Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Lotz Károly vázlatai

Lotz Károly művészi hagyatékával, melyet a mester halála után özvegyétől vásárolt meg az állam, Lotznak töménytelen rajza és színes vázlata került a Szépművészeti Múzeumba. A rengeteg anyagból most Meller Simon dr. bemutat egy kiállításra való sorozatot a múzeum grafikai osztályában.

A kiállítás - mintegy melléktermékeiben - Lotz egész művészi pályáját jól illusztrálja. Kezdődött az a pálya kicsiny méretű ceruzarajzokkal, olyanféle arcképekkel, aminőket a kor miniatúra festői szerettek pergamenre, elefántcsontra festeni. Lotz igen korán fejlett tehetség volt és jövendő művészetéhez a készséget egész fiatalon szerezte meg. Maratoni festőiskolájában, majd Weber Henrik műtermében. A gyűjtemény apró arcképeiben már semmi sem érzik abból a dilettánsi bizonytalanságból, mely a kor legjobb magyar festőiben, még Barabásban is sokszor elárulja az autodidaktát. A kis Lotz már többet tudott, ösztönösebben és önkéntelenebbül tudott, mint mesterei.

Pestről Bécsbe, ottan is Rahl iskolájába került Lotz. Rahl volt az akkori Bécsnek nagy monumentális festője. Führich és mások holt gyakorlattá vált hagyományával szemben az újító, a forradalmi temperamentum. Hatalmas vitalitása és szenvedélyes alkotó heve rengeteg méretű alakos kompozíciókban tombolta ki magát. Az újat leginkább színességében látták kortársai. A velencei koloristák követőjét, sőt utódát ünnepelték benne tisztelői. Lotznak Rahl-nál töltött idejéről, az egész korról, Rahl-ról és környezetéről Rahl egy tanítványának, August George-Mayer festőnek följegyzéseiben (Erinnerungen an Carl Rahl. Wien, 1882.) olvasunk érdekes adatokat. Tanulótársai és maga Rahl is, Than Mórt becsülték a nagyobbik tehetségnek. A szegény és elhúzódó Lotz eljövendő nagyságát csak kevesen sejtették meg közülük.

Évekig kísérte az ifjú Lotzot mesterének hatása. Első itthon készült dekoratív munkái - a Vigadó lépcsőházabeli fríz, és az ebédlőbeli lunetták, a Nemzeti Múzeum faliképe - a rahli komponálási és formaalakító stílus ismertetőjeleit mutatják: alakokkal sűrűn beborított sík, fokozott plasztikájú zömök alakok és sötétes, opál színek. Rahl újította föl a szürke alapon szürke színnel való mintázófestés gyakorlatát. Meggyőződése szerint Giorgione, Tiziano és más nagy velenceiek is így festettek és tüzes színeiket a szürke aláfestésnek és a reá rakott színes lazúrnak köszönhették. Meglehet, de annyi bizonyos, hogy a rahli színeknek semmi közük Velence színeinek ragyogásához. Pépes, iszapos, nehéz színek azok, szürkeségben fuldoklók. Némi enyhítéssel az ifjú Lotz színeire is ráillik ez a meghatározás. Korai freskóihoz készült olajvázlatai a tanúságai, hogy színei a fogamzás pillanatában sem különböztek Rahléitól. Van a kiállításon néhány természetfölvétele is, friss előadású vízfestésű kis tájképe. Nem kétséges, hogy a természetben, a természettel szemben készültek, de a természet igazi színessége mégis hiányzik belőlük. Megragadó rajtuk a művész temperamentuma, ahogy az az ecset kanyargásán, üde, ötletes húzásán átérzik, de a zöldek és egyéb színek fakók, mégpedig eredendően fakók rajtok. A természet színességét még akkor nem fedezték föl. S a fiatal festők mestereiken keresztül tanulmányozták a természetet. Lotz számára is a természet voltaképpen: Rahl volt, az a természet, melyet Rahl látott és az is úgy, ahogyan Rahl ábrázolta.

A hetvenes évek elején kezdett a rahli szemléletbe burkolt Lotzból az egyén kibontakozni. Azok a vázlatai, melyeket báró Lipthay Béla palotájának faliképeihez, azután a Bakáts-téri templom freskóihoz készített, már más Lotzot mutatnak. Rahl kompozíciós sémájából szabadulóban van már, alakjait szabadabban, tágabban, levegősebben csoportosítja. A nehézkes, teli, sötét rahli színek ritkulnak és hígulnak, a testszín és az ég kéke is derülni kezd ecsete alatt. S a színek kivilágosodásának folyamata nem áll meg. Együtt jár az Lotznak a falfestés technikájában való tökéletesedésével. Rahl a velencei művészek olajos festői hatásait akarta falfestményein felidézni. De a falnak megvan a maga festő-stílusa, azon erőszakot tenni büntetlenül nem lehet. Rahl freskói azért is sötétültek meg az évtizedek múltával kétségbeejtő módon. Lotzot a fal természete és anyaga: a vakolat, meg a mész, melyek a színes növénynedveket és a föld színeit fehér mivoltukkal önkéntelenül is földerítik, csakhamar eltérítették Rahl útjáról, noha az al fresco technikájával - a szónak olasz értelme szerint - sohasem dolgozott, hanem mindig csak száraz vakolatra festett.

