Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Laczkó Géza: Baruti, a bazokok fejedelme

Laczkó Géza: Baruti, a bazokok fejedelme
VI.

Mszalala pedig, ahogy urának görnyedt alakját elnyelte az ősrengeteg, sietve összegyűjtötte minisztertársait s a lordokat kunyhójában, amelynek fala tele volt aggatva és támogatva a legkitűnőbb védő és támadó fegyvereknek egész arzenáljával, s elnöklő guggolásba ereszkedve így szólt hozzájuk:

- Emberek, én beszélek, ti hallgattok, s miután elhallgattam, ti nem fogtok beszélni másnak. Baruti vad-ölni ment, Baruti csak este jön haza. Baruti bensejében szeretet, vascsövében halál, Baruti kunyhójában faedény van, a faedényben két lyuk, s az egyik lyukon barna, nagyszagú erős-erős víz folyik. Ha iszol belőle, nagy napsütés melege lesz a hasadban, sok-sok finom bogárka szaladoz benne, úgy érzed; többet látsz, a fejedben minden mozog és hasonlatos leszel észben a bölcs Barutihoz. Jó víz, az élet vize! Igyunk belőle mind!

A hűtlen hívek palávere sokáig néma volt, de egyszerre csak Mboto, akit igen bántott, hogy öccse még őt is kizárta az élet vizének élvezéséből, hevesen felbólogatott:

- Igyunk belőle!

- Igyunk! - morogta rá a többi.

Mszalala fölállt:

- Vegyetek pajzsot, dárdát, nyilakat! - s elkezdett maga is fegyverkezni.

Mindenki fölkelt. A fal mellé léptek, pajzsokat kopogtattak, karjukra fűzték, illik-e rá, dárdát vizsgáltak, nem repedt-e a fája, szilárd-e vasa; íjakat próbáltak, pattanó-e idegjük, a nyilakat nézték, jól szárnyazattak-e, a méreg a hegyükön elég friss-e még. Aztán ki-ki pajzsot akasztott bal karjára, egy-egy csomó nyílvesszőt fogott bal markába, egy-egy karcsú íjat függesztett vállán keresztbe, egy-egy dárdát ragadt jobbjába és megindult.

Amerre kis csapatjuk ellépegetett nagy méltóságosan, félve kukkant elébük a kunyhója előtt guggoló és fordult meg utánuk a járó-kelő: hát ebből meg mi lesz?

Baruti kunyhójához érve, mintha mi nevezetes sem történne, egykedvűen, békésen álltak meg az ajtó előtt, s a támadó, vagy védekező harc tüze csak szemükben csillogott. Mszalala beszólt a nyíláson:

- Mángrudi, hé, rabszolga! Több-e hat dárda, mint egy dárda?

A kunyhó nem felelt.

- Hat dárda több, mint egy dárda! Ha nem hiszed, tekints ki, de előbb dobd el a magadét, s én esküszöm Baruti jobb lába szent hüvelykére, hogy nem lesz bántódásod - mondta csendesen Mszalala.

A kunyhó sötétjéből most, a nyíláshoz közel egy arc sötétlett ki.

- Gyere csak! - szólt rá Mboto.

Mángrudi, a rumőrző rabszolga lerakta fegyvereit a küszöbre, háromszor rájuk köpött, s kilépett nagy szelíd vigyorgással a napvilágra.

- Itt leülsz és vigyázol! - rendelkezett Mszalala.

Mángrudi leguggolt szegény, rabsorsra jutott, fölcserepedzett sarkaira, s a hűtlen hívek bevonultak a kunyhóba.

Mszalala már ismerte erre a dürgést és ügyesen és készséggel forgolódott a kis hordó körül a fakupával, amely ragyogó és nagyszagú tartalmát csintalanul lötyögtetve járt kézről kézre.

Kadongo, Londono lordja, a harmadik kortyintás után hirtelen elkomorodott, szeme vakító fehérjét vér futotta be és felkiáltott:

- Ngalyema nagy törzsfő volt!

