Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő

Tóth Aladár: Hevesy Iván: A Nibelung gyűrűje

Hevesy Iván könyve komoly, előkelő szempontokból megírt munka, tehát az első figyelemreméltó jelenség magyar Wagner-irodalmunkban. A Nibelung gyűrű új esztétája már azért is felkelti érdeklődésünket, mert mint az expresszionista-aktivizmus művészetelméleti szekta meglehetősen platform-hű híve, elsőnek örökíti meg Wagner képét, ahogyan az a jelenlegi nemzedék bizonyára tekintélyes részének fantáziáját foglalkoztatja. Evvel természetesen nem akarjuk megvonni a könyv íróját az egyéni eredetiséget, csak jelezni kívántuk, hogy ami művében alapvetően új, az a világnézeti szempont. Másképp: Hevesy Wagnere: Wagner, ugyanazon oldalán megvilágítva, melyen már félszázad óta éri az esztétika reflektora, de a világító lámpás új és talán tisztább fényű.

Ebben a keretben Hevesy kitűnő munkát végzett: rendszeres, tiszta agy, biztos a dolgában, nem tévedhet el. Az ő tévedései valahogy könyvén kívül esnek, benne gyökerezve az egész eddigi Wagner-irodalom ferdeségében. Két sokat vitatott sarkpont körül szorgoskodik ő is: az egyik Wagner szimbolikus drámájának fogalmi magyarázása, a másik a wagneri színpad és zene egybeforrásának titka. Mindkét probléma túlbecsült. Az első következetes keresztülvitele ugyanis csakhamar Wagner színpadi költészetének teljes értéktelenségét tárja elénk, a másik pedig csak úgy hoz bennünket közelebb Wagner lélektanához, ha genetikus rendben vizsgáljuk.

Hevesy, mikor belefogott a Nibelung-dráma szimbolikájának magyarázásába, vagy ahogy ő mondja: a szimbólumoknak a dráma belső képéhez következetes fogalmakra fordításába, a tradíció ferdére taposott sarkú cipőjében indult útnak. Nem mintha az ilyen dráma-interpretálásnak ellenségei lennénk! Hiszen nem egy költeménynek sikerült már így megjelölni belső képét, persze csak határértékekkel. Mert a szimbólumok részletezésével sohasem jutunk el a dráma magjához, legfeljebb csak limeszeket kapunk, melyek ugyan, ha a magyarázat részletesebb, szorosabban simulnak a lényeg felé, de attól még mindig vételen messze esnek. A szimbólumelemzés kategorizálást jelent, még pedig a mindig- és örökké-újnak, a mindig- és örökké-készen álló régibe kategorizálását. Hogy alkalmas-e valamely mű ilyen fogalmi elkönyvelésre, vagy sem, az nem érinti értékét, de ha a művet ilyen fogalmi magyarázással ki lehet meríteni, az azt jelenti, hogy a szóban forgó munka külsőséges, tartalom helyett csak keretet adó, belső spontaneitás híjával lévő, élettelen alkotás. A Nibelung gyűrűjénél ez az eset. Izzadságos agymunkával összerótt cselekmény, az író életfilozófiájának és a germán mitológiáknak vesződséges összeegyeztetése, amelybe csak nagyon nyomorúságos életet lehel Wagner idealista rajongása, s amelyet nagyon is híg költészetbe öltöztet az érzelmesen dagályos stílus. Wagner kínlódott és megalkudott, s végeredményben műve épp oly felületes, épp oly erőltetett lett, mint legtöbb részletes szimbólum-magyarázás. Közbejött (és ezt Hevesy igen szépen fejtegeti) Wagner értelmi meggyőződésének jobb-felé hajlása, és minthogy Wagner talpig becsületes ember, inkább hétrét csavarta drámája cselekvényét, mintsem meggyőződésén változtatott volna: innen származik a Götterdämmerung következetlensége.

Wagner nagyképű filozófiájának Hevesy is felült, lényegest látott ott, ahol legfeljebb csak kortörténeti szimptómáról (ennek megvilágítására még visszatérünk) lehet szó. Ideje lenne már végképp leszögeznünk, hogy Wagner színpadi költészete üres, kongó keret, melynek megelevenítése egyedül a zene vállait nyomja.

