Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám

Füst Milán: Berzsenyi Dániel [+] (1776-1836)

«A lírai főgondolatok és érzelmek nem egyebek, mint az emberiségnek legfőbb, azaz leguniversalisabb gondolatai»...

«Nem az a kérdés, mit és mennyit fest a művész, hanem csak az, mint fest, mert egyedül ez a művészé, amazok többnyire csak a körülményeké.»

«...Egyedül a kinyomás poesisa charakterisalja a költőt»...

E szavakat Berzsenyi Dániel írta Kölcsey bírálatára adott válaszában. S minél többször olvassuk költeményeit, annál meggyőzőbben hatnak e tételek igazságai ránk, s éppen a Berzsenyi költészetére vonatkozólag.

* * *

Berzsenyi nem volt nagy olvasottságú ember, de rendkívüli elme, - okos, állandóan munkálkodó, akinek nem maradt ideje olvasni gondolataitól, sem energiája a mások lelki eredményeinek átvételére, de még arra sem, hogy sokat dolgozzék, - mert legjobban az emberi élet érdekelte, s oly izzó szenvedélyességgel, mint mindazokat, akik az egészet akarják megérteni és átélni, s egy pillanatra sem akarják elfeledni, amit már megértettek.

Nem sokat olvasott, tehát amit tudott, arra nagyrészt maga jött rá - s meglepve olvassuk leveleit, prózai munkáit, hogy mily sok mindenre gondolt ő magányában. S ha kritikai és esztétikai felfogása egyoldalú is, - néha szegényes, néha csökönyös, - valahányszor az emberi életről ítélkezik: minden szava tanúság amellett, hogy élt, hogy átgondolta ő is, amit minden gondolkodó.

Igaz, hogy ami a töprengő autodidaktákra oly jellemző: - az ő elmélkedései is gyakran ziláltak, - neki is van, - különösen kritikai kérdésekben, - néhány kedvenc alapgondolata, amelytől nem tágít, amelyet hajlandó mindenképpen, a legerőszakosabban, s legkörmönfontabban bizonyítani, - amelytől látszólag elhagyja téríttetni magát, hogy aztán annál szenvedélyesebben magyarázza újra, - csak azért is! nehogy szégyenben maradjon. Mert szégyenkezik tudományos elmaradottsága miatt, s e szégyenérzés gyakran átváltozik benne írótársai iránt való gyűlöletté, bizalmatlansággá, - ez gyengíti meg ítéletét, mikor igaz barátaitól, mint a nemesérzésű Kazinczytól, elidegeníti, s ez teszi végül is a hízelgés számára befolyásolhatóvá. Aki mindenben igazat ad neki, amellé szegődik élete végén, - mert nem állja a kritika érintését sem, s ha nem is a monománia, de valami görcsös, konok következetesség jellemzi, ahogy minden kimondott szavának igazságát védi, s ahogy megbetegítik a bírálat kifogásai. Kéri ugyan, hogy őszintén bírálják, de műveletlennek, tehát megtámadhatónak érzi magát, s ezért túlérzékeny.

Igaz viszont az is, hogy oly szűzi, ősi erejű hang az övé, mint senkié irodalmunkban. Berzsenyi ódonabb, mint kortársai, nyelve is nehézkesebb, s őt olvasni nem egyszer oly érzést kelt, mintha valamely régi évszázadbeli bosszús magyar haragját hallanók zengeni. Nem mondhatni, hogy kora modern szellemei közé tartoznék, s mikor azt a véleményét olvastuk, hogy jobbak az olyan falusi konyhák, amelyeknek nincs kéményük, mert «a füstös konyha egészséges téli szobául szolgál,» - a «modernséget» átkozó régi írók jutottak eszünkbe. - S hogy Berzsenyi még a maga kora írói közt is régiesnek hat, - ez szellemi elhagyatottságával magyarázható. S bár őt egy irodalmi irány csúcspontjaként szokás megjelölni, - helyesebben ítél az, aki meglátja munkáiban is teljesen izolált magányát.

