Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Figyelő

Móricz Zsigmond: Dante vizei fölött

Meghatottan állok meg e két kötetnél. Nézdelve sorait, szavait, szívembe villannak színén borzongó bűbájai, mélyéből kivillódzó emésztő tüzei.

Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időkre
nyomorban...

Óh, régi szép idők, mikor megjelent elsejük: a Pokol.

Ma réginek, s szépnek látom ama kort, bár oly közel van, hogy azóta még nem volt időm, erőm egyszívvel nekifeszülten átúszni e mély, mély Hellespontost, csupán partján tűnődöm el olykor, füzesek árnyán: nekem minden víz otthoni szelíd Tiszapart, s a dantei örvény is úgy sodor: temetősodró vén Tiszám emlékiben...

Óh, zord s komor idők, mikor a Pokol megjötte szimbolikusan találónak tűnt fel a korra...

Ím ma a Purgatórium martjáról visszapillantva szépnek és réginek, csírákkal teljesnek látom az időket: a pokolnak ama napjait, mikor a jóságnak és a megértésnek, a szívek villámos összekapcsolódásának igéit igéztük. Ím elmúltak a lehetőségek, feleltek a napok, az Idő szól

s én nyilt és tiszta szava hallatánál
kérdéseimre, akként állok itten,
mint ki elgondolkozva és sután áll.

És nincs szavam e sutaság tompa kábulatában, nincs gondolatom e purgatóriumi látástalan látásban: ha az ember a legmagasabb fejlettség, akkor miért folyik együttérése a legalacsonyabb evulúcióban. Miért e zökkenők és sötét káoszok, miért az átöröklés abszolút kiszámíthatatlansága. Óh, miért dobja el az egyén egyéni létének pillanatnyi mámoráért a távoli, a legtávolabbi, a minden itt nem lévő javak javait. Óh átkozott pénz, emberi életértékek mágikus akkumulátiója, még néhány évig él a dantei sor:

mire nem viheted még, óh aranynak

átkozott éhe a halandók vágyát.

Csodállak titeket, hogy nem lettetek mizantropokká, én utálom az emberi hangot és már nem tudom: miért reng és morajlik olykor a hegy, s újjong fel rajt olyankor minden lélek... Érteni akarom,

hogy tudásunk elárvul
és meghal majd, ha jő a végítélet
és a jövendő kapuja bezárul...

És mégis hiszek utálaton, lemondáson, halálon túl hirdetem Dantét, hogy

Új század száll, - daloltad, - új remény ég,
új nemzedék jön, égből ereszkedvén,
igazság és aranykor visszatér még...

Már maga, hogy Babits bírta e hat év életvesztő terhét, s bírt hozni valamit, értéket és sokat: Dantét, Valamit, ami feledteti a szörnyűségek ez útját:

ez már maga csillagként világol és áhítattal köszöntöm őt, ki Misztikus Másom, s felé tárogatom a szeretet hangját Próféta Párom után, közös utunk esedező perceiben.

Ó testvér, kire ujjam rámutat
nagyobb művész vagy édes anyanyelvben,
mint én, ácsolni drága szavakat...