Wagner művészetében a főszerep különben Hevesy szerint is a zenének jut. A motivációról szóló fejezetben kitűnően átgondolt megfigyelésekkel mutatja be, hogy miképpen tette Wagner zenéjét a dráma hordozójává, miképpen törte szét a szimmetrikus szerkesztés korlátait stb. Valamely zene drámaiságának már legkezdetlegesebb elemei is kétségkívül csupa aszimmetrikus, amorfikus jelenségek, melyek idegeinkbe drámai feszültséget lopnak (pl. emelkedés közben hirtelen lecsukló dallamok, csalzárral végződő feloldások, elakadó ritmusok, szóval természetes kifejlődésükben, megszakadó, vagy erőszakkal megszakított zenei gondolatok.) Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a drámai mozzanatoknak csak úgy van művészi jelentőségük, mondhatnám csak úgy van hatásuk, ha valamely nagyobb forma, szervesen magába illeszti azokat. Másképp: a zenemű csak elemeiben lehet drámai (szaggatott, amorfikus) teljes egészében összefogó, zárt formát követel. (Gondoljunk Bach passióiban a népkarokra, a Don Juan párbajjelenetére, vagy hogy tiszta abszolút zenét említsünk, Mozart c-moll fantáziájában az ismétlést megelőző taktusokra). Wagner, mikor a régi szimmetrikus keretet széttörte, korántsem végzett olyan heroikus munkát, mint azt általában feltüntetik. A klasszikus műformák Wagner korában már önmaguktól széthullottak, egyedül Brahms vesztette monumentális akarását beléjük. Berlioz programzenéhez menekült. A forma-probléma nyílt kérdés volt és Wagner színpadhoz fordulása inkább kibúvónak tűnhetik fel. Ezért lett azután az előrehaladottabb XIX. század igazi vezéregyénisége. Liszt Ferencz, aki talán kevesebb őszinteséggel, de annál vakmerőbb bátorsággal fogott hozzá új nagy zenei forma kereséséhez.

Hogy Wagner összefogó keretet kívánó zenéje és tartalmat igénylő költészete egymásra vannak utalva, ez legelemibb előfeltétele a Gesammt Kunst létrejöttének, de még nem elegendő biztosítéka az új műfaj telivérségének. az ún. "külső forma" csak úgy felel meg céljának, ha egyszersmind belső szükségszerűség is. Már pedig Wagner hiába itatja át meg át zenéjét fogalmi elemekkel, hiába teszi hallatlan zsenialitása a dráma aktív részesévé, ez a zene nem hordozhatja magában azokat a sorsokat, melyek a Nibelung gyűrűjének cselekményét mozgatják. A gyűrű átka, Alberich hatalmi tervei, Szigfrid "új embersége" és ez az egész "spengleri világtragédia" (így idézi Hevesy egy helyen) nem lehet a zene méhébe zárva: tehát a keret, a forma, az egybefogó színpad nem a zenéből folyó szükségszerűség: Wagner művészete nem fajtisztán monumentális művészet, mint amilyen pl. Bach, Mozart, Beethoven művészete. Ne tévesszen meg bennünket, hogy pl. Bach vokális műveinek, Mozart operáinak szövege még távolabb áll a zene szellemétől, mint Wagneré. Bachnál és Mozartnál a szöveg nem formai lényeg, csak pusztán ösztönző alkalom vagy vezérfonál önálló zárt zenei formák sorakoztatására, ellenben Wagnernél a zárt zenei formát helyettesíti, tehát szigorúbb kötelmeket vállal magára. Bach műveiben a biblia szelleme abszolút zenei formát nyer, Mozartot pedig hihetetlen könnyű és bensőséges szeretkezése az élettel hajtja, az élet legközelebbi rokona: a színpad felé. (Schumannt ugyanilyen bensőséges közvetlenség fűzi a német mesevilághoz.) Wagner nagyszerű költészetét is ott élvezzük legtisztábban, ahol nagyot akaró affekcióit elfelejtve keresztül üt szívén a rokonság megérzése, a rokonságé, mely az ő gyermeklelkű kemény, harcias ősgermán koponyáját, az erdőt felharsogó ifjú Szigfriddel, németesen vaskos, de gyengéden meghatódott humorát, az orgonabokor alatt cipőtalpat kalapáló Hans Sachs-szal összefűzi.