S mily különös, hogy voltaképpen szeretett volna modern ember lenni, s a legnagyobb erőfeszítést teszi, hogy olyannak ismerje a világ, mint aki az új eszmék iránt fogékony. - Tiszta szépségű levelei és sokszor olyannyira indulatos prózai munkái mind ezt bizonyítják. S ő: őszinte és közvetlen ember, aki nem alakoskodik, tehát amennyit mond: annyira megismerhető. -

*

A lelke mélyén ragaszkodik vallásához - s ez nem csak megjegyzéseiből tűnik ki, hanem gyerekei neveléséből is. Királyát tiszteli, - hiszen ódát is ír a gyűlölt Ferencz királyhoz, a magyarság és minden felvilágosodás elnyomójához. A meglévő rendnek feltétlen híve, - idegenkedik a jobbágyság felszabadításának még gondolatától is: épp ezért gyűlöli a szabadszellemű Berzeviczy Gergelyt; - a magyar nemesség tántoríthatatlan barátja ő! Benne látja a nemzet erejét, s régi dicsőségének feltámasztóját.

Bajuszos kis magyar ember, tömzsi, kövérkés, nehéz mozdulatú, sűrűvérű, - aki elzárkózva élt a földbirtokán, - mit tudhatott ő a modern világról? Egynéhány új jelszó, ha eljutott hozzá falujába, hogy aztán töprenghessen rajta: beilleszthető-e eddigi gondolatai rendjébe? - Élete: csend és mély magány. Jelentéktelen élet, jelentékeny mondanivalókkal. Abban a korban már mégis, évszázados senyvedés után, valamelyest fellendült a szellemi élet... S a külföldi irodalmak ismerői maguk is a nyugati formák csiszoltságára törekedtek, - már bizonyos könnyed civilizáltság jellemzi a pesti litteratusokat... - Berzsenyi nem tartozik közéjük: őt alig befolyásolta valami, - ő a tiszta magyar lélek példányképe: ami indulatot és értelmet őseitől átvett, az az övé. - Nem is igen szeretett olvasni, - de ha mégis olvasott valamit, s az tetszett neki, annak aztán egészen odaadta magát. - S egy lélek nem volt soha körülötte, aki egy sóhaját, egy gondolatát megérthette volna. Felesége sokáig nem is tudja, hogy a férje költő, - Berzsenyi mellette éli egyik életét: az egyszerűt, a köznapit, s egy jellel sem árulja el, hogy van egy másik élete is. - - «Ami a feleségemet illeti, középszerű mindenben; tizennégy esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam, mert e részben egy kissé napkeletiesen gondolkoztam, vagy igazábban szólván, ezen kis barbaries famíliai nyavalám;...» Íme: a régi kipróbált, «kis barbaries» - s olyan ember próbálja ki saját életén, aki már érzi, hogy másképpen is lehetne... Hogy hogyan bírta ki mégis ilyen környezetben, szótlanul, nyűgösen és rosszkedvűen zsugorgatva, a köznapi bajoktól meggémberedve? Elképzelhető, mily komor szenvedés volt ez a pálya mindvégig, - hiszen sokat panaszkodik! Jól elképzelhetők téli tűnődései, - mikor fejfájósan heverész napokon át, - mindent megunt már, - nincs kedve, hogy dolgaihoz nyúljon - s epésen gondol a messzi világra! Barátaira is, akik mégsem eléggé megbízhatók, rokonaira, akik megcsalták, - mindenkire. A magány a pesszimizmus melegágya! S a kis bajok óriásokká puffadnak, régi, kis bosszúságok beleeszik magukat a szívbe, minden elmúlt sérelem, szenvedés újból felsajog: - s az egész életútja végig csupa fájdalom! S mindezért nem jut más kárpótlás, mint egy-egy ünnepi óra, mikor a zavaros küszködés kristállyá tisztul, s a szenvedély tüzében remekké ömlik. - S azt, hogy néha mégiscsak érkezik a buzgó barátnak, Kazinczynak egy-egy levele, - teli a világ erjedő újságaival... Híradás a nyelvújítás küzdelmeiről...

Vajon mit szóljon ehhez Berzsenyi? Újításhoz ő, - ki születése, élete és indulatai szerint a régi Magyarország, a régi erkölcs, a vallás, a királyhűség talpköve lehetne?

