Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám

Berkes Imre: Vallomások egy nagyon szép regényről

Hónapokkal ezelőtt olvastam a Filoménát, Kosáryné Réz Lola regényét, a napokban újra átlapoztam, s ugyanolyan mély hatást tett rám, mint első ízben. Mi ennek a titka? Kétségtelenül az írónő művészete. Tökéletes íráskészsége, amellyel a kíváncsi elmét és az érzékeny szívet egyaránt megfogja, rajongó szeretete, amellyel tárgyába belemerül, ideges, de finom érzékenysége, amely némelykor ijesztő villamosszikraként pattan ki sorai feszültségéből.

Egy szegény, tót cselédleány életének szomorú, inkább egyhangú, mint bonyolult története ez a regény: kora gyermekkorától fáradt vénségéig, amikor csendesen, váratlanul, minden szenzáció nélkül itt hagyja szenvedéseinek, kicsiny örömeinek, régi fellobbanásainak, titkos reményeinek inkább fakó, mint színekben pompázó színterét és egyszerűen meghal. Miért oly szép ez? Miért oly elragadó? Miért kell könnyezni rajta, vagy miatta? Hiszen ebben a regényben csak az alantas, nyers munka nem sokra becsült napszámosáról van szó, aki kénytelen eltűrni a hitvány gorombaságot ugyanúgy, mint a komiszkodó enyelgést, az aljas visszaélést ugyanúgy, mint a kárára kieszelt szeretetteljes megnyilvánulást, aki fullasztó konyhagőzben, undok trágyaszagban és a felvidéki bányavárosok mellrontó levegőjében tengeti silány kis életét, rendkívül alacsony sorból kúszván iszalag módjára fölfelé, olyan magaslatra, aminő házakba éppen cselédsorsa időről-időre elsodorja.

De ez a szegény cseléd, ez a Piatok Milka, vagy ahogyan fontoskodva, mintha ódon naptárból lopták volna ki a nevét, elkeresztelték, ez a Filoména folyton küszködik és viaskodik embervoltával és embervoltáért, a tisztes embersors részesének, osztályosának érzi és tudja magát és még pillanatnyi züllésében is annyira ember, annyira nem tud és nem akar a gőgös, értetlen társadalom szánalmas esettjévé, rúgott, kofálkodó, bűnös cselédjévé süllyedni, mintha öntudatát művelt iskolák levegőjében csiholták volna acélossá és nem az alacsony származás rozsdás, kimart pántja szorongatná vágyait és hajlamait.

Egyszerű, szürke emberek szenvednek, loholnak, tusakodnak ebben a regényben, de valamennyien élnek. Majdnem banálisak, amint minden pátosz nélkül bíbelődnek aprólékos, hétköznapi dolgaikkal, de igazak. Valami végtelenül finom csönd borul rá a kompozíció filigrán épületére, s az írónő lágy, hajlékony hangja, mint távolról, nesztelenül ráhulló, bódító muzsika zsongja körül. A szelíd érzelmek alig-alig nyilallnak erősebb lüktetésbe, kopottas, igénytelen házak sorai ütődnek elénk, s ezeknek a kicsinysége és szerénysége mintha azt szimbolizálná, hogy a bennük élő emberek ugyanolyan szűkre szabott vágyakkal élnek, mint amilyen törpe a ház, amelyben életüket el kell tölteniük. A természetes és egészséges érzelmek könyve a Filoména, amelynek soraiban a bűnök is úgy hatnak az olvasóra, hogy azokat el kell követni, előlük kitérni nem lehetett, mert azok a bűnök tulajdonképpen nem is a romlottság, a gonoszság, a más rontására törő szenvedélyek posványából erjedtek ki: olyan természetesek, mint az eper pírja, a kökény fanyarsága, a lélegzetvétel, vagy a sötétből kibukkanó arc hirtelen földerülése a napsugár rácsorduló fényességében.