Katonza, Britis-Mjuziomo lordja kéjesen le-lecsukló pillákkal énekbe fogott:

- Jó volna most egy kövér asszony
Puha, kövér nagy karral,
Kövér, puha vastag lábbal
Kövér asszony, kövér leány!

Kalengé, Viktorie lordja, alighogy valamit ivott, körülnézett, mosolygott, hanyatt terült és így szólt:

- Én most alszom!

Mboto, valahányszor leemelte ajkáról a kupát, méltatlankodva jelentette ki:

- Baruti ebből nem adott a bátyjának! Baruti disznó!

- Jó víz, az élet vize! Igyunk belőle mind! - hajtogatta fáradhatatlanul Mszalala.

Csak a kecsketejjel át meg átitatott, elsajtosodott gyomrú Indetongának nem ízlett az új ital. Hozzákezdett meg abbahagyta, összerázkódott, s az arcát fintorgatta. Egyszerre csak fölfigyelt szaporán pislogatva és megszólalt:

- Ugatnak a kutyák!

Csakugyan, ijedt vonítás, kétségbeesett szűkölés és dühös csaholás hangzavara robbant a nagy csöndben... Valahol messze, lent, Viktorie felől három puskalövés dörrent... A hűtlen hívek egyszerre talpra szöktek, s Indetonga kifordult a kunyhóból.

Megállt és csodálkozott.

A rabszolga nesztelen futással rohant a nagy piac felé. Tyúkok trappoltak, kecskék szökdeltek, gyerekkel, háziszerszámmal megrakott asszonyok igyekeztek kifelé a faluból. Férfiak szaladgáltak ide-oda, némán és fegyveresen. Az egyik jelentőségesen intett Indetongának.

Viktorie felől egy újabb, magános lövés hangja dördült.

Indetonga most egyszerre mindent megértett: menekülés. Körül se nézett, s futott a futók után.

Viktorie felől rikácsolva hangzott föl a bazokok csataordítása.

Kadongo kiugrott a kunyhóból, s még körül se tekintett, egy percig tartó vad és sűrű puskaropogás rázta meg a fülledt levegőt, s a csataordítás elhallgatott. Kadongo futásnak eredt.

Viktorie felől panaszos jajgatás, fájdalmas üvöltés, vad hahota egymásba fúló morgása hallatszott.

A rumivók most egymást taposva hanyatt-homlok rohantak ki a kunyhóból, s a szesz bizonytalan, de szédítő iramban röpítette őket Kadongo után.

Végig Londono-n, végig Britis-Mjuziomo-n a menekülés, mint ideges esőpatakok, úgy rohant a házak közül a nagy piacra, ott megtorlott, megdagadt, s elhömpölygött föl, kifelé, az erdő alá.

Viktorie felől a puskalövés gyérült, de egyre közeledett, az ordítás felöblösödött és egyre közelebb hangzott.

A menekülés néma szűköléssel futott a hadi ösvényen, mígnem egy helyen, az egymásra döntött faóriások szörnyű szövevényének fülledt sötétjében hirtelen eltűnt.

Állat, gyerek, asszony fáradtan dőlt el az iszapos avaron, a férfiak őrszemeket helyeztek el körös-körül, aztán törzsenként csoportokba verődve leguggoltak, mintha palávert tartanának, de csak vártak és hallgattak. Kalengé csoportról csoportra járt és falujabelit keresett - hiába. Viktoriét körülfogták a támadók: onnan senki sem menekült meg. Az emberek rá se pillantottak, ha szólt hozzájuk, senki sem felelt. Indetonga egy kecskét szarvon fogott, s mögéje ült, hogy megfeji. Erre az egyik körből fölemelkedett egy zömök suhanc, Indetongához lépkedett, kivette kezéből a fejőedényt, a kecskét gyöngéden megrúgta, hogy az lötyögve lódult odább, aztán visszaguggolt társai közé, akik helyeslő fejbólogatásokkal fogadták. Mszalala intézkedni akart, pajzsokat számlálni, nyilakat egyenlően szétosztani, őrhelyeket kijelölni, de alig szólt két szót, egy öreg családfő csuklón ragadta, odavezette Indetongához, s azt mondta neki, guggoljon ott le és fogja be a száját. Mboto önként lépett a két tanácstalanul egymásra pislogatóhoz:

- Nekem nem adnak ennem! - szólt, s keserű fintort vágva tapogatta a gyomrát.