Ő, kinek melankóliája oly mély, az emberi sors reménytelenségéről való felfogása oly rendíthetetlen! Ő, kinek lelke át van itatva a halál tragikumával! - Mert mit is ér minden haladás és tudás, ha meg kell véle halnod! - Kinek élete, pályája vége felé alig egyéb, mint az elkerülhetetlen halálra való várakozás - s az ifjúságra való visszaemlékezés? Az ifjúságra, mely még nem érzi «a mulandóságnak semmi magvát ereiben,» - mely egyre felfelé megy, s az idő múlásával egyre ifjabb? - Berzsenyi egész élete-bizalma megrendült bele, mikor a férfikor napja lefelé kezdett hajlani, s ő szemben találta magát védtelenül a halállal.

«Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, boldogságait gyakran vissza fogom kérődzeni, s vénségemet melengetni.» - Ezt írja harminchat éves korában Kazinczynak ez a gyengélkedő lélek, de férfias szellem.

*

Akinek sorsa, hogy költővé legyen, szenvedélye, hogy tűnődjék, s hogy tűnődve forgassa e lét ezeroldalú kristályát: az örök ugyanazt, mely minden oldalán más, - aki végiggondolta, ami végiggondolható, s feladta már a megértés reményét az eszmélet határain, - annak jutalma a melankólia: - fázékony lelkek e melengető köpenye, elhidegülő szívek ez egyetlen menedéke! - - S hogy mivégből buzdít mégis, aki tudja, hogy hiábavaló buzdítania, s hogy mivégből tanít, ha senkit semmire meg nem taníthat, s hogy miért küzd mégis az új eszmékért, mikor tudja, hogy nincs új eszme, mely megváltson minket, - mert e föld szenvedése örök törvény!... Lelkének talán legelrejtettebb jósága, előtte is ismeretlen jóakarata serkentené? Hogy gyűlöl és mégis szeret? Hogy reménytelen és mégis lelkesít? Vagy az a gyermekkori fogadalom teszi-e, amellyel minden jó lélek útra indul: hogy majd nem fog megelégedni a rendes emberélet örömeivel, hanem új, megváltó gondolattal fogja e világot boldogítani, - s a felelősségérzés, a szégyen, hogy le kell erről mondania?

«Százszor felveszem tollamat s százszor leteszem; mit írjak? s cui bono? a bolondokat tegyem okosakká, vagy a gazembereket jókká?»

«Én nem tudok megszabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak, pedig látja az Isten, hogy bolondság! Ha a római lelket sem Cato mennydörgése, sem Tibur zengése fel nem tudták ébreszteni, mit nyikorgok én az én hordómban?»

«Barátom, én téged egykor megdorgáltalak, hogy az emberiséget egykor gyűlölni kezdéd, gyűlöld, kérlek! én azt megvetni kezdém s érzem, hogy mind magamnak, mind az emberiségnek meghaltam... Óh, gyűlöld tehát,...»

«...lelkem régen megholt, s annak helyét egy új, ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj s nyugodt, mint a sír.»

«...csodálkozol, hogy azok, kik Sokratest, Senecat megölték, Catot lepökdözték, téged meg mernek csúfolni.»

Így ír Kazinczynak különböző időben.

S mégis, - bár pesszimista volt véralkatánál fogva s konzervatív lelke legmélyén: - de hát Kazinczy volt a barátja! - a nyelvújításnak ő is harcosa lett. S ha óvatosan, bizonytalan lendülettel vesz is részt a küzdelemben, - határozottan neológusnak tekinthető.

Szidja a «buta köznép»-et. S fél, hogy versei «közönségesen» tetszenek. Máskor viszont a poezis publikumát a «közönséges, középszerű emberiségben» látja.

S bár királyához hű, s óvja nemzetét a hűtlenségtől, - az ellenzék nagyjaiért lelkesül, s Horváth Istvánért, aki pedig az Ausztriától való elszakadás híve.

Művei teli vannak a felvilágosodás irodalmának eszméivel. S bár vallását szereti, ilyet ír:

Az Ész az isten, mely minket vezet...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Miért utálja hát szövétnekét
Az ember és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?

Aegyptus áldott földe kérkedik
Az ész legelső nyílt virágival,
De ott fakadtak egyszersmind azokkal
A hit vakító szentelt maszlagi,
Melyek korunkig hintik mérgöket,
S örök zavarba dönték e világot.

