Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Regény
II. fejezet

amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül és az ösztön vakmerően ügyessé teszi, végre pompás kondíciót kap s pénzt keres.

Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óraközben, mint mindennap, elszaladt a pedellushoz s megnézte a kátrányszagú vasrácsos fekete hirdető táblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta, mindig szívdobogást kapott. Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért s előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába. Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.

- Hogy híjják?

- Nyilas Mihály második gimnázium.

A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában s még egyszer végig nézte a leveleket.

- Óvasta odaki a nevit?

- Igen.

- Osztíg Nyilas András?

- Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, B.

- Az a, sz ipp a nincs.

Egyszer csak a homlokához kap s még a kalapot is feltolja rajta, a kis karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:

- Nízzik csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja.

Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja! Az édesanyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édesanyja, hogy: fiam: csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk édes kis fiam.

Aláírta az ívet, hogy átvette az utalványt, s odaadta a két krajcárt.

- Öt píz, - mondta foghegyről a pedellus.

De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.

- No, hajja? öt píz!

Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.

Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebébe kutatni s végre is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal alá bujkálni érte, majd elsüllyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még jobban sietett s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárját, már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.

Az órán már bent volt a latin tanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán volt s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot. Gyorsan a helyére ült.

- Hun voltál, - súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.

- Pakkot kaptam.

- Pakkot!?

Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá s boldogan mosolygott. A tanár úr felállott a pódiumon s körülnézett az osztályon. Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamiképp ki ne hívja a figyelmét. A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a mindentudó és semmire nem gondoló gyereket utánozta, isten ments, hogy meglátsszék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt rácsapna s jaj.

Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár s Misi fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az volt, hogy egy-egy tájékára az osztálynak rávetette magát s az egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma.

Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak, Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a keze ügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a mellénye kifogástalanul simuljon, s egy porszem se szálljon rá. A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember luxusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával, hogy:

Gyéres, Bátori, Sarkadi
Három büdös gigerli.

Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év múlva egyszer csak kilobbant benne is a testiség kultusza s a Gyéres tanár csodálatos önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan társaságba került, ahol erre volt szükség.

- Hazulról kaptad? - kérdezte Gimesi.

- Igen.

Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér sápadt arcát, ijesztő nagy fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt s eltette, csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.

Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, «három és fél kiló».

- Mi az? - súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman ültek egy padban, s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az osztályban, ő a második s Gimesi a harmadik. Orczy a latintanár kedvence volt, tehát most is minden lépését leste s folyton készen volt, hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik mellette s odahajlott hozzájuk.

- Pakk, - mondta Misi.

Orczy hallgatott, nem tudta mi az.

- Nyilas elemózsiát kapott hazulról, - súgta Gimesi.

- Ja, - mondta Orczy s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az, mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval rettenetesen nagy úrfi volt s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk közé.

Gimesi lesütötte a fejét s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő tudta már, mert neki a nagyanyja szokott pakkot kapni. Persze annál jobban vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát.

Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irigykedve nézte a kis Nyilas Mihályt.

A következő óra a számtan volt, és Báthori tanár úr robogott be.

Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga lobogó haja volt s felfelé törülve viselte, szigorú villámló szeme volt s kemény ökle, beszélték, hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, vőlegény volt s úgy csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt, hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága kis kapukat a tudás számára: hanem abban a pillanatban, mikor egy gyerek csukott szemekkel állott a tört számok előtt, kitört rajta a düh: még ennyit se tudsz, te szamár s zengett a négy fal. Misi szégyellte magát a felelő helyett s úgy súgta, mondta volna neki s a végén kisült, hogy ő sem értette...

Aztán tizenkettőt csengettek s felszabadultan rohantak ki az iskolából, Misi két perc múlva már fent volt a cétusban s bár elhatározta tízszer is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy «ne dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni fiacskám», mégis az volt az első szava, hogy:

- Pakk!

- Mit?! - kiabáltak a fiúk, - pakk!?

- Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! - kiabált Böszörményi, - de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egy egész sült libát fognak küldeni.

Misi szégyellte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni s kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott legtöbbször pakkot kapni s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát kapni.

Csengettek a konviktusba ebédre s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.

Mikor aztán a negyed brúgóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé oszlottak, Sándor Mihály odaállott mellé.

