Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
(Elbeszélés)
VIII.

Az asszony a nyári hónapokat minden évben a szüleinél szokta tölteni, vidéken.

Az ura, bár neki is szüksége lett volna pihenésre, nem ment le vele. Valami nagyobb megbízást kapott, melytől állítólag egész vagyon függött, ezért minden idejét neki szentelte, vakációban is dolgozott. Eddig vergődve, nyomorultan éltek. Most, hogy tünedezni kezdett ifjúságuk, legalább egy kis kényelmet akartak. Gyula folyton vonalazott, hosszú léniákkal és háromszögekkel, gumizta a rajzlapokat.

Kövérék hosszú fehér, földszintes házban laktak a város főutcáján.

Valaha nagyon híres porta volt ez. Régen építették. Akkor, mikor még a napszám olcsó volt és az emberek nem igen siettek. Hatalmas bolthajtásai, méter vastag falai idilli idők nyugalmát árasztották. Az öregek sokat tudtak beszélni arról, milyen megyére szóló mulatságok zajlottak le itten és mennyit táncoltak ezeken a szálkás padlókon. Évekkel ezelőtt hetente szólt náluk a cigányzene. Az asztalok reggel, este terítve voltak, mint a vendéglőkben és azok, akik társaságot kerestek, a nap bármely órájában idejöttek, ettek, ittak. Bort hoztak fel a pincéből és a konyhában mindig sült valami. A gyógyszerészné - híres gazdasszony volt - meleg tányéron friss töpörtyűs pogácsával és fánkkal kínálta a vendégeket.

Most is napfény záporozott ezekre a szobákra, a fehér meszelt falakra és az ablakokban, mint régen, piros virágok nyíltak cserépben. Ennek a háznak is volt valami jellegzetes szaga. A szalonon át, melyet csak egy üvegajtó választott el a gyógyszertártól, átszivárgott a patika illata, az éter párája és összevegyült a szobák légkörével, melyen a sok fehérnemű, a gyakran súrolt padló és az illattalan, de jó háziszappan egészséges, tiszta lehelete lebegett.

Vilma már messziről megérezte ezt és szívdobogva lépett be. Ott állt a fülledt családi körben.

- Az élet háza - gondolta.

Itt minden tárgynak megvolt a maga története. Annyira megtelt élettel, hogy aki hozzájuk ért, azt megrázta a delejes áram. Minden villa, kés, kanál, olló, tű emlékeztetett valamire. Mikor a gyógyszerészné kinyitott a varróasztalkájában egy dobozt, megtalálta azokat a gombokat, melyeket kisleányai gyerekruháiról fejtett le.

- Ha én elmondanám az életemet - sóhajtott néha a gyógyszerészné - arról regényt lehetne írni - és szeme majdnem eszelős fénnyel ragyogott a nagy-nagy jóságtól.

De ha kérték leányai, hogy mesélje el, csak homlokon csókolta őket és hallgatott. Azt mondaná el, amit úgyis tudnak. Aztán élete nem is volt regény. Tizenkilenc éves korában férjhez ment. Csak arra emlékezett, hogy a gyógyszerész akkor a mellényén duplafonatú aranyláncot viselt és göndör, fekete haja homlokára csapzott, nem volt kopasz, mint most. Kilenc gyermeket szült. Az évek - csöndes, fájdalmas, cigányzenés évek - egymásbaolvadtak. De ha egy keresztelőről tett említést, vagy egy skarlátról, vagy valamelyik leánya első báljáról, akkor mindent pontosan látott. Megmutatta a szobapárkányt, melybe egyik kisfia beverte homlokát hét éves korában és azt az ablakdeszkát, melyről leesett legnagyobbik leánya. Szavakat ismételgetett, melyeket gyermekei már nem értettek és értelmük régen elmosódott. Varrt, sütött, főzött, ápolta a kicsinyeket mikor betegek voltak és sokszor előfordult, hogy egyszerre négy ágy állott megvetve, ő pedig egymás után rakta a forró fejekre a borogatásokat, s keze a téli hidegben kirücskösödött.

Vilma sokáig nézte anyját, amint ölbe tett kézzel ült és nem volt se szomorú, se vidám. Alig öregedett meg. Csak a sok-sok élet látszott rajta.

- Mi vagyok én? - kérdezte magában Vilma. - Gyermek vagyok és gyermektelen anya.

Néha elvetődtek ebbe a házba a cigányok is, felállt a banda a hosszú folyosón cimbalommal és nagybőgővel, mint egykor a gyógyszerész neve napján, kicsit cincogott, de aztán hamar elment. Vasárnaponként eljöttek ide nénjei is, a Kövér-lányok, az urukkal és a dajkákkal, akik gyerekkocsikat toltak az udvaron. A sokat látott ház asztalán újra tej és kamillatea gőzölgött. De hétköznapokon egyedül maradt a szüleivel.

Ekkor unta magát, ide-oda járt céltalanul. Egykori leányszobájában ágya fölött lógott egy arckép, fekete tojásdad keretben, Istvánka fotográfiája. Most, ebből az elhagyott szobából nézte szegényke az élet közönyös múlását.

Vilma ült a kertben, petúniák és verbénák között. Ólomnehéz nyári éjszaka feküdt mellére, csillagok nélkül, melyet a vidéki por sűrűvé és fullasztóvá tett.

Az öregekre gondolt, apjára és anyjára, kik már korán fekszenek, kímélik magukat, életük utolsó éveit élik. Kinn a folyosó ablakán mécs égett, úgy mint gyerekkorában, hogy a hálószobába egy kis fényt szitáljon és lássanak, ha felkelnek. Ezeken a szokásukon évtizedeken át nem változtattak semmit. Olyan templomian lobogott a kis mécs. Volt benne valami szertartásszerű és komoly.

Minden ilyen volt különben ebben a házban. A kilincsek már rozogák, az ajtók nyikorogtak, az ablakok némelyikét nem lehetett becsukni. De az öregek ragaszkodtak hozzájuk. Megkegyelmeztek a holmiknak, melyek oly sokáig szolgálták őket, hiszen a tárgyak is csak egy életre szólnak. Arra a kevés időre pedig, gondolták, amíg itt vannak, nem érdemes újat szerezni.

Kis szél kerekedett és megsimogatta arcát, búsan és finoman, mintha valamire emlékeztette volna. Elmúlik az élet, mondogatta magában, de nem szüleit sajnálta, akik szépen, nemesen, nyugodtan öregedtek meg, örömben és gyászban, hanem önmagát, aki mindig elégedetlen volt és úgy vágyakozott el innen, mint valami börtönből, a szebb, az újabb, az érdekesebb felé. Holott csak itt volt boldog. Az az unalom, az a csönd, az az eseménytelen élet, melyet itt élt át, az volt a boldogság. Csak az volt a boldogság.

A lépcső alatt volt egy bolthajtás, melybe gallyakat raktak, itt játszottak valaha bújósdit testvéreivel. Vilma felkelt és a sötétben a bolthajtás alá tekintett. Érezte az avar páráját, melyet régen és mellét kifejezhetetlen idegességgel szorította össze valami. A tücskök is úgy zenéltek, mint akkor.

- Mi lett belőle - gondolta és leült a padra.