S mily érdekes figyelni, - az ész, az értelem, a józanság, a bon sens új jelszava mint alkuszik meg benne a konzervatív nemessel! Nem teszi bőkezűbbé, pazarabbá, távolról sem alakítja át féktelen forradalmi lélekké. - Mert az értelem jelszava elasztikus, lélekhez idomuló szózat, s igen alkalmas arra, hogy forradalmárrá avassa a babonák és előítéletek ellen küzdő szenvedélyes lelket, - de arra is, hogy békés, nyárspolgári gondolatokat, s valami szűkmarkú liberalizmust váltson ki rendszerető lelkekből. Hiszen nagyot művelt Berzsenyinél is, az kétségtelen, ha őt, a «napkeletiesen» gondolkodót, ilyen szavakra ragadta:

Hogy a szelíden érző szép nemet,
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De viszont néha kissé komikussá is válik, mikor szerelmes verseiben a kislánynak erkölcsöt és józanságot prédikál. S ami Vörösmartynak «A merengőhöz» című versét oly emelkedetté teszi: az értelem - s a férfi érett tüze, féltő, higgadt pillantása, amellyel a fellengős vágyak szertelenségeitől óvná szerelmesét, - ugyanerre a «józanságra» való törekvés gyengéje Berzsenyi szerelmes verseinek. Józan intelmeit nem tudja elég előkelően kifejezni, - nyilván, mert nem vére a higgadtság, mert doktrína marad száján a szó, - mert ő maga is jobban szereti a fellengőset, s ami szertelen.

Mivel volna különben magyarázható, hogy fellengős, romantikus versei oly szépek! S hogy remekei voltaképpen a szertelen indulat remekei s nem a józanságéi? S ha a bon sens motívuma gazdagítja is gondolati világát, - gyakran éppen szenvedélye lendületét rontja, néha szárazzá teszi bőséges dikcióját, pátoszát pedig nem egyszer megtöri.

Nem lehet csodálkozni tehát Erdélyi János megjegyzésén: «Minden tétova nélkül meg kell vallanunk, hogy Berzsenyit nem ismerjük. Akármint törjük is a fejünket, nem tudjuk összeszedni azon különböző jegyeket, melyek Berzsenyi jellemét... kiállítanák.»

S való igaz, ha jellemének reánk maradt ellentmondó jegyeit megpróbálnánk is összeegyeztetni, - nem kapnánk sem nagysága, sem nagy hatása magyarázatát. Mert kiválósága úgy látszik, mégsem egészen abban rejlik, hogy mit mondott, - hiszen sokszor meggyőződése ellentétben állván temperamentumával, - sokfélét, s egymással ellenkezőt is mondott.

De vajon mégis - milyen lélek volt ő? Mi lelkének változatlan, mindenkitől különböző szubsztanciája?

Annyi bizonyos, hogy nem tartozott azok közé a gyengeszívű művészek közé, akiknek nincsen világnézetük, akik képesek magukat minden eszmének odaadni, csakhogy indulatba hozza őket, akik bármit hajlandók dicsőíteni, ami akár monumentálisnak, vagy impozánsnak, pompásnak, vagy előkelőnek tűnik előttük, - szóval szépérzéküket, művészi készségüket alkotásra ingerli, - mert éppen nem etikus, hanem esztéta-lelkek.

De nem tartozott azok közé sem, akik az igazságok lépcsőjén lassan egyre magasabbra lépnek, s egész szívüket, lelküket, szervezetüket elért igazságuk szolgálatára rendelik, s aszerint élnek.

Ember volt, aki sokfélét tapasztalt, sokféleképpen gondolkodott.

S mi most mint tökéletesen tiszta és igaz emberre gondolunk vissza reá.

Mert: - ha életének megnyilatkozásai ellentétesek is, lelkének tiszteletreméltó permanens lényege élete következetlenségei felett homályosítatlanul tündöklik előttünk ma is: s mi bámulhatjuk e tüneményt, s mivoltát mégsem vagyunk képesek pontosan kifejezni, - talán mert alig kifejezhető. S e meleg, rokonszenves szellemi fényességből indulatos szívének nagy jóakarata, elhagyatottságának sóvárgása, igazságkeresése, rajongó, szép óráinak emléke, s lelkének zárkózott nagy nemessége sugárzik felénk. - Ő mélyen erkölcsös lény volt. S ha tömjénezésre hajlandó volt is, - nem másból jön ez, mint abból, hogy örökké egyedül élt, s alázatosabban, mélyebb meghajlással lépett az ismeretlen külvilág elé, sem mint önérzetétől várnók.

