Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
9.

Vaszil szelíden mosolygott s leült a vádlottak padjára. Az egész úton, míg a két szuronyos katona között a tárgyalóterem felé ballagott, attól félt, hogy nem lesz ott a jólelkű bíró, aki olyan szépen beszélt vele s aki az ő ártatlanságát tudja. Mikor az ajtó kinyílt, az első, aki az ajtóval szemben lévő emelvényen szemébe ötlött, a hadbíró volt s az húzta jóleső mosolyra száját.

A hadbíró rá se nézett a belépő Vaszilra. Egy kissé unott arccal ült a helyén s valamit magyarázott a mellette álló tisztnek.

- Barátom ezekből a parasztokból, ha kínpadra feszíted is őket, nem veszel ki vallomást. - Azok a pópák olyan esküt vesznek ki tőlük, mielőtt elindítják őket, hogy inkább elevenen elégetik magukat, de nem vallanak. Hanem ésszel... az egészen más. A lelkükre kell beszélni. Szóval érteni kell a dolgot.

Az álló tiszt helyeslőleg bólintott, aztán ő is elfoglalta a helyét a magasan álló hosszú asztal mellett.

A tárgyalás megkezdődött. Az elnöki székbe egy arannyal teli galléros tiszt ült, aki megnyitotta a tárgyalást s aztán mindjárt át is adta a szót a hadbírónak.

- Vádlott álljon fel - hangzottak a rideg szavak a hadbíró szájából.

Vaszil zavartan felállt. Talán téved - gondolta - nem ez az, akivel ő a szobában beszélt. Az akkori melegnézésű szemek megmerevedtek, hideg, érzéketlen fátyol borult rájuk, a hang - mintha egy lelketlen beszélő papagáj csőréből jönnének, darabosan recsegtek a komor teremben.

- Mi a neve?... hol született?... mikor? - recsegtek a hivatalos szavak.

Vaszil mindenre csendesen felelt, aztán hallgatott. A szája azért nyitva maradt, az izmok az ajaka körül feszültek, hogy még mondjanak valamit, valami barátságosat, szívből jövőt, ami elzavarja azt a hideg hangot, azt a kiszabott hivatalos levegőt, hisz az az úr... de a gyáva hangszálak nem mertek segítségére jönni.

Egy tiszt hangosan, előírás szerint olvasta a vádat.

Vaszil leült és várt.

- Majd a végén - gondolta - benne lesz az ő ártatlansága, hisz az az úr mondta... milyen szép volt akkor a hangja, milyen bánatos, Vaszillal érző a szeme.

- Talán ennek így kell lenni - és várt türelmesen tovább.

A végén volt is benne valami abból, amit ő akkor beszélt. Oda volt írva jó stílusban, hivatalos rövidséggel, miszerint Vaszilt a falu ortodox pópája bérelte fel a kémkedésre, adván ezért neki előre kettőszáz koronát s ígérvén neki sikeres elvégzés után még kettőezret. A pópa nem volt kihallgatható, mert időközben ismeretlen helyre szökött.

- Megértette a vádat? - kérdezte a tárgyalást vezető őrnagy.

- Én ártatlan vagyok - hebegte Vaszil s kérő szemét a hadbíróra függesztette, onnét várt segítséget.

- Tán azt akarja megint mondani, hogy csak fát szedett az erdőben - csapott rá gúnyosan a hadbíró.

Vaszil nem értette az egészet. Egy kicsit meggörbült, a szemét véres erek lepték be, a keze reszketett és nem tudott tovább egy szót sem szólni.

- Különben is már beismerte a bűnét, úgy is hiába lenne minden tagadás.

- Majd a végén - villant meg gyöngén Vaszil fejében a remény.

A tárgyalást hamar befejezték. Egy tiszt felállt és azt mondta, hogy az állam, meg a hadsereg érdeke megköveteli, hogy Vaszilt kötél általi halálra ítéljék. Utána felállt egy másik, aki meg azt mondta, hogy Vaszil nem is olyan nagyon bűnös, őt csak félrevezették, az igazi bűnösök megszöktek, - de különben egyik sem erőltette meg valami különösen magát, sem az, aki kötelet szánt neki, sem az, aki meg akarta őt ettől menteni.

Az őrnagy sajnálkozva csóválta a fejét, de Vaszil a hadbíróra nézett s onnét várta a megnyugtató szavakat. A hadbíró azonban csak annyit mondott, hogy a tárgyalás befejeződött, erre felálltak az asztal mellől s elmentek, hogy ítéletet hozzanak.

- Majd ő megmondja az igazat - várta Vaszil a bírák visszatértét.

A tanácskozás rövid ideig tartott. A bíróság visszajött, mindenki ünnepélyesen felállt, felolvasták az ítéletet, melyben Vaszil bűneinek felsorolása után röviden annyi állt, hogy ezért a bíróság Vaszilt az enyhítő körülmények figyelembevételével kegyelemből golyó általi halálra ítélte.

Vaszil megértette az ítéletet és bámult... bámulta az érthetetlent s megroppant tőle a válla. A halántéka körül kígyózó tüzes fonalak jártak izgalmas táncot, a hátgerincéből kis fekete kalapácsok futottak fel az agyára, gyorsan, egyik a másik után, néha össze is ütköztek a fejében és kopácsolták zajtalan, fájdalmas kopogással az eltompult agyat, hasában a belek egymásba fonódtak, mellébe egy ék hatalmas léket vágott, a szíve összeszorult és nyomta ki magából görcsösen a vért. A szoba kezdett forogni körülötte. Először lassan, mint a ringlispíl s gyorsult... rohant, összefolyt egyenletes, egymás mellett futó görbe vonallá, mint a gyorsan forgó kerék küllője. A vonalban benne volt minden, amit Vaszil eddig látott, emberek, székek, asztalok, poharak, ruhák, arcok, simává forgolódtak az őrült iramban. Aztán ismét lassabb lett a forgás, a vonalból kiléptek az emberek, de újak, félelmetesek, rettenetesek, rossz nézésűek s körülállva Vaszilt, gúnyosan vigyorogtak.

Vaszil szája kinyílt, mint a megijedt gyereké, hehe-hörgött a gégéje a gyors lélegzés alatt, keze görcsösen karmolta a pad támláját s úgy üdvözölte az új világot.

Az előtte álló emberek kinyújtották karjukat, hosszúra, vékonyra és a karjuk végén éktelenkedő csontos ujjukkal vállon ragadták Vaszilt. Vaszil érezte, hogy fúródnak a vékony ujjak keresztül a vállán s nyúlnak mindég mélyebbre, hosszú körmükkel oda, ahol a lelkét érezte s azt akarják kiszakítani... akkor mintha valami felrobbant puskapor vágta volna ki belőle a szót, rémeset ordított.

Az ordítástól megreszkettek az ablakok, belehasított az emberek fülébe, abban az ordításban olyan borzalom vágódott ki a levegőbe, hogy még a mellette álló két katona is önkénytelen óvakodással félrehúzódott s utána hangtalan mozdulatlanság támadt, Vaszil végigvágódott a padlón.

Az emberek vállukat vonogatták s otthagyták Vaszilt a két katonára bízva, hogy keltsék életre.