Hogy Wagner ragyogó lángesze nem tudott a legtisztább művészi magaslatra eljutni, azt a német nemzet önmagától megfertőzött, nagyot akaró individualizmusa okozta. Erre a korszerűtlenségre Hevesy könyve egypár igen szép oldalon keresztül éles, de egyoldalú fényt vet. Téved, mikor Wagnert szembe állítja korának antikollektivista törekvésével és mint tragikus győztest ünnepli. Wagner minden ízében korának németje volt, aki a német monumentális művészet beteg alkonypírját, akár önámítással is, hajnalra akarta hasítani. De hiába! A nagy öntudatosító folyamat, mely Rousseauvel indult meg, megmérgezte a német népet és az önmagára terelődött figyelem művészi önfertőzésbe süllyedt. Mialatt a franciák már rég kiábrándulva önmagukból, bátran leszámolva mindennel, a pesszimista naturalizmus, majd az új fényre vergődő impresszionizmus szigorú és következetes útján haladtak, ugyanakkor a németek, a könnyebb utat választva, Wagnerrel élükön új panathenájákról álmodoztak. Felelőtlen álmok, hamis áltatás. S míg egykor Bach a legteljesebb művészi öntudatlanságban megírta a világ leghatalmasabb zenei alkotását: a h-moll misét s míg egykor Beethoven a keserű fájdalom mélységéből a IX. szimfónia örömhimnuszági harcolta, vágyta fel magát, addig Wagner, aki már szenvedni sem tudott őszintén, önfeledten, mert nagyképűség és kenetteljes gesztus cukrozta hamissá fájdalmát, megírja a Parsivalt: a monumentális német zene dekadence-ának utolsó még örökbecsű felszobrozását. Mert a Parsival megváltása betegebb a Götterdämmerung pusztulásánál. És ott találjuk Wagner mellett a híres neveket: Nietzsche, Böcklin, Spitteler, Bruckner stb., akik mind ennek a nagy szavakat szóró német kornak, nagyon is egy-ivású fiai. Mennyivel inkább jelzik a haladó, tehát a kollektivizmus felé haladó irányt Balsac, Flaubert, Courbet, Cézanne, sőt a Verlainek, Rimbeaud-k, Manet-k és Seurat-k nevei! Mert a legegyénieskedőbb francia impresszionistában is több a művészi objektivitás, alázatosság, mint a XIX. sz. német Weltanschaungs-Künstlerében. Egyedül a zsidó vérmérséklet éles kizárólagossága tudta ellensúlyozni a német nagyképű dagályt.

Wagner nem győzött. Még az ő nibelungkorból hozzánk szállt fantáziáját is kikezdte a rohadás.

Véleményem szerint tehát Hevesy kísérlete: Wagnert az impresszionista XIX. században szigetelt kollektív törekvésnek feltüntetni, nem vezethetett sikerre. Érdekes fejtegetéseit mindamellett gyönyörűséggel olvastam. Hevesy fölényes író: rendkívül áttekinthetően, precíz szótárral dolgozik. Stílusa nem dekoratív, mindig tudja, hogy a zenéből mennyit lehet szavakkal kifejezni. A Táltosnál megjelent két kötet közül az első általános kérdéseket tárgyal. Ötletben, finom megfigyelésekben leggazdagabb talán vezérmotívumokat elemző része. A vezérmotívumok zenei összefüggésénél eredetien mutatja ki, hogy ez az összefüggés a motívumok belső tartalmára is rendszeresen kiterjed. (Pl. hogyan foglalja magában a Walhalla-téma a belőle kifejlesztett Vándor-szólam ünnepélyesen méltóságteljes, vagy a Dölyf-motívum üresen büszke elemeit.) Feltűnt azonban, hogy az egyébként olyan pontos és szakszerű könyv néhány igen jellegzetes motívumról teljesen hallgat (Wehwalt-, Nothung-, Schwesterliebe-motívum). Fontos és hézagpótló szerepet tölt be könyvpiacunkon a második kötet: operakalauz, a szó legjobb, tehát nem a nálunk megszokott értelmében. Soraiban sok új beállítást, gondolatot találunk, hiszen új maga az ember is, aki írta és egy új, gyökeresebb művészet hirdetésének fanatikusa. Wagner-sorozatának előkészületben lévő többi kötetét kíváncsian várjuk.