Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Magyar művészek arcképei és önarcképei

Ha művészek önarcképeiről bármily vonatkozásban szó esik, szinte automatikusan bukkan fel Rembrandt alakja, ki életének folyását vetítette vászonra arcképeiben. A hetyke fiatalság merészsége, gondtalan simasága, a férfiévek tartalmas boldogsága, a gyönyörű kibontakozás, a vitalizmus széles lendülete, majd a töprengés, a küzdelmek esztendei, végül a szomorú összeroppanás, mind végigvonul e képeken. Az egykor fénylő üde arcba egyre mélyebben belevési barázdáit az élet, a felület szinte szemlátomást változik, titokzatos fények suhannak át rajta és megbontják a nehéz árnyakat, a vonalak néhol belefutnak a fénytelen sötét tömegekbe, néhol merész iramban, élesen szelik át a formákat. Mi mindent festett bele Rembrandt e portrékba. Maga a sommázott, kivonatolt élet minden egyes magáról festett képe.

A festőművészet többi mestereit is ugyanez a veleszületett érzés sarkalta, mikor tükörbe néztek. Az elmélyedés óráiban minden festőben jelentkezik az önarcképfestés vágya, bízvást lelkiismereti kérdés ez, számot adni önmagáról, felmérni bizonyos fokozatok, az élet egyes fázisainak súlyát, mélységét, tartalmát, mondom, a legtöbb festőben benne lappang ez az érzés, viszont egy Rembrandt zsenialitása, vizionárius ereje kell hozzá, hogy ez az érzés annyira felfokozódjék, hogy ily remekművekben teljesedhessék ki.

Rembrandt jelenti a magasság legfelsőbb ormát, ámde másoktól is egész sereg kitűnő arcképet ismerünk. Festőik más utakon, más eszközökkel igyekeztek önmaguk testiségét átszellemíteni, mint Rembrandt, és törekvéseikkel ezek az arcképek benső összhangban vannak. Az Uffizi-galleria önarcképgyűjteményében a világ minden valamirevaló festője helyet foglal, és e díszes társaságban a felfogás és némiképp a fajsúly különfélesége még jobban kimélyíti a korok, iskolák távolságait.

Mi természetesen nem dicsekedhetünk olyan képzőművészeti múlttal, mint az olaszok, képtáraink, helyesebben egyetlen számottevő képtárunk, a Szépművészeti Múzeum, nem gyűjthette egybe a világ minden festőhírességének önarcképét, de a magyar mesterek önarcképeinek összegyűjtése kedvezőbb körülmények között hovatovább egyik feladatává válhatik. De amit elmulasztott a Szépművészeti Múzeum, azt szerényebb keretekben megkezdte és mindmáig folytatja Ernst Lajos és tekintve, hogy teljesen a maga erejéből gyűjtötte egybe anyagát, az eredmény nagyon is jelentős és tiszteletreméltó. Gyűjteményében a tizenkilencedik századnak majdnem mindegyik magyar festőművésze szerepel és közöttük nem egy önarckép a magyar kereteken túlnövő, európai súlyú és jelentőségű mestermunka. Székely Bertalan önarcképe, mely jelenleg a Szépművészeti Múzeum letétdarabja, a mester egyik közismerten legkiválóbb alkotása. Azonkívül több kevéssé ismert vagy elfeledett név kerül itt felszínre, Rákosi Nándor, Plachy Ferenc, Alexy szobrász, Sterio Károly arcképei, a negyvenes-ötvenes évek keserves birkózásában megrokkant mesterek emlékét keltik életre. A gyűjtemény egyik nagyon érdekes darabja a magyar származású Beck Vilmos festőművész önarcképe. Gyöngyszürke színek fénye ömlik széjjel a vásznon, a bal sarokban zöld függöny virul ki. A fej megkapóan érdekes, a szemek szinte bűvös erővel sugárzanak. A legjobb biedermeier portrék egyike. Ligeti Antal, Markó Károly, Brocky, aztán Thán Mór, Barabás, Lotz Károly, Madarász Viktor, majd Szinyei Merse Pál 1890-ből származó önarcképe, Thorma János, Koroknyay Ottó, Rippl Rónai József, Ferenczy Károly, Kernstok, teszik teljessé a sort. Orient József tizennyolcadik századbeli magyar festő önarcképe és a Ferenczy Istvánról festett miniatűr kép (Meller Simonnak Ferenczy Istvánról írt monográfiájában is megjelent) kultúrhistóriai szempontból is értékesek.

Nagy szeretet, a magyar művészet jövőjébe vetett fanatikus hit és igazi áldozatkészség kellett e kollekció megteremtéséhez. Ernst Lajos büszke lehet e művére.