- Voltál már a postán?

- Nem.

- Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.

- Nem?

- Majd én elmegyek veled.

Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.

Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek s le kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.

A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás volt, aztán magyar.

A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a kordován s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az osztályon s intett, hogy: üljetek le.

- Nahát kis fiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? - mutatott rá egy fiúra.

Az ijedten felugrott s elkezdett hebegni és habogni s kapkodta a szókat. Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen kisegítette a felelettel a gyereket: ugye ez volt... s elmondta a leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen, vagy nem... És az aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár úr úgy kérdezett, hogy: ugye Jákobnak tizenkét fia volt? nagyon jól van.

Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna, szakmányba. Később a kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva s várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az égre s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok éppen olyan nagy világok, mint a Föld... s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában... hogy mekkora a világ... s hogy mi minden van rajta... s fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tudna... semmiféle ember soha... Hát ki csinálta, ki csinálta, ki találta ki... Van... de miért van... meddig van... mi lesz aztán... mi volt azelőtt... Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire, s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon... s ez volt az ő vallása.

De mikor a hittanórákra gondolt, fáradtság lepte meg és unalom, egy időben fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme, akkor mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott találkozni, aki a legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes lett volna gyermeklelkét megrezdíteni...

- Jaj, csakhogy vége volt, - sóhajtott fel Gimesi is és ásítást nyomott el s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket is szokott mondani: hol szakítottad el a kabátodat? Vagy, hogy, miért nem mosod meg a nyakad? Ez szokatlan volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.

- Má megkaptad a csomagot, - kérdezte nyújtózkodva Gimesi.

- Meg.

- Meg?!... Mi van benne?

- Még nem bontottam fel.

- Hogy néz ki!

- Vászonba van varrva.

- Vászonba? Mér nem bontottad fel?

- Nem vót idő, jönni kellett órára.

Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a sor szélén, hát könnyen mozgott.

- Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?

- Komám, hogyha nekem jött vóna, akkor én nem jöttem vón órára, hanem felbontottam vóna, - szólt Gimesi.

Orczy csak most jött, mert ő katolikus volt s nem volt vallásórája s a csomag volt az első kérdése; Misi nem volt ilyen nevezetes ember még soha, mint most.

A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban s mindenki azt mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdt-felügyelő volt, vagyis végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban s felügyelt a bentlakosokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen össze-vissza szavakat mondott s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kis kutya, most, ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.

- Mit nevettek? - kérdezte Misi.

- Nem látod?

- Mit?

- Birkanyírás vót.

Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba s a könnye potyogott.

A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végig túrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött. Lángvörös lett s lesütötte a fejét s ő is elkezdett nevetni.

- Látom, hogy ezen nevetnek, - mondta magázva - mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. - Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobb szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. - Erre még hangosabb lett a kacagás - s míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát szóval bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam, hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani, hogy az istenért kedves mester... de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz! - erre iszonyú hahota lett. - Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam... hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki, nem igaz?

Rettentőeket nevettek s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megapprehendálva:

- De hát az istenért ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.

Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös, a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.

Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét s még soha ilyen frissen nem ment fel a cétusba.

Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj van.

Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.

Persze óriási kacagás lett az ő rovására.

A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett.

- Ki bontotta fel?

Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva s az asztalra téve, azt hitték Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár bezárta volna!

Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.

A levelet kereste legelébb.

- Itt a levél, - kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A)-istáknak nem volt második órájuk s feljöttek a cétusba: ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi s egy 21-cétusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.

Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:

- Hol a kenőcs, - mondta.

- Micsoda kenőcs?

- Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam átal vele, akkor nem járja át a víz... itt van: megírva!

- Kenőcs! - mondta Böszörményi sápadva, - hát az kenőcs vót?

- Micsoda?

- Hát amit kenyérre kentetek.

- Ki kente?! Te kented! - szólt elvörösödve Andrási.

- Nézd csak, ő ette meg, azt még ránk kenné - kiabált Tök Marci.

- Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?

- Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! - kiabált kivörösödve Tök Marci.

- Ne ordítson itt, - kiáltott rá a szobafőnök.

- Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!

A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.

- Én azt hittem, hogy vaj.

- De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas! Büdös, azt mondtam! - kiabált Andrási.

- Büdös is vót, no!

- Mégis megettétek!

