Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám

Jaschik Álmos: Ady-illusztrációk

Tíz év óta rejtegetem magamban azt a meggyőződést, hogy ha van irodalmunknak valakije, akinek versei magukban véve tökéletes grafikai elgondolások, akinek érzései és gondolatai a grafikai koncepció gondolatirányában szárnyalnak s akinek minden sora egy-egy izgató és elmélyülést követelő grafikai probléma, úgy Ady Endre az. Éppen ezért csodálatosnak kellett tartanom, hogy egyes szórványos kísérletektől eltekintve, amelyek különben is inkább reflexiók, mint tudatos átélésekből fakadt illusztráló törekvések voltak, Ady oly hosszú időn át illusztrálatlan maradt. Ma azonban, hogy Ady ideje érkezőben van, ez a tény sokat veszített csodálatos voltából. És egészen elveszíti csodálatosságát, hogy ha azt kissé közelebbről vizsgáljuk. Teljes mértékben érzem, sőt tudom, művészre nézve súlyos és hivatását meghaladó feladat az objektív megállapítás - különösen súlyos az adott esetben, - mégis megkísérlem, hogy ennek a, mondjuk talán: nem is csodálatos, hanem inkább jellemző ténynek az okait felsorakoztassam.

Ady, mint illusztrációs téma példátlanul hálás, sokat adó és sokat követelő. Szembetűnő és ellenállhatatlanul megragadó grafikai értékei, gondolatainak ereje, szimbolizmusának színessége és formagazdagsága, elgondolásainak képszerűen egységes és konstruktív kompozíciója, álomlátásainak rafináltan szuggesztív stilizáltsága, mind olyan gondolatkeltő motívumok a művész számára, aminőkhöz hasonlókat az egyetlen Komjáthy Jenőn kívül, egyetlen költőnk verseiben sem találunk. Ady nem azt kívánja illusztrátorától, hogy gondolatainak lakájengedelmességgel utána kullogjon, de nem követeli azt sem, hogy azokat a közérthetőség céljából profanizálja. Ady éppen úgy nem tűri a betű szerint való grafikai transzponálást, mint ahogyan nincsen szüksége sem grafikai szövegmagyarázatra, sem festői hangulatkeltésre, de talán a legkevésbé arra, hogy egy individualista művész az ő ürügye alatt élje ki magából fejlődésének valamelyik fontosnak képzelt periódusát. Ady követelései az illusztráló munkatárssal szemben egészen különös természetűek és különlegesen súlyosak.

Adyt nem elég elolvasni és "megérteni"; nem elég az ő Párizsba temetkezett irtózatos kétségbeesésének szilaj külsőségeit a javára elszámolni. Adyt, mint embert kell beidegezni és vele eggyé kell válni. Az eggyéválásnak ösztönösnek, magától értetődőnek kell lennie, olyannak, mely alakilag és tartalmilag egyaránt független a reális emberi kapcsolatok formáitól. És ha a művész részéről ez a furcsa és titokzatos folyamat végbement, akkor a költő megértése szempontjából igazán nem fontos, hogy ivott-e Adyval egy asztalnál abszintet a Café du Pantheon előtt és hogy végigdőzsölte-e vele a szerelemrészeges párisi éjszakákat. Az Adyban feljajduló magyarság az a pszichikai közeg, amelyen át az ő beidegzésének útja vezet. Minden egyéb ennek a marcangoló faji érzésnek jellegzetes faji szimptómája csupán s így elsősorban a nyugat felé való menekülése is, ez a - lényegében véve - kísérő jelenség, mely a költő fizikai összeomlásával amazzal egyenértékűvé fokozódik.

Lírájának ezt a bonyolult kettősségét minden grafikus megérzi, aki Adyhoz nyúl és mindegyik megfélemlítve riad vissza, aki ezt készületlenül cselekszi. Ady túl sokat ad, túl sokat követel. Benne a mi szerencsétlen fajtánk tehetetlen keserűsége, önkínzó haragja és acélnyakú gőgje feszíti megpattanásig az ideghúrokat és ezt a rettenetes és állandó feszültséget csak a nyugat agyafúrt narkotikumai tudják benne pillanatnyilag enyhíteni. Ezek a narkotikumok azok, amelyek szíven markolnak, bódítanak és fájnak, ezek a narkotikumok csapódnak a grafikus arcába kábító fényözönként és állítják a legnagyobb és legférfiasabb erőpróba elé. Követnie kell Adyt fájdalmán, őrjöngő kétségbeesésén, szerelmi tivornyáin keresztül, szomjaznia kell a boldogságot, a szűztiszta szerelmet, meg kell átkoznia ezerszer a maga megsiratott fajtáját, éreznie kell az előle menekülő élet hideg szárnycsattogását, rettegnie kell a haláltól, mely ezer alakban, csókban, ölelésben, virágban, őszi haldoklásban rámereszti a szemét. Követnie kell Adyt az ő sejtelmes, de határozott rajzú, formákkal és színekkel túlfűtött képzeletvilágába és ebben a véres, szenvedő világban kell fellelnie azokat a motívumokat, amelyek lírájának alaphangját adják, itt kell ösztönösséggé edzenie azokat az érzéseit, melyek a grafikai elgondolásban a keményebb rajzú gondolatokat hangsúlyozni, a lágyabb színűeket elfátyolozni vannak hivatva.

A jó Ady-illusztrációk tovább rezgetik azt a húrt, amelyet Ady verse megpendít. Még pedig - s ez az én legszubjektívebb érzésem - ugyanazt a húrt. A grafikusnak, éppen, amikor Adyról van szó, nem lehet többet adnia, mint amennyit maga Ady ad, s ha mondanivalóit annál szűkebbre méri, úgy elveszti a költővel való belső kapcsolatot s illusztrációja egyszerű kép lesz csupán, mely Ady hatásának egyéni kiváltódásából keletkezett.

S ahogyan elképzelni sem tudom, hogy Adyt miként lehetne szó szerint illusztrálni, éppen olyan természetesnek tartom, hogy egy grafikus, aki tíz év óta minden versét, sorát százszor átélte, ezeket a sorokat gondolatban százszor és százféleképpen megillusztrálta már.

Soha nem hittem volna, hogy az én tízéves, gondosan eltitkolt Ady-kultuszom valaha ilyen határozott formában konkretizálódjék és éppen azért érzem most oly világosan és tisztán, hogy ebben a tízéves eltitkolásban rejlik Ady-illusztrációimnak legnagyobb hibája: hiába olvasom el írásait újra, meg újra, hiába válik bennem minden százszor elolvasott sora új meg új élménnyé, nem tudok és nem fogok szabadulni többé attól az Adytól, akit tíz éve magamban hordok s akit ma sem tudok másképpen tolmácsolni, mint tudtam volna tíz évvel ezelőtt.