S ami oly büszke-szilárdan, tántoríthatatlanul áll majd századok múlva is, mint e nemzet egyik legfőbb kincse: nagy magyarsága oly fő jellemvonása, melyben nincsen semmi ellentmondás. Nemzete sorsán való szenvedélyes szomorúsága, korholó, forró honszeretete párját ritkítja még irodalmunkban is. Nem is költője, szinte dorgáló papja ő már nemzetének, - mint a dühödött pap átkoz, prófétákra emlékeztető haraggal.

Végső konklúzióképpen tehát igazat kell adnunk neki magának: kevésbé az teszi őt nagy költővé előttünk, hogy mit mondott.

Vizsgáljuk meg tehát, mint énekelt Berzsenyi Dániel?

*

Sem úgy, mint kortársai, sem úgy mint Matthisson, sem úgy, mint Horatius.

Pedig, mi mást akart ő mondani, mint kortársai? A berkekben mindenfelől hallatszottak a felvilágosodottság hangjai, - az erényről, az észről, a józanságról szóló szentenciák közszájon forogtak. A hazát szerették és féltették, a lányokat szerették és incselkedtek velük - és filozofáltak.

Semmi sem boldog nagy időre; nő s fogy
Szüntelen minden s mi magas tetőre
Századon hágott, ugyan azt ledönti
Egy komor óra...

- mondotta kortársa az ünnepelt Kis János. De: -

Egy nap lerontá Prusszia trónusát.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bérczei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

És:

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.

- Mondotta Berzsenyi.

Vagy:

Már a parti virág, melyet hűs patak
Rengő habbal öblit vala
Hervadt keble körül dérkoszorút visel...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
... pázsitos hantomat
Száraz gally s jeges hó lepi.

- Mondotta a lágy szavú, kellemes tehetségű Dayka Gábor.

Ti csendes erdők puszta homályai,
Ti kis folyóknak víg csevegései...

- énekelte Virág Benedek.

De:

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlicze, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

- Mondotta Berzsenyi.

Az kétségtelen, hogy Berzsenyi versein kétféle költői irány, kétféle kifejezési mód hatása érzik: Horatiusé, s a romantikus német iskoláé, főként Matthissoné. - Horatiust és Matthissont úgy szokás említeni, mint akiket Berzsenyi utánzott. S vannak kritikusai, akik hajlandók azt hinni, hogy voltaképpen mindent tőlük tanult.

Berzsenyi olvasta Matthissont, s szeretett volna oly nagy költővé lenni, mint e híresség. S megvolt benne minden igyekezet, hogy épp úgy gügyögjön, mint mestere, épp oly jámbor s negédesen barátságos léleknek láttassék. S az óriás illegetni kezdé magát.... Csakhogy a dörgés kihallatszott a selypítés mögül, - az utánzás nem jól sikerült. - Berzsenyi sokkal nagyobb költő, s nem volt mit tanulnia tőle. - Szabad-e egyáltalán Matthissonnak a halállal való legsikerültebb édelgését Berzsenyi e strófájával összehasonlítani:

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád: ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.

Az ám a nyárspolgár! Matthisson! A nagy gondolatok megszelídítője, - komoly és szomorú érzéseink megcukrozója. Voltaképpen mily elégedett s öntudatos e bánatos lélek, - melankóliája mily hamis, magakellető érzelgés!

Hogy is lehetne e művirágokat a Berzsenyi munkáihoz mérni? - Matthisson okosságait ma már fárasztó kín olvasni, - unalmasabb ő, mint Berzsenyi azokban a verseiben, amelyeket hatása alatt írt. - Igaz, hogy ezek a versei a leggyengébbek. - S ha így van: Matthisson-tanítvány-e ő?

