Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Zsadányi Henrik: Sima életpályák

Zsadányi Henrik: Sima életpályák
IV.

A bankokat és azokat, akik bennük dolgoznak, a legendák rózsás szövevénye vonja be. Az utóbbi évtizedekben ugyanis a bank olyan mélyen nyúlt bele a mindennapi életbe, mindenhatóságáról annyi szó esett, hatalmát annyi hírlapi ének zengte, hogy bizonyos fétisszerű hangulat keletkezett körülöttük. Régente, ha valakinek a mindent felvető jómódját akarták kézzelfoghatóvá tenni, azt mondották, úgy él, mint a király. Ma ezt a hasonlatot így módosították:

- Úgy él, mint egy bankigazgató.

Ebben van is igazság. A bankok az ő vezető embereiket olyan fejedelmi módon fizetik meg, hogy arra semmiféle más foglalkozási ágban példát találni nem lehet. Fizetésük mellett még üzleteket is kötnek, úgy hogy a nép képzelete egyáltalában nem túloz, amikor ezeket az embereket úgy fogja fel, hogy az anyagi boldogság és élvezetek között szabadon turkálhatnak.

Ilyen vezető bankférfiú igen kevés van. Számuk még akkor is elenyésző, ha az alvezéreket és az adjutánsokat - cégvezetőket, osztályfőnököket - hozzájuk állítjuk. Ezeket szintén meglehetősen jól fizetik, noha a bankkirályok civillistája mögött az ő jövedelmük jóval hátramard. Utánuk azután nyomban a kis- és középhivatalnokok beláthatatlan proletársorsa következik. Ebből a sorból csak ritkán tud valaki kilépni, hogy feljebb hágjon a kiváltságosak közé. A koncentráció, mint általában a kapitalista vállalkozásokban, itt is mindinkább lehetetlenné teszi egyrészt az önállósítást, másrészt azt, hogy a vezérkarba jussanak. A tőkés vállalatok, mint igen sok tekintetben, ebben is a hadseregre emlékeztetnek. Jó, aktív, tettre kész hadsereg csak az lehet, ahol igen sok a közlegény és igen kevés a generális. Mihelyt ez az arány megbomlik, a hadsereg veszít potenciájából. A modern bankvállalkozás természete is szigorúan kénytelen ezt az elvet követni, ha - jó mérleget akar összeállítani.

A közlegények zömének közlegénynek kell maradnia. Ezeknek a közlegényeknek a jövedelme pedig - mindig a békeidők normális mértékére gondoljunk! - hajszálnyival sem jobb az államhivatalnokénál, de talán még rosszabb. Nagyrészük éhbérért dolgozik, s valóban gondolatba ejtő, hogy azok az emberek, akik az aranyhegyek közvetlen közelében vannak és két szemükkel látják a gazdagság eszközeinek ide-oda való hullámzását, azoknak mindebből alig jut annyi, hogy jól tudnának belőle lakni. Akik kételkednek ebben és a bankhivatalnokok eleganciájáról, éjjeli dáridózásáról és barátnőiknek selymes budoárjairól szóló mesécskékben vakon hisznek, ám látogassanak el egyszer a pénzügyi intézetek alkalmazottainak egyesületébe és kérjék meg ott a titkárt, mutassa meg a bankhivatalnokok átlagos fizetéséről összeállított kimutatást. Oly kicsiny számok merednek majd rájuk, hogy el fognak ámulni. Persze azért mindenkinek van egy bankhivatalnok ismerőse, aki sem nem igazgató, sem nem cégvezető, csak valami könyvelő, vagy levelező, mégis úgy él, öltözködik, lakik, szivarozik és orfeumozik, mint egy gróf. Az ilyen példák bizonyító ereje nem nagyobb, mint a nagylábon élő katonatiszt esete. Itt-ott akad egy-egy költekező katonatiszt, de az éppenséggel nem bizonyíték arra, hogy fizetése akkora, mint egy bankdirektoré. Azért mindenki tudja, hogy a katonatiszteket minden időben igen rosszul fizették.

A bankhivatalnoknak a kevés pénzért még sokat is kell dolgoznia. Alkalmasint a bankpalotákban is vannak kedvesen berendezett szobák, mely bőrfotelekkel, faragványos íróasztalokkal, tetszetős állványokkal, amelyeken fonott kosárkákban nyakkendős szivarok és cigaretták nyújtózkodnak, a falak ridegségét egy-egy Mednyánszky, vagy Neogrády oszlatja el és ezekben a szobákban egy vagy két úr szivarozgatva, likőrös pohárkákat hajtogatva a tegnap esti premier mozzanatait eleveníti fel. Az ilyen szobák azonban éppen oly ritkák, mint a bankigazgatók.

A legtöbb szobában hosszú asztalok terpeszkednek, amelyeknél sűrűn egymás mellett állnak, vagy ülnek az emberek és dolgoznak. Órákon keresztül görnyednek vastag könyvek és papírostömbök fölé. Igaz, ez a munka túlságosan nagy szellemi megerőltetést nem kíván. De akármennyire is ráillik a gépies elnevezés, szakadatlansága a robot minden kínját fonja bele.

Valamely munkát nem mindig a nagy szellemi, vagy fizikai megerőltetés avat nehézzé. Upton Sinclair meséli valamelyik regényében, hogy egy magyar kivándorló odavolt az örömtől, amikor a gyárban azt kapta munkául, hogy egy cső alá - amelyből olvasztott faggyú csurgott ki, - mindig egy üres edényt toljon. Mily könnyű munka! Semmi más dolga nincs, mint a lábával a cső nyílásához taszítani az edényt. Az üres és telt edényeket már mások viszik és hozzák. Ezt a munkát napi tíz órán át kellett végeznie. Az első napokat kibírta, a második héten türelmetlenkedni kezdett, a harmadikon átkozódott, hogy ennél pokolibb munkát még soha nem látott, a negyedik héten megszökött. Magától értetődik, a banktisztviselő foglalkozása nem állítható egy sorba az említett kivándorló munkájával. A példa csak azt akarta kirívóan jellemezni, hogy azért, mert a könyvelés, vagy a kamatszámítás magasrendű szellemi képességet nem követel meg, azért még könnyű munkának nem lehet nevezni. Az éveken keresztül hozzájuk láncolt embert testileg-lelkileg kiszívják, betegségre hajlamosítják és gyorsan megvénítik.