1880-tól fogva észlelhető Lotz színfölfogásában ez a változás. A föntebb jelzett technikai okokon túl bizonyára egyéb okok is közreműködtek előidézésében. Mindenekelőtt pszichikai természetűek. Az érett férfiúban ekkorra nyílott ki szélesre az egyénisége. Érzéki világszemlélete, melynek nyilvánulása az életen való öröm, a világ jelenségeiben való gyönyörködés és az alkotásnak boldog, egyre ujjongóbb termékenysége volt, akkoriban kezdett úrrá lenni művészetében. A világosságnak, mely az igazi színességnek éltető eleme, ettől kezdve lett rajongója. Életének ebből az időszakából valók a Keleti Pályaudvar, az Operaház, a pécsi Székesegyház faliképeihez készült vázlatai. Csodálatos életereje, lelkének derűje, üdesége és fiatalsága előtt a magyar művészek zordon sorsa is megenyhült. Míg Székely Bertalan monumentális vágyódásainak megvalósulásától csaknem minden alkalmat megtagadott, Lotz elé valósággal öntötte a feladatokat.

S feladataiban nem válogatott Lotz. Egyforma könnyedséggel oldogatta meg a legkülönbözőbb természetűeket is. A szigorú stílus azonban nem felelt meg egyéniségének. Históriai és egyházi tárgyú festményei bizonyos fokig mind nőies hatásúak, a férfienergia összemarkoló akaratának hiánya érzik bennük többé-kevésbé. Egyénisége mindinkább a könnyűség és a játsziság ideájának kifejezése felé fejlődött, de nem a rokokó, hanem a klasszicizmus törekvéseinek irányában. Fokról-fokra alakuló nemes dekoratív stílus mérsékelte és foglalta egységbe temperamentumának hullámzását. Az Operaház mennyezetképe a legérettebb alkotása ennek a korszakának. Mérhetetlen gazdagsága a forma-képzeletnek. Boldog felkacagása a lét változatosságának, színességének, az örömök kifogyhatatlanságának.

És mennél beljebb jut Lotz az életben, mennél inkább maradoznak mögötte az esztendők, annál inkább megifjodnak érzékszervei. Az ifjú görög istenek szenzualitásával örül a szép emberi testnek. Meg kell nézni nagy kartonjaihoz készült természettanulmányait, gyors kézzel papirosra vetett rajzait, melyeken ceruzával, vagy szénnel követi egy-egy fiatal női test, egy-egy ephebosi akt formahatároló vonalainak hullámzását, dagadozását, egymásba feledkezését. Az ember érezni véli, hogyan telt meg közben villanyossággal a művész ujjhegye és látni véli azt a megifjító áramot, mely a természet szívéből az öregedő mester ereibe vitte az ifjúság meleg, hömpölygő vérét.

Rá is találtunk ezzel Lotz örök ifjúságának titkára. A természettel való egyre bensőbb érintkezésének köszönhette a csodát. Mennél öregebb lett, annál inkább nőtt érzékenysége a természet színessége és mozgalmassága iránt. A természet egyre újabbat és újabbat mondott neki. Más nagy művészek a fejlettségnek ehhez a fokához életük közepe táján szoktak eljutni. Lotz életének utolsó másfél évtizede volt művészpályájának igazán virágzó korszaka. Akkor festette női arcképeinek gyönyörűséges sorozatát. Az arckép neki szintén dekoratív feladat volt. Jellemzés helyett rajta az a fő törekvése, hogy mindazt, ami modelljeiben érzékeinket gyönyörködtető, kicsalja a fölszínre. Így van az, hogy női arcképeinek emléke nemcsak formai és színes mivoltában él bennünk, hanem modelljeinek minden rejtett nőiességével, immár talán összeszáradt, vagy el is porlott lelküknek minden halhatatlan illatával. Azzal a holt anyagot örök életre bűvölő vitalitásával, mely olyan eleven hatásúvá teszi ezeket a műveit, a hozzájuk készült apró és futó ecsettel festett vázlatok is tele vannak.

Lotz öreg kora külön nagy fejezetet jelent a művész életében. Hogy mekkora ennek a korszakának jelentősége, majd kitűnik akkor, ha egyszer az eljövendő Lotz-múzeumban, egy nagy teremben sikerül csoportosítani az agg mesternek azokat a himnikus alkotásait, amelyeken kimondhatatlan hittel és szeretettel a szépségideálját igyekezett megfogni és e föld számára itt tartani.