Kosáryné Réz Lola a Filoménában a páratlan szeméremnek olyan lebilincselő és megvesztegető tisztaságát, a szűz tartózkodásnak olyan ünnepies erényét sugározza felénk, amit igazán kevés más írásban tapasztaltunk. A jóleső izgalom meleg szikrái csillannak végig a regényen, akár Filoména ébredő ösztöneiről van szó, akár a langyosan érzéki Schönherr mérnök ravaszul mosolygó képe tűnik elénk, akár Zünder pedellus kedves, groteszk alakja motoszkál az iskola folyosóin, akár Litván tanár kaján kis mesterkedései kerülnek előtérbe. De mindennek a centruma Filoména, minden belőle indul ki, mindent az ő személyén világít meg az írónő, minden gondolat és érzés belekapcsolódik. Talán innen van az, hogy előadásában a Filoména lelkének elbájoló varázsa ég, némelykor Dickens családias és meleg terjengősségével, máskor Jonas Lie félig cseléd, félig munkásregényének komorló kontúrjaival, vagy Knut Hamsun elhaló lázaival és enyhe fantasztikumával. De mindig egyénien, önmagát, a maga művészetét és rendkívüli tehetségét nyújtva.

Mintha szántszándékkal került volna az írónő minden kirívó figurát, holott témája egy cseléd nyomorúságos élete, könnyen rácsábíthatta volna a durvább alakok megrajzolására is. De sehol semmi visszataszító heroizmus, az alakok majdnem sivár egyhangúsággal ténferegnek, anélkül, hogy egy pillanatra is siváraknak vagy egyhangúaknak éreznők őket. Ez az a regény, amelyben nem volt szükség egyetlen egy fölcicomázott főhősre sem, amelyben a rikító külsőség sem személyben, sem tárgyakban nem szerepel. A Filoménában maga a kisváros él, nyomasztó, szénszagú levegőjével, kényszerű munkájával, a kicsiny családok zúgolódnak, amelyekben Filoména megfordul, apró gyermekek viháncolnak, akik körül a munkáját végzi, a maga életének szenvedélytelen sora perdül lassan tova, elhalt és élő gyermekének képébe anyásan és erőszakosan belemarkolva, szerényen, gyakran állatmódjára loholva gőgös, szívtelen csábítói körül: mindez látszólag talán kevesebb, mint egy nagyszerűen kigondolt és meglátott hős szenvedélyeinek kilángolása, vagy véres és torlódó, filmszerűen izgalmas események kolosszális összeütközése, de mindenesetre sokkal több a megszokott és különösen a magyar irodalomban az utóbbi időben divatossá vált semmilyen figurák, széllelbélelt alakok vézna és silány történeteinek kigondolásánál és stílustalan elzengésénél.

A Filoména szereplői között azonban akadnak láthatatlan, személytelen alakok, akiknek a lénye, ha messze távolságról is, mégis súlyosan nehezedik azokra, akikkel az írónő összefűzi őket. Ilyen a főispán, Filoména természetes atyja, akire a szegény cselédleány kora ifjúságától kezdve úgy gondol, mint valami félelmetes bálványra, de akitől a szíve hajlamait és forró gyermeki szeretetét megtagadni nem tudja. Erről azonban mit sem tud a gőgös nagyúr, bár valamikor ráemelte szerelemre éhes szemét Filoména anyjára, aki a maga idejében ugyanolyan szép, csinos és takaros jelenség lehetett, mint amilyenné a leánya serdült. A főispánról regélt és mesélgetett Filoménának az édesanyja és ez a mese majdnem egész életén át, mint egy csodálatos legenda szövi át a kis tót parasztcseléd egész gondolkodását. Ez a származás emeli ki lelkét és értelmét a homályból, mert lelke és értelme magasabb szférákba tör, mint a többi éhenkórász cselédé, akik ugyancsak ott ténferegnek a bányaváros piszkos sikátoraiban.

