Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: A Szépművészeti Múzeum második Évkönyve

A háború következményei miatt megapadt terjedelemben, de egyébként régi szép papírosán és régi előkelő külsejével jelent meg a Szépművészeti Múzeum Évkönyvének második kötete. Örömmel üdvözöljük megjelenésében a megkezdett jó ügynek folytonosságát és a jobb jövőnek, a magyar művészettörténeti irodalom kifejlésének reménységét.

Bizonyára az idők nehézsége az oka annak is, hogy a második kötet a tartalom értéke dolgában is mögötte marad az elsőnek. Azt a helyet, amelyet Meller nagyszabású Leonardo-tanulmánya foglalt el amabban, csak módjával tölti ki ebben Baldass doktornak, a bécsi Kunsthistorisches Museum kitűnő tudósának írása Altdorfernek két budapesti festményéről, melyeknek egyike eddig teljesen ismeretlen volt az irodalomban. Tanulmánya mintája lehetne annak, hogyan kell egy meghatározatlan dátumú képet mestere alkotásainak időrendjébe beilleszteni és hogyan kell a mester oeuvrejében való jelentőségét megállapítani. Baldass az Erdődy-hitbizományból származó Keresztrefeszítést vizsgálván, a képnek aranyos hátteréhez és egyéb anakronisztikus sajátságaihoz keresett mindenek előtt analógiát a német művészetben. A salzburgi festőiskola több művében talált ilyenre s azoknak hatásával magyarázza meg az Altdorfer-képnek kompozícióbeli és egyéb különösségeit. A kép keletkezésének idejét viszont Altdorfer hasonló tárgyú és hiteles dátumú fametszeteivel való összevetés útján határozza meg. Mindebben - az író egész gondolatmenetében, okfejtésében, a példák megválogatásában és összevetésében - biztos logika és kellő optikai érzékenység nyugtatja meg az olvasót. Baldass vizsgálódása szerint a mi képünk 1521-1525 között készülhetett. A mi másik Altdorferünket, a gyermekét tartó Boldogasszonyt illeti, Baldass azon a nézeten van (s ebben megerősíti Friedländer sejtését), hogy Altdorfer képének egész kompozícióját Dürertől vette kölcsön, még pedig annak Csillagkoronás Boldogasszony című rézmetszetéről.

Petrovics igazgatónak, az Évkönyv szerkesztőjének egyébként gondja volt rá, hogy a művészet történetének valamennyi fő korszakáról szó essék a kötetben. Az ókori művészetet Hekler Antal dolgozata képviseli arról a római korban kőbe másolt két görög mellszoborról, melyeket ő vásárolt meg múzeumunk számára. Két görög bölcselőt ábrázolnak a szobrok - Hermarchost és Pittakost - s Hekler az ő ismeretes nagy tájékozottságával gyűjtött össze a két szoborra vonatkozó minden adatot, ismerteti különböző változataikat és jelöli ki helyüket az ókori szobrászat történetében.

A kora-középkornak volt művésze Jean Colombe, a bourgesi miniatúra-festő. A M. T. Akadémia könyvtárának egy művészi ízléssel díszített, hártyapapírosra írott imádságos könyvében az ő és műhelye stílusára ismert Hoffmann Edith dr. Részletes tanulmánya, amelyben a könyv rajzolt és festett díszének mesterét, vagy inkább annak a mesternek műhelyét, melyből a könyv kikerült, megállapítja, a Jean Fouquet köré csoportosult francia miniátor-iskolák rövidre fogott jellemzését adja. Majd a miniált képek részletes elemzése következik s idegen analógiákhoz való viszonyuknak megállapítása. A tárgy nehéz, az analógiák alapján való következtetés ezen a még nem eléggé feltárt területen meglehetősen kockázatos. Örülnünk kell, hogy Hoffmann kisasszony személyében a középkori könyvillusztráló művészet kevéssé hálás, de fontos műfajának olyan jól felkészült és szép eredményekkel dolgozó magyar specialistája van.

