Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · HENRY BATAILLE: Emlék

HENRY BATAILLE: Emlék
Színpadi költemény
HARMADIK JELENÉS

A férfi. Az árnyék.

A férfi: (leül.)

Egyedül... Éles szó volt - éreztem, mint a pengét -

És mégis... élesebb, valódibb vagy te, gyengéd

Kóválygó, láthatatlan, kit senki nem tapinthat -

(megfordul)

Mi az? Hova suhantál? Magamra hagytál, mintha

Megszántál volna végre - hát mégis leereszted

Bús vállamról az élő, húsból való keresztet?!

Magam vagyok... magam... vagy nem hiszem-e rosszkor?

Nem... semmi... mégis... ott... valami... mint a foszfor...

(A látomás rejtelmesen világítani kezd a homályban. Az ablak előtt áll, a fényöböl keretében.)

Mi az?

Hát újra itt... te soha nem gyanított

Agyrém, gonosz kísértet, ki rettegni tanítod

A lázas homlokot, amely mögül születtél?!

Ködfátyolkép! Csodás lény! Ki éltél és szerettél

S kinek most hangot ád fülem és fényt a pillám,

Homály élősdije, lidércláng, kósza villám,

Gyilkos, Nem létező, te szívemből szakasztott

Emlék, haszontalan... Mult, ki a jelent riasztod,

Akit nem lát, nem érez és nem hall senki más,

Csak én tapintlak ujjal, s látok, miként Tamás!...

Valóságnál valódibb, emlék, eleven szellem!

Ezentul így lesz ez már, nincs orvosság ez ellen?

Ott látom már ezentúl árnyéktested örökre

Fehér bizonytalanság, a koválygó ködökbe?!

Jöttél keserű mézzel és mézédes savakkal:

S megverted szívemet megmérgezett szavakkal!

De én még sem haragszom, bánkódom már ezen:

Boldog a lélek mégis, ha szól: "Emlékszem..."

Ő küldött téged el, őrködni, hogy ne fájjon

Ha nem lehet velem, bolyongva messzi tájon -

Ráismerek! ez Ő! csiklandozó cselek:

Hideg, ha szenvedélyes s forró, ha incseleg!

Gyűlölnöm kellene és érzem, hogy imádom -

Kicsim, édes kicsim, szerelmem, szép virágom...

Milyen szép vagy ma, édes... elillanó jelenség...

Van benned valami ingerlő idegenség...

Valami szenvedő - és valami szerelmes

Magunk vagyunk - beszélj - légy jó, légy engedelmes,

Ismételd, amit mondtál - nem bánom, hogyha bántsz!

Az a nő elment, látod - most nekünk áll a tánc.

Ó hadd örüljek végre e kis szerelmi zugnak

Mit bánjuk őket, ugye - maradjanak magunknak!

Ne hagyj megint magamra, bután vigasztalan

Ne jöttél légyen újból szívembe hasztalan...

Szánj meg... úgy fáj a szívem... nem szánsz meg engem, édes?

Oly szörnyű ez a csönd! Most mért nem vagy beszédes?

Nézd, nem tudok szeretni - én, aki úgy szerettem -

Légy jó hozzám, vigasztalj, maradjunk végre ketten!

Mit mondasz?... Semmi válasz!... Ó, mindig ugyanaz!

Tudom, hiába minden, enyelgés és panasz: -

S mégis, te vagy, ki ülvén partján a bus szigetnek

Merited két marokra ürességét szívemnek -

Te vagy a néma forrás, hová fejem lehajtom

Ha majd leszáll az éj és szél zörög az ajtón...

Egyetlenem te!...

(És az árnyék nem mozdul, komolyan, hidegen néz rá, márványszobor)

Hallgatsz? Félsz tőlem, mint a gyermek

Ha egyedül vagyunk, tudom jól, jéggé dermed

Hűséged és szerelmed. Csak akkor olvad széjjel,

Ha bajjal kell dacolnod, élettel és veszéllyel.

Ám szemben önmagaddal, a szörnyű borzalommal:

Halotti álcád, Emlék! kővé mered azonnal.

Elég volt már belőle! Komor, gonosz kisértet

Végezzünk, itt az óra! Hord el magad, nem érted?

Akarnék már szeretni - szeretnék már akarni,

Poklok lávatüzével egy képet eltakarni!

De érzem, nincs erőm karmod kitépni tőbül,

Viaskodom veled, mig futja az erőmbül,

Hogy egyszer majd lihegve, marcangolón, veszetten,

Mély kutba szédüljünk és eltünjünk mi ketten.

Mert te vagy a sötétség, a Sátán földi mása,

Te vagy szemek mélyén a téboly lángolása!

Mindegy! nyomorult váz vagy! Egyszer torkon ragadlak,

Megöllek, eltiporlak, hóhér kezére adlak!

Gyalázatos hazug vagy - kisértet, semmi más!...

(Hangos beszéd a szobából)

Mi az?... Hallottad azt?... Ott bent... civakodás...

Úgy tesznek, mint mi éppen... Jeles párocska, kettő:

De a mi harcunk nem lesz ezúttal végre meddő!

Mert én legyőzlek most, egy a halálom - éltem!

(odabent is hangosabb a civódás. A két párbeszéd összeolvad. Hirtelen kivágódik az ajtó)