Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Rippl-Rónai József

Az impresszionizmus «megbukott» volna? Dehogy. Inkább a művészettörténészek buknak meg, valahányszor olyan művészetet akarnak megítélni, amely még nem eléggé történelem és amelynek megértéséhez azért érzék kell, nem puszta históriai emlékezés. Csak körül kell nézni az Ernst Múzeumban, Rippl-Rónai legújabb műveinek kiállításán. Bizony csupa impresszionizmus ott minden: egy-egy pillanatnak meglesése a jelenségek világában, s a pillanatnak néhány pillanatnyi munkával megrögzítése. «Egyszerre való festés», mint ahogy Rónai szereti mondani Emlékezéseiben. Mit lát a mohó nézésre nyílott szem, mikor példának okáért a képviselőház ünnepi üléstermébe tekint? Színes foltokat: az ablakok és részeik színes komplexumát. Így látja az impresszionista s így kell látnia általában a festőnek, ha festőien akarja ábrázolni azt, ami alapjában véve rajzszerű. Vagy egy másik kis pasztellen Kaposvár, amilyennek a nap állásának egy bizonyos pillanatában látszik. Az ember ránéz, egy pillanatra annak látja, ami, azután mássá lesz. Vagy a III. terem gyönyörű női arcképgalériájának akármelyik darabja: a tükörbe néző belső fényforrás világossága derengene át: egy pillanatnyi álomszerű látomás megragadása.

Az ilyenfajta művészet, igaz, nem lehet nagyon alapos. Nem igen jut ideje arra, hogy végére járjon a megfestendő jelenség minden formai vagy színbeli problémájának, hogy kitakarja a részek összefüggését a színes homályból, mely a természetben körülveszi. Nem szerkesztő, nem tudatosan elrendező művészet ez, hanem az ösztöné, az önmaga tüzétől újra és újra meggyulladó inspirációé. De azért a maga módján épp annyira a lényegest kereső, mint minden igazi művészet. Egy-egy gyöngyházfénnyel fölvillódzó női arc, egy-egy teli ajak, amely karmazsin-pirosan rikolt ki a fehér arcból, a láthatatlan ösztönök görbéit kirajzoló kezek és ujjak, a ringatódzva félrehajló fejek és derekak épp annyira a lényegét fejezik ki egy-egy emberi jelenségnek, amelynek egész lelkisége láthatóvá válik a testi diszpozíció ritka boldog pillanataiban, mint a legalaposabb elmerüléssel dolgozó széles és nagyszabású festőknek a jelenség egész festői tartalmát kimerítő ábrázolásai. Ott van Buillard arcképe, Rippl-Rónainak egyik korai munkája. Az idők nemes sötétségében fogant alkotás. Barna zsöllyén ül a vörös szakállú férfiú és könyvet olvas. Könnyedén föléje hajolva olvassa, mint aki nem merül el olvasmányában, csak belétekint, forgatja lapjait, nyelvével belé-beléízlel. Így olvas a művész. Szórakozik. Bizonyára nem egy egész művészi élet tartalmának összefoglalása a kép. De mégis jellemzi azt, akit ábrázol, Vuillard festőt; jellemzi életnyilvánulásának olyan pillanatában, amelyben mint jelenség legszebb, legkifejezőbb, festői ábrázolásra legkívánatosabb lehetett.

Az ilyen művészet akármilyen szűk körben mozog is, örök művészet. Az impresszionizmus irányzata és törekvései rég idejüket múlhatták, amikor ez a művészet még mindig élő művészet lesz. Csak az irány, annak a neve hal meg s vele a jegyében készült gyarló alkotások. De Monet, Renoir, Degas és tanítványaiknak alkotásai a halhatatlanságéi s tehát a művészet történelméi is. Lelkének láthatatlan rokonsága szerint Rippl-Rónai is ennek a körnek tagja. Benne nevelkedett, benne kötötte első barátságait, azután messze haza elszármazott belőle, egy emberöltőnyi szakadék támadt térben közte és közötte és mégis ugyanaz, ami volt bajtársai: impresszionista, a szónak ama francia értelme szerint, amely könnyű szívet, végtelenül érzékeny szemet és játékosan járó könnyű kezet föltételez. Azonfelül pedig az ízlésnek valami évszázadok nemes hagyományain megszűrődött finomságát és előkelőségét, mely az élet kényes jelenségei előtt sem változik el és egy lépéssel, egy könnyed, kecses és mégis biztos lépéssel innen marad a visszataszítón is. Csak a franciák tudnak úgy festeni, mint Rónai, hogy festményükön a mesterség és anyaga ne érezzék, mert a keletkezés folyamata elvész rajtok az eredményben: alkotásuk művészi hatásában. Semmi tüntető, semmi hivalkodó sincs ebben a művészetben, minden bonyolultsága mellett önkéntelen kivirágzása egy orchideai képzeletnek.

