Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám

Laczkó Géza: Éjfél

Mint egy régi, parókás, hajporos költő,
Hogy éjfélt ütött, tentába mártom tollam,
S szivemből, melyet porlaszt négy emberöltő,
Előásom a bús-bús melankóliát.

Ha koldust látok, naplementét,
Könny szökik révült szemembe
S a keselyűt, mely szivemen tép,
Promotheuséhoz vetem.

Dianá!-t sóhajtok, ha holdat
Felhők között úszni látok,
S lomb-zúgásban szólnak a holtak,
Mint Gessner Idylljeiben.

A víztükörnek csobogása
Ekhó szaván sóhajba tör
S kínomnak, úgy hiszem, forrása
Egy hűtelen nympha-árnyék.

Ladik száll a tó vizén velem
S igazi lantot pengetek,
Vállamra hajlik a Szerelem
És sírok, mert Rousseau is sírt.

Mohos fatörzs kérgébe vésem
A szivet és a két betűt
És azt hiszem, hogy szenvedésem
Jobbik felét dryád hordja.

Sziklára hágok s elkiáltom
Sophiemnak édes-lágy nevét,
Átkozom a percet és áldom,
Amelyben megismertem őt.

Mert egy régi, parókás, hajporos költő
Kezembe ragadta sercegő lúdtollát,
Amelyen porlad négy hosszú emberöltő
És elsóhajtja, sírja minden sóhajom.