nagyon szépen. És nagyon jól is van.

E mondottaknál Angyalossi arckifejezése mosolynak volt szánva, de nem jutott többre egy fintor félénél. Látszott, mily megerőltetésébe kerül, hogy nem akarja hagyni magát a tanácsos előtt. Látszott, hogy még valami mulatságosat akar mondani aztán, de kétségbe-ernyedt elméje semmi ötletet nem szállít. Mert talán még mindig le tudja nyűgözni a kísértő, csalóka remény gondolata, hátha tényleg nem lehetetlen újra egészségessé válni. És tekintete sorban elvesztegelt a körülállókon, vajon mégsem, általuk sem hitt vigasztalás lehetne a hitegetés, mely kijár az utolsókon levőknek. Majd szemei valahogy elakadtak a magasban, hasonlóan a zuhanókéihoz, kik még mindig fönt keresik a menekvést.

Persze mindez másfél pillanat volt.

- Mit beszél ilyeneket! - korholta meg Kuvik nagysám, miközben megigazította támaszpárnáit.

Angyalossi kinyújtotta karját s magához vonva lányát, többször, szinte egy szerelmes hevével csókolta meg őt.

Az öreg úr kényelmetlen feszengett állóhelyén. Később is, ismételten aggó pillantást lövellve Kuvik nagysám üde arcán az apai csókok helyére. Mintha tán abban bíznék, hogy valami láthatatlan fertőtlenítőt tartalmaz pillantása.

Ugyanekkor Angyalossiné, mint az illendőség hozza, tessékelni kezdte az öreg urat a házba. Miben aztán a beteg is tevékenyen segédkezett neki.

Az öreg úr azonban óráját vonta elő s a közelgő ebédidővel szabadkozott.

- Ugyan! hisz még fél sincs tizenegyre - vetette ellen Angyalossiné.

- Méltóztassék, méltóztassék csak befáradni. Miattam világért se botránkoztassa magát tanácsos úr. Mintha itt se volnék - buzgólkodott Angyalossi is, minden telhető előzékenységgel s valóban minden célzat nélkül.

Mégis szavaira mintha egy kis feszély csöppent volt köréje. Úgy tűnt, az öreg úr legszívesebben távoznék, vagy még szívesebben át sem jött volna. Ide-oda tekintgetve, nem is tudott más kifogást mondani, mint hogy csak egy percre ugrott át. De itt el is akadt, hogy miért is? Tehát tréfára fordította, hogyha szidást kap otthon az ebédmulasztásért, hogy Angyalossiné lesz felelős. És azzal Angyalossiné kíséretében bementek a házba, Kuvik nagysámmal hagyván a beteget.

(Folyt. köv.)