Nem lenne nehéz dolog Rippl-Rónai művészetének határát meghúzni. De azon belül mekkora gazdagság váltogatja színeit, formáit, fényeit! Nincsen még egy művészünk, ki oly kevéssé ismételné meg magát, mint ő. Mert ha megismétel valamely festői motívumot, sohasem ismétlés lesz belőle, hanem a réginek teljesen újszerű változata. Ha Monet a roueni székesegyházat festette meg a napvilágnak mindenféle színeződésében, ködhomályban és égő napsütésben, Rónai Zorat, ciklusa egy finom női fejnek sokszoros változatjátéka: egy madárszerű léleknek fölrémlése színekben és mozdulatokban. Csak az elillanó változatok iránt annyira érzékeny szem, csak az impresszionista festő szeme képes annyi árnyéklatot, egyugyanazon festői tárgynak színben, mozdulatban annyiféleségét meglátni. Mekkora igazság! És micsoda könnyed szétszórása a gazdagságnak. A németek között is voltak impresszionista festők. De a német festő munkáján mindig külön-külön látszik az akarat és eredménye. Ha a helyére kerül is rajta minden elem, az ember úgy érzi, hogy kényszer árán. Holott Rónai és a hozzá hasonló franciák képein minden folt önkéntelenül foglalja el helyét és természetes módon, szinte a nehézkedés törvényénél fogva van ott, ahová került. Lehet az ilyent játszi művészetnek nevezni, de akkor bizonyos, hogy olyan módon játszinak lenni, mint Rippl-Rónai képei, nagyon komoly dolog.

A csodálatos gazdagság hatásának, melyet Rónai művészete kelt, stílusának meg-megváltozása is oka. Hogy művész elhagyja stílusát és újat keressen helyette, a mi korunkban nem ritka eset. Csakhogy Rónai különböző stílusai egymásból szervesen fejlődött stílusok, folytatásai és nem annyira változatai egymásnak, mint inkább evolúciók. Ez a magyarázata annak, hogy nincsen közöttük rangbeli különbség. A múlt század kilencvenes éveiben festett képei a maguk nemében épp annyira mesterművek, mint a legújabbak. Rónai különböző stílusai részint a felhasznált anyag, részint az előadás módja határozza meg, kevésbé a felfogás. Ez idő szerint a pasztell a kedves anyaga. De ugyanolyan mesteri módon bánt vele már 1891-ben, mikor «Marguerite» című képe készült. Míg azonban akkor inkább festői hatásra törekedett véle, most inkább rajzosra. Nem födi be véle az alapot, nem színez vele síkosan, hanem a kontúrokat gyöngén éreztetve, vagy elmosva, még a fekete pentimentókat is meghagyja, hogy azokkal is fokozza rajzának mozgalmas hatását. Való igaz, a klasszikus korok nagy festői nem nyilvánították képeiket készeknek, mikor a befejezettségnek csak addig a fokáig jutottak el, mint Rippl-Rónaiéi. De nem is az elfutó pillanat szépségét igyekeztek megfogni. A pillanat szépségét a mi korunk fedezte föl, s kifejezésére is a mi korunk találta meg a módot. A régi szépségeket újjal gazdagította meg. Új témákkal, új eszközökkel gyarapította a művészet lehetőségeit. Rippl-Rónai is ennek a kornak a gyermeke. Nagy művész, az egyetlen közülünk való, ki a legnagyobb franciák méltó társának érezheti magát.