- Kicsi büdös, ale jó!

- Jó bendőbe jó.

- Most aztán mi lesz?

- Most osztán ki lehet rókázni.

Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részit, direkt, hogy ne maradjon belőle Misinek.

Misi eltette a csomagot a ládába.

No ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi, meg Tök Marci bekaptak.

A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.

Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is kirukkolt:

- Elloptátok a késemet!

- Ki lopta el?

- Itt vót az asztalon, mindenki avval evett, mit tudom én mék vágta zsebre.

- Fogd be a szád.

- Aggyátok elő!

- Add elő te a kenőcsöt.

Mindennek ez lett a vége.

Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a cétusbeliek.

A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.

Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:

- Mintha subickolást hallanék... valamelyiknek a hasába...

Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.

Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából kötelet csavart s azzal verekedett.

- Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, - ordította. - Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!

- Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.

Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra, meg újra fellobbant a kenőcs-hecc.

Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag, és nevetség.

A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, «madárlátta kenyér» mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.

Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba s mikor jól kisírta magát és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.

Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt!

Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.

Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt és nem pántlikája.

Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna... S akkor megijedt, mert hátha csakugyan nem is az ő kalapja... S nem és nem merte azt mondani, hogy: kérem adja ide a kalapomat!

Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna... Mint Böszörményit a kése miatt...

A Böszörményi késével viszont mi történt!

Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába, kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobába, e körül a kályha körül szoktak este felé összeülni, vacsoráramenés előtt s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr nyolcadikos költő, aki verseket írt s az meg is jelent a debreceni lapokban s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi Óbesterről mondott Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorába cívisfiú volt s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére úgy szedte ki lábujj-hegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik: azért se adok belőle.

Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.

A szíve verése is elállott.

Előbb csaknem kikiabálta, hogy «megvan a kés», aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna másképp a ládádba! és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést s a sötétben tovább moszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt s hal alakja és még szeme is volt a halnak.

Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgy is megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben!

De egészen oda volt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos fiókjában. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel Patakra járt diáknak, az édesanyjának az apja persze, és ennek a ládának volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes baloldali fióknak a fenekét, mert dupla feneke volt s abba bele lehetett tenni a pénzt, vagy kisebb tárgyakat s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett benne jobbra-balra tolni s akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be a kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak haza nem kell menni.

Senki sem törődött ő vele, most már be is rakta a holmikat az ágyról a ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott a sötétben.

Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát, hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az elsőbe voltak beosztva.

Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten csinálta az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségéért és szenvedéséért kell, hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt s nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi, bizonyosan lopta valahol, talán az apjától, vagy rokonától, vagy ki tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.

Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor megrémült, ha valaki kinyitná a ládát... vajon jól becsukta-e? Egyszer az osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett jól, hogy már otthon is nem egyszer elhagyott valamit, egyszer mikor tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját s éppen ezt a szalmakalapot, amiben most jár.

Október 18-án hó esett.

Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok rámájára fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is felkarcolták rá késhegyével. Egy hét múlva elolvadt ugyan s aztán csak későn februárban lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.

Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút állítólag nem volt olyan vasas ízű s közelebb is volt néhány lépéssel a hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas nagy udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a szalmakalapos kisfiút.

- Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.

Misi ijedten nézett rá.

- Miért jársz te még most is szalmakalapban?

Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.

- Nincsen posztókalapod?

Megrázta a fejét, hogy nincs.

- Nem is volt?

Intett, hogy igen.

- Hát hova lett? Ellopták?

Újra igent intett.

- Hm, hm.

Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.

- Hogy is híjnak téged, fiacskám?

Megmondta a nevét.

- Hogy? Hangosabban!

Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig mindig jelest adott.

- Hányadik szobában laksz?

- A 19-ben.

Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért a második emeletre. Soká huhukolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most gyújtottak meg s csak aztán ment be a szobába.

Somorjai Páncél úr most is ott volt mint vendég és éles kappanhangján beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán megint az ágya mellé húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem kellett menni.

Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt.

Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a könyveiket s tanultak.

Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két nyolcadosztályos: Lisznyai úr, meg Nagy úr. Ez a Nagy úr egy valódi nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a legokosabb fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a többi labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát olvasott, végig feküdt az ágyán s tanult és minden benne volt a fejében. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent.