Ugyanilyen Zündernek, a beteg pedellusnak a fantáziálása egy hercegről, aki állítólag az édesatyja volt. A herceg élő alakja nincs benn a regényben, de benne él Zünder törékeny, degenerált, senyvedt testében, tiszta, gyenge alakjában, kezei finomságában, gondolkodása kedélyességében és ártatlan humora lanyha fényében. Mert nem közönséges diáküldöző és ostoba, árulkodó iskolaszolga ez a Zünder, hanem egy hercegnek a fia és ő büszke erre a magas származásra, mert amiként Filoména a főispánnak, ő a hercegnek köszönheti meglepő intelligenciáját, amely messze átcsap félproletár társadalmi állása szűk keretein. A főispán és a herceg: mint bűbájos, elérhetetlen és megközelíthetetlen szellemek révülnek fel szemük előtt és ők mind a ketten tudnak büszkélkedni, szenvedni és sírni, ha származásuk regényes titkára gondolnak, és mégis bele kell törődniük abba, hogy egyikük meghajszolt cseléd, a másik csak az iskola megvetett vagy egyszerűen kinevetett szolgája, akire pózoló különcködései miatt hol haraggal, hol gyengéd nehezteléssel tekintenek a tanárok.

És Filoména sem jobb az édesanyjánál. Pedig az édesanyja lehetett-e rossz? Hiszen annyi csodálatos gyengédséggel, olyan könnyesen és megdöbbentő szomorúsággal bocsátotta világgá a kislányát, amikor elérkezett az ideje annak, hogy megálljon a maga lábán és megkeresse azt a sovány kis falatot, amely az otthonban már nem jutott ki néki. És Filoména a szeretet és a gyermeki ragaszkodás milyen félő rajongásával gondolt szüntelenül az édesanyjára, miközben sorsa forgószele rosszabb és jobb helyekre dobálta cselédpályája göröngyös útjain... Lehetett-e Filoména jobb, tudatában a főispán nemes és zord alakjával és szívében a titkos örömmel, hogy valamikor a főispán és az édesanyja?... De ezt talán soha nem gondolta végig... Lehetett-e jobb, vagy más, mint akármelyik proletár cseléd a bányavárosban, vagy a nagyvilágban? Az első gyermekének az atyja Schönherr mérnök, akkor még leány volt, a második gyermekéé Litván tanár. Igen, Litván, bár a hites férjét Zündernek hívták... Mennyi bánatot és oktalan szenvedést okozott Filoménának ez a termékeny szerelem! A hódító férfi, a rabló szerelmes milyen hitvány, lelketlen és közönséges tud lenni a kedvesével szemben, ha az már nem kedves néki! Az írónő zordan, valami kénytelen beletörődéssel állapítja meg ezt a végzetszerűséget, inkább Filoménát bünteti végzetében, mint a férfiakat. Mert ebben a regényben nem valami különös gavallérok a férfiak, ha egy szegény cselédről van szó. A szerelem áhítozása és az elért siker, a pillanatnyi vagy az állandó kielégítettség tökéletesen betölti őket és ezenkívül semmit sem akarnak. S ha homályosan mégis felvillan bennük a kötelezettség gondolata, ez nem több múló viszketegségnél, amely jött és enyhe vakaródzás után elmúlt. Hiszen csak egy gyönyörű, buta cseléddel ölelkeztek. Ilyenek ezek a férfiak, Schönherr és Litván egyformán, sőt, amikor Filoména már fejlődő gyermekének szenteli életét, mert a házasságtörés mint vágy, hajlam és bűn egyáltalán nem él benne és mereven visszautasítja Litván újabb gonoszkodó csábításait. Litván tanár kegyetlenül kiüldözi Zünderéket az iskolából. És nekik menniük kell a faluba, ahol önmaguknak élhetnek, ahol már nem üldözi őket senki. Ekkor Filoména az anyai szeretetnek, az önfeláldozásnak, annak a gondnak, hogy gyermekéből embert, urat faragjon, legalábbis bányamérnököt, mint Schönherr, olyan elragadó példáját mutatja, aminőre a nálánál pallérozottabb anyai agyvelők is büszkék lehetnének. Vagy talán az igazi anyai szeretetet, a föltétlent, a megalkuvás nélkülit, az ösztönök szűz erejéből táplálkozót a Filoménák szomorú soraiban kell keresni?

