Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Babits Mihály: Költészet és valóság

Babits Mihály: Költészet és valóság
Élettöredékek
2.

Óh, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! Én nagyon szerencsétlen vagyok. Én igazán nem akartam senkinek se rosszat, csak kisugárzott belőlem a fájdalom, éppen azokba, akik legjobban hozzám tartoztak: mint egyik tagból a másikba. Aztán nem a jelenben élek én. Egy fantasztikus novellát élek én, a késettszemű ember novelláját, amit el lehetne képzelni, így talán: A kép nem azonnal jelenik meg nekünk, bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba viszik - hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba, napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden képek örök szállása van, mint a kísértő lelkeké a temetőben? Akinél így volna, az a múltban járna örökösen és folyton beleütközne a jelen falaiba, nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a tegnapelőttit, és az ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a lelkébe. A kedves szépségét csak másnak látná meg, szomorúan, mikor már nem ölelhetné, és, a tegnap képei közt még, az új ölelést nem tudná megbecsülni. Ó jaj, így vagyok én! csakhogy órák és napok helyett hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen elfödve előlem a jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró testéhez nyúlnom. Így akkor is, itt a nagyszobámban, ahova bejött ő, ahol ott ültünk már akkor a padlón, puha vánkosokon - köröskörül a könyvek, a sok-sok könyv, és az ablakon túl csak az ég, a tiszta téli ég, mert a szemközti ház sokkal alacsonyabb - nekem régi képek jártak az eszemben, akadályoztak mozdulataimban, eltompították szavaimat és nem engedték látnom igazán őt, ahogy ott ült a furcsa vánkoson - mert tudni kell, hogy ez a vánkos a Feketeországot ábrázolta, meghímezve fekete fákkal és fekete madarakkal, egy lett táncosnő hímezte valamikor. Nem láttam őt, mondom, ahogy ott ült, kedvesen és kicsinyen, kissé exotikusan - furcsán eligazítva igazán formás lábait, fiús arany fürtözete alatt, mint egy kis kínai herceg, Csin-Csin nevezetű - akkor még nem láttam. Óh, nem szerettem őt! Akkor talán egy halott lányt szerettem, és egy régi kertet láttam, nyári éjjel, az üstökös évében, júliust, augusztust, hosszú sétákat, hulló csillagok alatt. Hogy égtek a csillagok! S hogy zengtek a tücskök a fekete bársony bokrok közt! Melegen sírt vállamon a mindennapi kis lány - óh, hogy égettek a könnyei! Egy finom és kényes gyermek ijedtségét tartottam karomban. "Mindennapi kis lánynak" nevezte magát:

- Mit találhatsz bennem? - De szép volt, úri és kényes, és úgy adta meg magát a halálnak, mint a virág a sarlónak: drága, romantikus virág! Sose lett senkié. Naiv, regényolvasó gyermek, apácaruhába öltözködött egyszer, úgy fotografáltatta le magát. Egész nap a napon hevert, orvos rendelte így, és várta a halált, mint egy vőlegényt. Szép volt. Már csak a bársony szemére emlékszem, amely annyit sírt miattam is. Ó, mind akik sírtatok miattam, értsetek meg engem. Én a Szépség megbűvöltje voltam - jaj, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! - nekem nem az élet kellett.

Aztán fáradt voltam.

A szépség emléke - egy mindennapi kislány emléke, egy halotté - jobb volt nekem az életnél.