Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
VIII.

Dél felé járt az idő, hogy Hilduska felébredt és a nap, mint Eusébius kedves arca, mosolygott öregesen szelíd fénnyel a felhők között. Csöndesen feküdt tovább, s mint hirtelen rózsaszínű sugár villant fel előtte a gondolat: délután jön megint az idegen és édes bort fog nekem hozni.

Óvatosan tekintett be Eusébius az ajtón egy tányér levessel és mosolyogva jött közelebb. Vendel sietve jött utána, sült csirkét, meg cukros gyümölcsöt és könnyű, habos tésztát hozott. Hilduska megette mind és boldoggá tette őket.

- Most nyugodj még, aludj kicsit, - mondta Eusébius, amint kifelé indult. Ám a másik szobából átjött Gotthárd hangja:

- Nemsokára jönni fog Saly. Két óra múlt.

És Hilduska sietve öltözött. Aztán megvetette az ágyat és rendbehozta a szobát. Hátha bejön, bár hiszen tegnap sem kellett volna, hogy beeressze Vendel. Ma már nem fogja doktornak nézni. Mindegy.

Látta a kocsit kijönni az erdő homályából. Fogta a napernyőjét és kiment az ebédlőbe.

- Eusébius bácsi, én.... én inkább sétálni mennék. Olyan szép idő van!

- Most már csak várd be Hilduska a vendéget! Itt jön, nem futhatsz ki előle.

Jött. Selyempapírba csavarva hozta az üveget, s a hangja megint úgy csengett, mint távoli harangszó. Gotthárd, különös mosollyal az ajkán, egyre Hilduskát figyelte, úgy, hogy nem lehetett tűrni. Újra kezébe fogta a napernyőjét.

- Eusébius bácsi, most már sietek...

Megvárta, míg mindenki fogadta a bólintását és kiment. De Ádám sietve búcsúzott, s az udvar végén utolérte őt. Könnyed meghajlással elébe állt. Az öregek nézték, hogyan beszélnek pár szót, aztán visszafordultak... Hilduska intett, Ádám meghajolt, s együtt mentek ketten a lila kökörcsinnel fedett tisztáson át az erdő felé.

Az öregek nézték...

Nézték a könnyed járását, a fehér ruháját, a ragyogó, puha haját és mosolyogtak. Ám Ambrus visszament a szobába.

Hilduska felnézett Ádámra kíváncsian és furcsa tisztelettel és szólt:

- Vajon fogok találni rizikét? Szeretnék vinni Eusébius bácsinak.

- Nem tudom, - mondta Ádám, s olyan volt az arca, mintha messze gondolna.

Mérnök úr merre megy? - kezdte újra félénken Hilduska és Ádám elmosolyodott, a virágszirom-arcra tekintett és mondta behízelgő hangján:

- Kegyed parancsol és én engedelmeskedem. Most én vagyok a mesebeli vándorlólegény, aki tündérrel találkozott az erdőn.

Hilduska elfordította a fejét, a költőkre és rablólovagokra kellett gondolnia, akik bizonyosan szakasztott így beszélnek. Sietni kezdett, aztán néhány fenyőtobozt vett fel, s nem tudta, Ádám hogyan nézi minden mozdulatát.

- Karácsonyfára gyűjtöm. Ezüsttel, arannyal befuttatom és gyönyörű lesz, ugye?

- Igen, - mondta Ádám és csodálatos, derült békességet érzett a szívében. - Mintha mindenik pikkelye alatt egy-egy csudás mese rejtőznék! Adja nekem, kérem, ezt a tobozt. Gyűjthet még eleget karácsonyig.

- Miért? - akarta kérdezni Hilduska nagy szemekkel, de egyszerre nagyot dobbant a szíve, újra a költőkre és rablólovagokra gondolt.

- Oh, ott vannak a rizikék! - kiáltotta, s örült, hogy nem kell Ádámra néznie. Előreszaladt, s letérdelt a bársonymohára egy aggastyán fa tövén. - Milyen gyönyörűek!

- Meghűl, tegnap még beteg volt! - figyelmezettet Ádám. Hilduska megrázta a fejét.

- Nem voltam beteg. Csak megijedtem.

- Mitől?

- Hát... hát Ambrus bácsi meg akart csókolni. Én meg futottam a pincében, s az egész olyan volt, mint valami rossz álom.

Felnézett reá komolyan, bohó bizalommal, ahogyan csak vadidegen álomlovagokra tudnak nézni a mesebeli tündérkisasszonyok és kérdezte:

- Mármost aztán ezentúl mit csináljak?

Ádám nem mert mosolyogni, csak nézte és lelke mélyén szégyent érzett, olyan tiszta és nyílt volt az az arc. De lassan elfordult tőle, s már csak a kezeit látta: kis, kövér, gödrös gyermekkéz, de az ujjak keskenyek és finoman hajlottak már... Melegség öntötte el a szívét, a szégyen és az áhítat eltűnt. Jókedvű lett megint.

- Mindenkinek akarok vinni, ne mondják, hogy kivételezek.

- Ambrus bácsinak is? - kérdezte hirtelen Ádám és Hilduska egyszerre bíborpiros lett.

- Kérem, erről ne beszéljen.

- Nagyon bántja? - Valami kegyetlen vágy volt benne, hogy lássa a vergődését. Hilduska a fák tetejét nézte és ökölbe szorította a gyönge kis kezeit. Lassan megsajnálta őt Ádám és halkan szólt:

- Ne haragudjon. Kérem, felejtse el.

Hilduska lehajolt és szótlanul szedte tovább a gombát. Egyszerre felállt, megrázta a fejét és mosolyogva nézett Ádám arcába:

- Már elfeledtem.

És Saly Ádám elpirult és elszégyellte magát. Szótlanul segített a gombát összeszedni, szótlanul kísérte Hilduskát vissza a tisztás széléig és vette le a kalapját. Hilduska a kezét nyújtotta oda neki.

- Megengedi, - kérdezte hirtelen Ádám, - hogy máskor is eljöjjek?

- Természetes! - nézett vissza reá Hilduska olyan fehér arccal, olyan tiszta csodálkozással, hogy Ádám nem tudta mit feleljen. Kalapot emelt még egyszer s indult. Hallotta, hogy Hilduska futva siet a házhoz, visszanézett, már ott volt Eusébius bácsival az udvar közepén, gyönyörködtek a rizikékben.