Mszalala ezt mondta:

- Miniszter és lord palávert tartunk!

A némileg már megszeppent elvtársak fontoskodva mondták:

- Jó!

Mszalala fölkelt, előkerítette Kalangét, aki mint egy kivert kutya magános álomra készülődött éppen egy aránylag szárazabb helyen, s Katonzát, akire épp akkor emelte tíz körmét egy asszony, hogy kivájja a szemét, ha nem hagyja békén. Kadongot az öreg családfők körében találta meg Mszalala:

- Gyere!

- Mindjárt! - szólt Kadongo, s rá se nézett.

- Gyere! - sürgette Mszalala.

- Megyek! Csak menj! - motyogott Kadongo.

- Ereggy csak! Mingyárt megy! - szólt közbe néhány öreg.

Mszalala bizonytalan és gyanakvó pillantást ferdített Kadongora, s egy szó nélkül elment.

Dél felé egy visszaküldött kém mászott be a rejtektanyára azzal a hírrel, hogy az ültetvényeket, s az Alsó-falut teljesen kifosztották az arabok. Az egész Alsó-falu népe megkötözve ballag már azon az úton nyugatra, amelyen az arabok jöttek.

Mszalala odaszaladt, ahol a kém a családfők palávere előtt beszámolt tapasztalatairól, de Kadongo rárivallt:

- Itt nincs helyed!

- Hallgatni jöttem! - mosolygott Mszalala.

- Hallgasd Barutit! - nevetett Kadongo.

Mszalala elsompolygott vissza a miniszter-paláverbe, ott rátette Mboto vállára kezét és megkérdezte:

- Hol van Baruti?

Mboto kiöltötte a nyelvét és így szólt:

- Baruti disznó!

- Baruti kutya-disznó! - morogta rá a paláver.

Délután újabb kém jött azzal a hírrel, hogy az egész telep lángokban áll.

Kadongo felugrott:

- Meg kell kötözni őket.

- Meg! - kiáltotta hangosan a családfők palávere.

Mindnyájan fölkeltek, magukhoz vették fegyvereiket, s Baruti hívei felé tartottak. Kadongo lépegetett elöl.

- Hé! ti! kutyák! - kiabált a guggolókra - ne mozduljatok!

Mszalala talpra ugrott és dárdát ragadt. Kadongo intett: a lökésre emelt dárdát hátulról kiragadták a kezéből, s Mszalala egy ügyes gáncsvetésben orra bukott. Már a hátán guggolt is valaki és serényen kötözgette két hátrafeszített karját hánccsal. Baruti hívei körül egyszerre nekik szegzett dárdagyűrű pattant, mint valami egérfogó tüskés nyílása. Bent az egérfogóban az egyiket a másik után kötözték meg sietve.

De... igen!... most! most! két hatalmas dördülés hallatszott... igen, ez a King Sztenli Baruti vascsöve!... újra egy!... a megkötözöttek fölültek fektükből, s fenyegető pillantásokat kezdtek szerteszét lövellni... Kadongo elfordult, s lebocsátotta dárdája hegyét a légyrajt és bűzös gőzt rebbentő rothadt avarba... újra három! három hatalmas dörrenés... de már messzebb!... megint egy... még messzebb!.. mindenki feszülten figyelt... csönd!... mélységes csönd... a foglyok feje lecsüggedt, s Kadongo felkacagott.

Az éjszaka meg a napi dézsa szurkát durván rálöttyintette a világra.