Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám
Debrecen, 1919. május 15.
Oláh megszállás alatt
Ne csüggedj! Zúgjon bár a tető s hegyek
Ős rengetegjét vad zivatar dühe
S a lobbanó ég vad robogásin át
Figyeld a dünnyögő darazsak neszét!
Éltél te is hát! Fényt epedő bogáncs,
Sugár és árnyék váltakozón lepett...
Hír nem ragyog rád, bérc tetején nem élsz,
Magányos völgyben folyt le napod: ne bándd!
- Éltél. És lelked már befutotta, mint
Vadszőllő házad, bús szerelem sötét
S a lomb sötétjén néha virult a kéj
S érvén bogyóvá, ott feketélt a kín...
S egyszerre felforrt itt az idő! Rigó
Dalát elnyomta trombitaharsogás,
S tornyok virága, száz lobogó virult:
Piros, zöld, sárga s kék aranyat s lilát
S vér lepte már a földet. A tornyokon
Kuszott, szivárgott titkon a csúcs felé
Vérszinre vált minden lobogó: harag
S legyilkolt népek vére, mi ott lebeg,
S fehér zászlóknak látta gyalázatát
Meghódolt város tornya fölött szemed...
Földindulás van! Reng a világ s talán
Elsüllyed néped s nyelved, amin dalolsz,
Ne csüggedj! Majd, az akna sötét ölén
Egy boldog bányász megleli... Ó talán
Ó eljövendő Ember! A tűz előtt
Gondolj reám, míg halkan elég dalom.
Gondolj reám! Mondd: kis tücsök énekelt
Hajdan kietlen pusztuló pallagon...