A német művészet középkorába visz bele Meller Simon tanulmánya, mely az öregebbik Peter Vischernek egy magyar kézen levő ismeretlen szobrocskájával foglalkozik. A kis bronz-szobor 1912-ben bukkant föl, azon a kisplasztikai kiállításon, melyet a Szent György-Céh rendezett az Iparművészeti Múzeumban. A szobor a híres Marczibányi-gyűjteménynek volt valamikor része, ma pedig Delmár Emil dr. tulajdona. A szobor keltezett mű: az 1947-es évszám van reákarcolva. Ez, meg a mű stílusa, érlelte meg Mellerben azt a meggyőződést, hogy a kis szobor mestere az idősebbik Peter Vischer, a nürnbergi szobrászok egyik legnagyobbja. Meller erről a művészről egész könyvet írt, amely a közeljövőben németül meg is jelenik. Dolgozata egyik fejezete a könyvnek, mely a Vischer művészetével összefüggő sok probléma felderítéséhez bizonyára jelentősen hozzá fog járulni.

Az olasz középkori festés egyik vonzó, de nem kevésbé problémás egyénisége foglalkoztatja a kötet legterjedelmesebb írásában Lederer Sándort. Néhány évvel ezelőtt a hamburgi Weber-aukcióról egy budapesti magángyűjteménybe került Sodomának egy festménye mely a haldokló Lukréciát ábrázolja. Lederer összeveti vele Sodomának azonos tárgyú ábrázolatait, és az írott források segítségével megállapítja, hogy Sodoma több Lukrécia-képet festett, mint amennyi ránk maradt, továbbá, hogy az írott forrásokban emlegetett Lukrécia-ábrázolatokkal (azoknak egyikével) csak a budapesti kép azonosítható. A stíluskritikai apparátus segítségével megközelítőleg 1520-ra teszi a kép keletkezését Lederer, vagyis Sodoma érett korára. Okfejtésében nincsen is hiba, a baj csak az, hogy aminek a kérdést meggyőzően kellene eldöntenie, maga a kép, amelyet Lederer mutat be cikkében elsőnek, nem hat meggyőzően. Sodoma többi Lukrécia-ábrázolatához mérten a budapesti Lukrécia-kép - legalább is azon a gyöngén sikerült felvételen, melyet az Évkönyv közöl róla - mintha nem is Sodoma keze műve volna, annyira bizonytalan kvalitású alkotás. A Colombe-tanulmány után ebben a cikkben érződik meg legfájdalmasabban reprodukáló iparunknak nagy hanyatlása. Világos, hogy ennyire gyarló reprodukciók alapján nem szabad ítélkezni, másrészt azonban miattuk a meggyőzetés megnyugtató érzésével sem teheti le az ember a könyvet.

A tizenkilencedik század művészetével az Évkönyvnek két cikke foglalkozik. Az elsőt Rózsaffy Dezső írta, s egy érdekes trouvaille-járól számol be benne. Egy görög vázán, a British-Museumban őrzött meidiasi hydria rajzában sikerült ráakadnia pontos megfelelőjére annak a férfiaktnak, melyet Ingres az ő Oedipusában úgy szólva változtatás nélkül felhasznált. Ez a felfedezése egyben alkalmat szolgáltat Rózsaffynak arra, hogy Ingresnek az ókor művészetéhez való viszonyát részletes kutatás alapján ismertesse.

A második cikk szerzője Lyka Károly, ki vonzóan megírt dolgozatában a XIX. század első felében Rómában járt magyar művészek életéről és munkásságáról mond el sok érdekeset s egyik-másik jelentősebb festő művészetét részletesen is elemezi.

A kötet végén a Szépművészeti Múzeum két esztendejének (1918. és 1919.) történetéről, gyűjteményeinek gyarapodásáról, elrendezéséről, továbbá a múzeumban tartott kiállításokról számol be a szerkesztő.