Berzsenyi is romantikus pompázó - tehát nem klasszikus, hűvös lélek - de erő is van benne, mint kevés költőben. Ő nem gerinctelen, nyafogó lény! Meggyőződései a férfiszenvedély egyenletes erejével izzanak, s széles lépcső vezet nála az exsztázis fenségéig. Úgyszólván minden érzése szenvedéllyé nő meg verseiben. Nem beszédes világfi, hanem filozófus. Versei nem emlékkönyvbe valók, hanem márványlapokra. Mély erkölcsi meggyőződése hat minket át olvasása közben, s nem a lágy megalkuvás. Nem régen kész retorikus formák lendületére bízza magát, hanem pátosza van. S e pátoszban sűrű vérének nehéz megindulása s tartós lázadása zajlik. - Félelmet és irtózatot tud kelteni. S ha valamihez hasonlítani szeretnéd: - a gőgös, hideg bércekre kell gondolnod, ahol a zordon csendben az elemek minden moccanása fergeteggé nő... S ez óriások ölén néha kis virágos völgyek húzódnak meg: igen, hisz Berzsenyi szerelmes is volt!

Berzsenyinek a precieux-khöz semmi köze, bárha kényeskedő hangjukat nem egyszer magára erőlteti. De ki ne venné észre, hogy hamis útra téved, mikor huncut szerelmes verseket fabrikál, - ki ne mosolyogná meg, mikor hatalmas kezével kislányok arcán babrál?

Ő sokáig nem találta meg a hangját: s a Matthisson hangján próbálkozott. - Ennyi Matthisson érdeme irodalmunkban.

Berzsenyi kritikusai két körülményre szoktak hivatkozni annak bizonyítására, hogy ő Horatius egyenes leszármazója, majdnem utánzója. Először: hogy ő maga is Horatius tanítványának nevezi magát, - másodszor: hogy számos sorát egyszerűen lefordítja - s verseinek sokszor gondolatmenete, bölcseleti felfogása Horatiusra utal. Az azonos helyeket már többen összeállították - így Erdélyi János is - s aki az ő kritikája után indul, az Berzsenyit nem tarthatja eredeti tehetségnek. - Mentségéül azt szokás felhozni, hogy hiszen ez az ő korában nem is volt szégyen - sőt! Kazinczy buzdítja, hogy még inkább Horatiushoz tartsa magát, - mert nagy érdem őt magyarra átültetni.

Úgy látszik azonban: attól, hogy valaki egy másik költő sorait lefordítja, hogy verseinek gondolatmenete, bölcseleti felfogása gyakran nem eredeti, - attól s ezen kívül még mindig lehet nagy költő.

Merthogy Berzsenyi ezen kívül az, - az kétségtelen. Távolról sem azok legszebb sorai, melyekben Horatiust utánozza, pedig néha szóról szóra idézi Horatiusnak szép helyeit s jól is fordítja azokat. - Ezeknél ő sokkal különbeket írt. Erdélyi megteszi az összehasonlítást, s elfelejt tovább nézni, - ez-e Berzsenyi? S ez-e a kiválósága?

«Ki tudja méltán festeni a huszárt» - ez a sor például megfelel Horatius egy sorának. - De:

S bús arculatját harcai közt, midőn
A megzavart renden keresztül-
Rontja magát dühödött haraggal?

- folytatja aztán Berzsenyi.

- S mondanunk sem kell, mennyivel szebb a folytatás, mint a kezdet.

Így azt is lehetne állítani, hogy a biblia nagyon hatott Berzsenyire.

Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend
A nagy bírónak Cherubim angyala
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba leszáll hidegült porunkhoz;

Mindenfelé dob s tárogató riad.
Úgy tetszik elhunyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket-fedező karokkal.

Toldúlva jőnek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk, az áldott tér mezőkben
Megfetült haragos kunokkal;...

A hasonlat a próféták könyvéből vett közkincs. - S mégis nagy költő az, akit e sorokra ihlet. - Horatiusból vett idézetei is közhelyek. S bár nagyon szereti Horatiust, azt kell mondanunk, hogy lelke merőben más, mint Horatiusé.

Mert: - hiába ír ő ódát a megelégedésről, - tudjuk, hogy sötét, elégedetlen melankólikus lélek volt. Hiába ír a jámborságról, hiába a középszerről, mikor ő maga szenvedélyes, bús lélek, s indulata folyton szélsőségekbe viszi, s akkor a legigazabb, mikor olyasmiről írhat, ami pompás, dagadó, ami elragadja. - Horatius nem igen túloz, csak ha hízeleg. Ó - nem oly mosolygós, könnyed filozófus ő, mint Horatius! Nem is oly elegáns, sikamlós beszédű causeur, nem oly kedves, barokk művész. S míg Horatiusnak sokszor lapos önvigasztalását megunod, - Berzsenyi szaggatott szenvedését, zordon elkeseredését soha. - Két egészen különböző költő, s talán csak egyben rokonok: Berzsenyi bukolikus hangja is természetes - s ha ő a téli esték csendjéről beszél, s a magányos kortyongatás némaságáról, épp úgy megborzongat, mint Horatius.