Ami a regény mélyén lappang, nem kiáltón, ugyancsak suttyomban meghúzódva, az tulajdonképpen a társadalmat állandóan izgató szociális probléma, a senkik, a mások kényére ráutalt emberek örökös rákfenéje, amely gyötrelmesen rágja bele magát a munkában görnyedő húsba, s távlatában az emberiség nagy kérdésévé terebélyesedik, a kínzó vész, amely időtlen idők óta itt él a földön és ma is itt van közöttünk. Ezt a problémát igen mélyről hasítja elénk az írónő anélkül, hogy programszerűen ékelné belé mondanivalóiba, vagy az agitáció durva dagályosságát és a propagatív hatás szeszélyes véletleneit tartaná szeme előtt, mint végcélt. Nem, erről nincs szó. Itt maga a kitaszított ember a probléma, aki agitáció és lárma nélkül önmagáért beszél és önmagában millió másért. A kicsiny társadalom majdnem minden jelentős és jelentéktelen alakjával végzetszerűen kapcsolatba kerülő Filoména maga a legerőteljesebb vád és a leghangosabb kiáltás valami ellen, ami nincs rendjén és valamiért, amit néki és a sorsában osztozkodóknak el kellene érniük. Vérző harc folyik itt és keserves vonaglás valami körül, amit Filoména nem tud és nem ért, de elemi erővel, gyakran zúgolódóan és izgatón tör ki belőle a panasz, mint az iszonyú jajveszékelés az ok nélkül megostorozott ember fájdalmasan kitágult tüdejéből... Ez minden szépsége mellett a mélyebb és bizonyára maradandóbb hatása ennek a regénynek, amely mindezt nem harsogó szóval hirdeti, hanem az előadásnak nemes, friss erejével, a közvetlenségnek fojtogató maghatottságával és lírájának mélyről szakadt sóhajaival.

Kosáryné Réz Lola egy rendkívüli írói egyéniség minden kiválóságával és minden súlyával bontakozik ki előttünk. Regényében nagyon sok alak bensejét tárja ki, gyakran szinte nyüzsögnek az emberek, nem tudjuk, melyikre figyeljünk inkább, aztán el-eltünedeznek és csak egyiknek-másiknak éles vonalai ütődnek ki. Megdöbbenve bámulunk rájuk, nézzük őket, rájuk tapadunk és nem tudjuk őket elfelejteni. Valamennyi fölött ott lebeg a bányaváros kehes levegője, a kisváros ostoba kicsinyessége, amiben csak a gazdag és kíméletlen pletykahordás egészséges. Kosáryné művészettel megmunkált épülete labirintusaiban sohasem téved el, mindig nyugodt, nagyon előkelő, végtelen jóérzésű, szinte bölcs, s ami asszonyoknál a legritkább tulajdonság, kedélyes és humorra is hajló. És ahol elbágyad, olyan, mint a téli est csöndje az enyhén világított családi szobában, amelyben töprengve pipáznak, révedeznek, mosolyognak az emberek, de homlokuk mélyre fölszántott barázdáit csak sejteni lehet, látni nem, kezük dorozmás kérge elvész a homályban, szívük ziláltsága és tépettsége nem érzik, kesernyés kedélyük nem rontja a más ínyét, miközben rozoga kályhában hetykén pattog és siránkozva sistereg a nyirkos venyige.