A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnazisták, még pedig kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a B)-be.

Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer bele tettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár-megyében egy pici faluban s még hatvan éves korában is el tudott mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött, hogy romlik a memóriája.

A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem is bírt bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymás utáni sorrendjére figyeljen, egyszer később, tíz sor volt feladva Vergiliusból s öt órán egymásután szólította ki egy tanár: mind az ötször belőtt belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden lámpát.

Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájba egyszerre csak felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy ellopták.

Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a bicska!

Előkerül! akkor aztán vége.

A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.

Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van, de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön s hencegett hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképpen, nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája!

Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s akkor a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a csatornába az utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.

Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy észrevették.

- Mi baja magának? - mondta Nagy úr, - kis Nyilas?

- Semmi.

- Mintha kimeszelték volna, - szólt a szobafőnök úr, - mennyen az orvoshoz.

- Akar elmenni? - kérdezte később, - akkor csak menjen, nem engedem, hogy itt még valami betegség legyen.

Ő meredt szemmel nézett maga elé.

- Hozzak reggelit szobafőnök úr? - kérdezte.

- Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól és menjen el kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.

Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.

Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. Aztán felvette a kis télikabátját, kendőt tett a nyakába s elment az orvoshoz.

Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tűnődve ugráncsolt a falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé megy, de hová kellene eldugni. Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, a markában s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.

Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csörögefánk s olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, Csicsó Imre a fülébe súgta, mikor iskolába ment lefelé, hogy: ha mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!

Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős volt.

Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de nagyon szép bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi szerszámok voltak a szobájában.

Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét s receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát s elküldte a patikába.

A patika ott volt szemben, a Pongrác bolt mellett, furcsa erős szagok voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor is, ezt is igen szerette, belől keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta, hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták s a kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával!

Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett s mégsem tudott semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán, de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán hogy veszi ki?

Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar fogta a kést s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor lecsúszott s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem innen se lehet kivenni többet, most már hetven esztendeig mindig ide lesz kötve a gondolata, hogy itt van neki egy titka, ni...

Bement a cétusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra volt... Hát ott maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy kanállal a hashajtóból, de rossz volt istenem. Aztán egyet gondolt. Minden csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s kilöttyintette az ablakon. Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta.

Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek, aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.

- Mit rendelt?

- Hashajtót.

- Brr, azt csak idd meg.

- Bevetted?

- Már három kanállal hiányzik.

Jött a szobafőnök.

Nagyon mogorva volt.

- Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?

Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.

- Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapban jár?

De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a kalapról.

Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:

- Maga ebédelni volt?

- Igen.

- Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel. Nem mondta a doktor?

- Nem.

- Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.

A fiúk nevettek.

- Hát hova lett a kalapja?

- Nem tudom.

- Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova lett a kalapja... Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas kalapja... Mit tudom én, mit szólongat engem. Nem vagyok én dajkája senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.

Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit csinált belőle. Most már nem szégyellte megmondani.

- A kalapomat valaki ellopta!

Általános csönd lett.

- Én loptam el? - kiáltott Böszörményi, magából kikelve! - Én? Disznóság! ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a kalapját! kikérem magamnak!

- Én nem mondtam.

- Így meggyanúsítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden ládát! - ordította, ahogy a torkán kifért.

A szobafőnök megsokallta.

- Ne ordítson itt; senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az ember!

- Tessék bebizonyítani, szobafőnök úr, - rikácsolt Böszörményi, - tessék a szemembe köpni, ha nálam megtalálják!

Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dicsérte az eszét, hogy a kést elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem volt a ládájában, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját felkutatták, de a kalapot nem találták.

Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált.

Alkonyatkor odajött hozzá Nagy úr, csak ketten voltak a cétusban.

- Nézze csak kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.

Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével leugrott az ágyról és odasietett Nagy úr után az ablakhoz.

- Nézze csak, én három éve minden nap felolvasok egy vak öreg úrnak, újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz krajcárt egy órára.

Nyilas várakozva nézett rá.

- Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve elvállalni?

A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.

- Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont hatkor abba hagyni, az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!... Elvállalja?

- Köszönöm szépen, Nagy úr... - s tele lett a szeme könnyel.

- Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá járni. Már elsején kap egy forintot.

- Igen.

Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot. Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső ember, hogy el kellett bújnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.