Robusztus szilaj egyénisége, indulatainak ereje teszik őt naggyá, s kifejezőképességének hasonlíthatatlan plaszticitása - s nem mesterei. Berzsenyi magányos jelenség, s egyedül áll irodalmunkban.

*

S mégis, - hogy épp Matthissont, a nyárspolgárt s Horatiust, ezt az előkelőbb szellemű nyárspolgárt szerette ő is? - Ő, ki a «Fohászkodást» írta, az irodalom e megrendítő remekét... Különös. S hogy hathatott a nyárspolgári derű «A magyarokhoz» című óda s «A közelítő tél» szerzőjére. Aki tudta, hogy mindent megun az ember, aki felhív, hogy tőle «élni s halni tanuljunk»... Aki ilyen sötét képeket látott:

Van itt is ember, mondd! de milyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesújt pipádért, hogyha nem vigyázsz.
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mind azt, aki boldogabb:
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom
S aszott kezéből lesni sültemet?

- Hogy ugyanez a Berzsenyi oly könnyen elnyugtatta volna szívét?

Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk s testünk nem beteg,
Kívánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,...

S erre ő tanít, Berzsenyi, tanító költeményében? Ki a gondolkodás és elmélyülés legnagyobb adományát nyerte jutalmul, mikor a «Fohászkodás» fennkölt szavait sikerült megírnia? - Azt kell felelnünk, hogy egyenetlen mű az övé... Nem egyforma intenzitással gondolta át mondanivalóit... - s ki tudja, más körülmények között, egy tágasabb, szabadabb világban mily magasra fejlődött volna!

De így is! Ami kiizzott lelke kohójában: az mindig tökéletesen kielégít, annak egyszerűsége, monumentalitása felejthetetlen.

«Ohajtva sejt» - mily fájdalmasan szép is e két szó s:
«Léted világít, mint az égő
Nap... »

Ahogy a Nap a második sor elején kibukik, épp oly elementáris tisztaságban emelkedik fel a horizonton a Gondolat.

S a természet vad nyersesége leírásaiban! - Fanyar indulata a sarjadásnak! - Szavai ilyenkor nyersen édesek, mint a rügy, vadízűek, mint a vadfű s erőben túltengőek, mint a vihar. - Szertelenül, nyersen gazdag - s nem lágyít, nem szépít, nem lakkoz soha.

A csermely violás völgye nem illatoz
S tükrét durva csalét fedi.

Rögös, kusza kép, mint a téli természet látványa... Vad szépség: zeg-zugos, merev vonalakkal... Fagyott göröngyöt láttat.

Persze: még ő sem bírja mindig lélegzettel, - néha elfullad.

Néha nagyobb lélegzetet vesz, mint amennyi mondanivalójához kell - s dagályossá válik.

Néha versei idomtalanokká dagadnak, - a gondolatok szétfeszítik keretüket, vagy a páthosz szétveti a gondolatok rendjét.

De még ilyenkor is: tömör, plasztikus, sűrű nyelve gyönyörködtet, s annak az idővel egyre szebbé mélyülő ódon zengése!

Tudatos művész volt, aki a legnagyobbra törekedett, aki nagyot akart kifejezni, mert: «költőnek nagynál egyebet mondania nem szabad.» S nem egyszer szárnyalt a fenség magasságaiba!

Berzsenyi!

«... Századok éjjele
Nyugszik terajtad: még is égő
Arczulatod közibénk sugárzik».

*

E luxus-kiadás keretei nem engedték, hogy Berzsenyi minden versét felvegyem. Azokat válogattam ki tehát, melyekről azt hittem, hogy mindnyájunkat különösen érdekelhetnek. - A versek szövege dolgában főképpen a Helmeczy kiadásához tartottam magam. Sorrendjüket a magam ízlése szerint határoztam meg.

Budapest, 1920. július 17.

 

[+] A Kellner Istvánnál megjelenő új Berzsenyi-kiadás előszava