Az írónő egy egyszerű cseléd egyszerű sorsának gazdag ecsetelésében az élet semmiféle megnyilvánulásától sem riad vissza, a legkínosabb dolgokat is érinti, megragadja, széttárja, ha szüksége van rá. A liliomtipró, kéjenc tanító eszelős alakja, öngyilkosság, felvidéki pusztító járványok, nyavalyák, betegségek, cinikus szerelemszerzés, ordító nyomor, züllöttség, lelkiismeretlen házasságtörés, a halál kegyetlensége vagy megváltó jósága csak úgy gyűlnek, váltakoznak, rombolnak regényében, mint a lélek legelrejtettebb rejtelmei. De mindig az erkölcsös világfelfogás majdnem bibliai kenetével, bár seholsem ragadtatja magát üres prédikálásra, még csak a fölényes kioktatás bántó arroganciája sincs benne, mégis, vagy talán éppen ezért hat és kell hatnia minden érző ember szívére, mert bárhova fordul, ha a legmélyebb tárnákba száll alá, ha sekélyebb szinten is jár, hacsak a külsőség csúnya ráncait simogatja, vagy titkos érzések lázait méregeti, mindig tehetségének színaranya izzik felénk.

Rám a Filoména az igen nagy regény, az igen jelentős munka benyomását tette, olyan regényét, amelyre bármely nemzet irodalma büszke lehetne... Nem olyan hasító szenzáció, mint a Bovaryné, amely az élet legtragikusabb titkainak kíméletlen föltárásával, a féktelen érzékiség sorvasztó képeivel, a kielégítetlenség vonagló izgalmaival, a bukás dermesztő tragikumával szinte üldöző erővel sújt le ránk, - de folyton nyugtalanít lírájának hamvadozó parazsával, könnyes, elboruló szomorúságával, fájdalmas kis embereinek halk tülekedéseivel, s a jobb sors lehetőségeinek vágyó föltárásával. Nem olyan monumentális, mint a Karenina Anna, sem fantáziájában, sem képeinek változatosságában, sem szenvedélyének pusztító kitöréseiben, sem alakjai életének kegyetlen és kínzó festésében, de izzó élmény: a mindennap hű meglátásával, egyszerű rajzainak bizsergető melegségével, érzelmeinek romlatlanságával, a bűn ecsetelésének alázatos megbocsátásával és küszködő, a jóért gyorsan hevülő, a rosszba gyötrelmesen beletörődő embereinek világos plaszticitásával.

Nem olyan romantikus és tündéri, mint egy Jókai-regény, nem hat sokrétű meséjének elbódító erejével, a pokol és a mennyország között lebegő hőseinek vakmerő vívódásaival, - mert alakjai nem tündérek, meséje nemcsak a fantázia alkotása, kizárólag a földön járó embereinek élete igazi élet, mindnyájunk élete, csókjai igazi csókok, ölelései igazi ölelések, könnyei igazi könnyek és szenvedései az ember szenvedései.

A Filoména egyáltalán nem monumentum. De örökzöld, amely a monumentum gazdag talajából sarjad, szökken fölfelé, szívós leveleivel, fénylő zöldjével, kúszó száraival erőszakosan tapad, tekergőzik rá, egészen elborítja, a csúcsokig lázadozik, úgy, hogy egy-egy pillanatra a legnagyobb arányok benyomása is eltörpül az örökzöld lelkes szemléletében és káprázatos hatásában.

Kosáryné büszkén és önérzettel gondolhat vissza a súlyos fárasztó éjszakákra, amelyek nehéz lázaiban regényét megírta. A kínzó éjjelek elmúltak, a kis petróleumlámpa pislákoló fénye, amely akkor csak szűkösen hullott írásaira és a föléjük hajló ismeretlen asszony alakját inkább beárnyékolta, mint megvilágította, - kimúlt, most lobogó csóva ragyogja be az írónőt, s e fényben kíváncsi szemek szegeződnek rá, bámuló arcok hajlanak feléje, igen sok lelkes szeretet és kíváncsiság hullámzik körülötte, megállt-e a Filoménánál, vagy pedig nagyszerű talentumának ez csak egyik csodálatos ajándéka volt...